Alapvetően három csoportba sorolható egy ember élete: hasznos, lényegtelen, káros. Bár a lényegtelen életet élő emberek csoportja sokszor mindenki számára egyértelmű, hogy ki tartozik a hasznos és a káros csoportba, vita tárgya lehet. Míg a lényegtelen életet élők is részei a körforgásnak, és néha fontos leszármazottnak adnak életet, így visszatekintve az ő életük is hasznossá válik, addig a káros karaktereknél sokszor nincs ilyen felmentő tényező. De ki káros, és mire káros? Ki mire hasznos? Sok szempont vehető itt figyelembe, de alapvetően az, akinek élete egy érték jobbítására, megóvására hatott, aki egy érték evolúciós túlélési és fennmaradási esélyeinek növeléséhez járult hozzá – a személy minden esetleges hibája ellenére –, és halálakor életmérlege ez irányba billen, hasznos életet élt.

Az amerikai fehér nacionalista vezető, elemző, író és szervező William Luther Pierce (1933-2002) egy hasznos életet élt a National Alliance (Nemzeti Szövetség) élén a fehér ember mint érték képviseletével. Pierce utolsó éveiben párszor felidézte kedvenc vikingkori eddaszerű költeményét, melyet ebben a fordításban használt:


Pierce ezen sorok szerint élte életét: a költeményből származik életrajzi könyvének a címe is, melyet egy rá barátsággal tekintő professzor, Robert S. Griffin írt 2000-ben. A könyv, bár több kiadónak tetszett, nem került akkor kiadásra nyomtatásban, mert „nem venné meg senki” – mondták. Griffin végül a Barnes & Noble digitális könyveket leközlő honlapján adatta ki, ahol egy ideig a legnépszerűbb digitális könyv volt, s a teljes toplistán is végül szerepelt volna a bennfentesek szerint, ha zsidó nyomásra nem kerül visszavonásra onnan (a szervezet 2000. október és november havi hírlevelei szerint).

A Zsidó Politikai Kutatóintézet általi egyik 2002-es tanulmány (Durham, 2002) szerint „a National Alliance az egyik legfontosabb, talán a legfontosabb amerikai szélsőjobboldali szervezetté vált”. Pierce politikai aktivitása nagyjából lefedte az amerikai társadalom feltehetően végzetes és – békés eszközökkel – visszafordíthatatlan átalakulásának megszilárdulását, így érdemes megismerni munkásságát és hagyatékát: mit tanulhatunk történetéből?
 

Pierce átlagos amerikai családba született, de rendkívül jó kognitív adottságai miatt ösztöndíjjal sikeresen elvégezte tanulmányait, és az 1960-es évek elejére, harmincas éveinek kezdetén már állandó fizikaprofesszor az Oregon Állami Egyetemen. Ekkor már a kevésbé figyelmes fehér ember is láthatta, hogy gyökeres változás irányába tart az ország: a dominánsan zsidó „polgárjogi” aktivizmus fajkeveredést kivívó eredményei, az obszcenitás és degenerált hedonizmus törvényileg immár támogatott formái (Garland, 2017), az 1965-ös bevándorlási reform általi nem fehér tömegek beáramlása az országba (mely reformot messzemenően zsidó befolyás eredményezte, lásd: MacDonald, 1998; 2022) és a hagyományos Amerika (egy európai, keresztény civilizáció) szétesése rohamléptekben zajlott.

„Tudta, hogy a mérföldkő 1964. évi polgárjogi törvény vázlatát a Reformjudaizmus Vallási Akcióközpontjában írták? Ma elkötelezettségünk a modern kori #polgárijogok mellett olyan hévvel folytatódik, mint bármikor

Pierce megházasodott és két fia született, de idővel erős késztetést érzett arra, hogy ne csak passzívan, ökölrázással figyelje a folyamatot, hanem az ellen aktívan, egész életét, napjainak lehető legtöbb idejét az ellenállásra fordítsa. Elhagyta biztonságos egyetemi állását, hogy teljes mértékben az aktivizmusra koncentrálhasson. Először a John Birch Society nevű szervezettel próbálkozott, de elfoszlottak reményei a csoport kapcsán, amikor azok túlságosan a kommunizmusra koncentráltak, és nem voltak hajlandók a kibontakozó probléma faji dimenzióját is nyíltan kezelni. Ekkor látott a hírekben egy rövid beszámolót egy provokatív figuráról: George Lincoln Rockwell, az akkor Amerikai Náci Párt nevet viselő párt vezetője került baloldali aktivistákkal összetűzésbe egy egyetemen, de pár mondatot sikeresen becsúsztatott a riportba. Pierce érdeklődését felkeltette a férfi, így írt neki, mellyel kezdetét vette egy többéves munkakapcsolat.

A karizmatikus, jó humorral megáldott szónok Rockwell egy vitás figura volt, és máig az maradt, hiszen előszeretettel menetelt és provokált társaival horogkeresztes egyenruhákban, szókimondó transzparensekkel. Rockwell szerint minderre figyelemfelkeltésért volt szükség, hogy áttörjék a média ingerküszöbét, és beszámoljanak róluk. Pierce esetében ez működött: ha egy másik államban az elhallgatás homályában működtek volna, talán sosem hallanak egymásról, így viszont egy pár másodperces beszámoló történelmi folyamatot indított el Pierce életében. Ennek ellenére Pierce maga sem kedvelte a Rockwell-féle stratégiát:


A konzervativizmus Pierce szerint a fehér forradalmi változás útjában áll, márpedig csak radikálisan, forradalmian gyökeres változtatásokkal lehet elkerülni a fehér ember megaláztatását, kisebbségbe kerülését és végső soron elpusztítását – legalábbis mint csoport megszűnik az létezni idővel, ha a már akkor is vészjós folyamat logikai végkifejletéhez eljut. A konzervatív jellemet így írta le:

 

Valóban: a vehemensebb baloldali bomlasztáshoz a konzervativizmus nem eléggé forradalmi vagy radikális, s inkább asszisztál, semmint ellenáll, és főleg nem pusztítja el a bomlasztás forrását magát, így a folyamat egy forgó fogaskerék. Amerikai példával, az 1996-os, a házasság védelméről szóló (azonos neműek esetében azt tiltó) törvényt a liberális demokraták is jelentős mértékben támogatták még akkor, de a demokrata-liberális baloldal nagyobb karakterei, mint Barack Obama, Hillary Clinton vagy a most elnöklő Joe Biden is ellenezte a deviánsok házasodását még a 2000-es években is. Ezzel szemben mára már nem csak az, de egészen a „transzgyerekek” hormonblokkolása és orvosi átoperálása is egy szinte vallásos jellegű, morális alaptétel a fősodratú baloldalon – ami pedig a jobboldalt illeti, lassan felzárkóznak ők is, mint mindig: a konzervatívok több mint fele már maga is támogatja az „azonos neműek házasodási jogát”. Mert ahelyett, hogy ellentámadással kiiktatták volna azokat az erőket, melyek mindezt normalizálták, inkább a „korrektség” és „tiszteletreméltóság” mentén csak apróbb darabkákat kifogásoltak, lassítottak le ideiglenesen.

A Republikánus Párt konzervatívjainak ilyen hozzáállása nem túl meglepő, ha tudjuk, hogy a milliárdos zsidó karvalykapitalista Paul Singer egy politikai akcióbizottságot (PAC) hozott létre pont ezzel a céllal, amint megtudjuk a Politico cikkéből: „[Singer] 1 millió dollárt biztosít egy új »szuper PAC« indítására több republikánus honfitársával együtt. Az American Unity PAC nevű szervezet egyetlen feladata az lesz, hogy a republikánus jelölteket az azonos neműek házasságának támogatására ösztönözze, részben azáltal, hogy segít nekik anyagilag védve érezni magukat a házasságot ellenző, jól finanszírozott csoportok visszavágásaitól.” A „több republikánus honfitársa” alatt olyan további milliárdos zsidókat kell érteni, mint Daniel S. Loeb, Seth Klarman vagy Cliff Asness. Ennek eredményeképp több republikánus állami kormányzó is máig gáncsol minden esetleges intézkedést saját konzervatív köreikből, ami visszaszorítaná a deviáns térnyerést, beleértve olyanokat is, mint a „transznemű nők” (tehát fiúk és férfiak) nők elleni indulását sporteseményeken, ami manapság divat a felvilágosult, elzsidósodott Amerikában, és természetesen szinte minden alkalommal a transzszexuális aberráltak le is győzik a nőket.

Sokatmondó kép a liberálisok által kivívott, kóserkonzervatívok által támogatott kulturális és szellemi hanyatlásról: két magát nőnek valló férfi győz le minden nőt, s amíg azok csak egymással fajtalankodnak, a dobogós harmadik (tehát első) női helyezett gyermekével ünnepel

Hazánkban ennyire nem rossz a helyzet, de a mi konzervatívjaink is gondoskodnak arról, hogy lehessen nyilvános „Pride” felvonulás és egész hónapos deviáns programsorozat, esetleg az MTV által rendezett propaganda transzvesztitákkal, adópénzből. Ha cigány vagy zsidó érdekről van szó, ezen konzervatívok már nem ennyire visszafogottak: a Becsület Napja ellehetetlenítve, a zsidó holokauszt egyes elemeinek megkérdőjelezése és a Magyar Gárda betiltva stb. Gondolhatunk akár az Angela Merkel- vagy Boris Johnson-féle konzervativizmusra is. Pierce analízise nem csak egy amerikai problémát diagnosztizált immár fél évszázada.

 

A mozgalom szellemi alapjait talán jól összefoglalja Pierce egyik írásának alábbi alapvetése:


Mindezt a szellemi töltetet az úgynevezett kozmoteizmus keretein belül foglalta össze. Bár Pierce-ről kritikusai (avagy a róla hazudozók) képtelenek a „gyűlölet” és „gyűlölködő” szavak nélkül szólni, és valóban, nem tartotta fontosnak a nőies mentegetőzést: ha súlyos témáról volt szó, súlyosan beszélt. Ennek ellenére sokszor fellelhető volt munkásságában a pozitivitás is, nem csak az ellenségek elleni beszéd – de miért is lenne eleve negatív az ellenség ellenzése, ha azzal a védendőt védelmezzük? A hanyatlás ellenzése pozitívum, annak segítése negatívum. Az elpuhányult nyugati világban (aminek okait és folyamatát visszatérően elemezte Pierce) már minden a hatalmasok által nem jóváhagyott dolog „gyűlölet” és „szélsőség”, ami valamiért eleve rossz, kontextustól függetlenül. Mindezt szem előtt tartva, Pierce gyakran beszélt fajáról szeretettel és csodálattal: abban egy isteni lángot látott, egy szakrális minőséget, ami – legalábbis ilyen jelleggel és formában – más fajokban nincs meg. Ezt hivatott a kozmoteizmus is előidézni. A fehér ember fennkölt, nemes, egyre inkább elvesző minősége, munkásságának alapja a fausti szellem, a megismerésvágy, a felfelé törés egészen a világűrig, Istenig, az elérhetetlenig – semmint a mocsárban, a kényelemben való hempergés, ami a modern, liberális embertípus vonása. A kiemelkedő degenerálása, a kiváló lerántása az alantas szintjére, holmi megvetendő és természetellenes „egyenlőségelv” mentén. A kozmikus, isteni rend leköpése, saját többre képes fajtájának gáncsolása, hogy az azt a rendet gyűlölők jutalomfalatot dobjanak, kielégítve az elfogadottság után vágyó puhány embert. Ellentéte az a National Alliance által képviselt embernek és a kozmoteizmus által képviselt szellemnek. Erről pontosan a kozmoteizmus összefoglalásában így ír Pierce:


Hogy mi is lenne az Egyetlen Cél a kozmoteizmus szerint:


A cél Pierce szerint egy magasabb emberré válás: saját istenadta minőségünk, természetünk felismerése, beteljesítése, a felfelé törés, a teljesség elérése Istennel való egyé válás útján – mely Isten a kozmosz maga, a természet maga. Pierce szerint ennek a beteljesedésnek a kulcsa, hogy fajtánkat megőrizzük, hiszen nem véletlenül vagyunk azok, akik, és csak korrupció nélkül érhető el teljesség:


A korrupció kapcsán világosabban is fogalmaz máshol:


Alapvetően tehát európai népvallások összeollózott elemei mai faji keretek közé rendezve: egy eugenikai irányelv, mely nemcsak az egyén, de a csoport, a faj megőrzését, felemelését, jobbítását tűzi ki célul. Ám az ember, az anyag, nem a végcél, hanem egy út felfelé: „Az első út jelentése ez: A Teremtő célja az Önbeteljesítés; a A Teremtőnek az Önbeteljesítés felé vezető ösvénye az Élet Ösvénye; és az ember egy lépés ezen az Ösvényen.” (Az Ösvény, IV, 4:1) Minderre Griffin is rámutat, miután kifejti, hogy a kozmoteizmus a panteizmus egy formája:


Amint Griffin rámutat, történelmileg olyan ismert karakterek is panteisták voltak, mint Platón vagy Arisztotelész, illetve a közelebbi múltból Johann Gottlieb Fichte vagy Georg Wilhelm Friedrich Hegel. A Pierce-féle szellemiséget így foglalja össze végül:


„Már nagyon korán tudatában voltam a halandóságomnak, ezért úgy tűnt, hogy nem kellene elpazarolnom az életemet olyan dolgokra, amelyek nem igazán fontosak” – idézi Pierce-t Griffin. A Nobel-díjas ír drámaíró George Bernard Shaw Pierce-re tett hatását így ecseteli a szerző:

 

Mindez rámutat a szenvedély és hit fontosságára: Shaw műve mélyen hatott Pierce-re, többek között, aki pedig maga is hatott sok másra. A szellem megtalálja az útját és felszínre tör. A szenvedéllyel átélt eszme megnyilvánul akár évszázadokkal később is, amint a hatás rátalál saját kifejezőjére. A National Alliance ajánlott irodalma között Pierce így ösztönzi olvasóit:


Bár Pierce nem akart hadakozni a keresztényekkel, a National Alliance elutasította azt a vallást többnyire az említett William Gayley Simpson művében megfogalmazott kritika mentén. Simpson, aki élete jelentős részét keresztényként élte, úgy vélte, hogy annak a lelki-szellemi közösségre és összetartozásra való összpontosítása megnehezíti a különbségekre való odafigyelést, ami – főleg egy fajilag kevert társadalomban – rendkívül veszélyes, mert ha nincs egy megfelelő súlyú megértése annak, hogy mi különböztet meg minket másoktól, a saját csoportunkhoz való tartozás kötelékeit veszítjük el, márpedig „Simpson szerint ennek a köteléknek a létezése döntő fontosságú, mert ez ösztönzi az őseink iránti adósság és kötelességtudás érzését, valamint a kultúránk és fajunk jövőbeli jólétének szolgálata iránti elkötelezettséget” – mutat rá Griffin könyvében (I. m., 249. o.). Simpson szerint a kereszténység eltereli a figyelmet testi-fizikai, a természet erőin belüli létünkről, így a fajunk megvédése is lényegtelenné válik, pedig az evolúciós és csoportközi konfliktus elkerülhetetlen. Szintén panaszának tárgya, hogy a kereszténység erényei „puha” erények, mint önzetlenség, jótékonyság, megbocsátás, türelem, alázat és szánalom, melyeknek ideális helyzetben lehet jó szerepük ugyan, de csoportkonfliktus esetében hátrányt jelentenek, márpedig az ember hajlamos azzá válni, amilyen értékeket vall – érvel Simpson.

 

Ezzel szemben helyezkedett el a közelmúltban a francia Julien Langella, egy a Pierce-féle szigorú nemzetiszocializmus helyett modernebb nacionalizmust képviselő „identitáriusok” egyike, aki katolikus, és a kereszténység egy etnocentrikusabb, nemzeteink érdekeinek megfelelő formára szabását tűzte ki céljául Katolikus és identitárius: a tiltakozástól a visszahódításig című 2020-as könyvével. Valóban, a történelemben védelmezték nemzeteiket fehér emberek a kereszt alatt, így ez nem lehetetlen. Pierce – és Simpson – álláspontja azonban, hogy a kereszténység alapvetően túl egyenlőségelvű és univerzalista, így ez az elem időről időre felbukkanna mindig, és könnyű táptalajt szolgáltatna a nemzetellenes egalitariánus irányelvekhez (vagy cionista törekvésekhez bibliai gyökerei miatt), amint azt az elmúlt évtizedekben láthattuk. Ezt szándékozott Pierce a kozmoteizmussal helyettesíteni úgy, hogy az nyíltan a fehér emberre lett szabva, miközben elemei és gyökerei a már létező európai pogány hagyatékból származnak.

A National Alliance egy elitréteg kialakításán és összetartásán dolgozott, nem tömegmozgalom volt. Ezt a szellemi és politikai vonalat képviselte Savitri Devi (eredeti nevén Maximiani Julia Portas, 1905-1982) is, aki mára már klasszikusnak számít a mélyökológia, természet-, állat- és fajvédelem, hellenizmus, hinduizmus és nemzetiszocializmus témájában érdekeltek körében. Annak idején könyveit férjével szerzői kiadásban saját maguk terjesztették, de William Pierce általi (rövidített) újrakiadása A villám és a Nap című 1958-as opusának nagyban hozzájárult ehhez. Pierce ezt még Rockwell alatt adta ki az 1970-es években. A görög-olasz Portas maga is a panteista keretek között tekintett a világra, és feltehetően hatott Pierce-re annak idején. Portas 1948-ban, az elbukott Németországban került letartóztatásra nemzetiszocialista propaganda terjesztéséért, majd három év börtönbüntetésre ítélték, amiből azonban csak néhány hónapot ült le lakhelye, India közbenjárása miatt. Az Ellenszegülés című 1951-es könyvét a rácsok mögött írta, ebben felidéz egy beszélgetést, mely jól illusztrálja a fenti szellemiséget:

Savitri Devi 1945-ben

Máshol szintén egy sokatmondó beszélgetésből idéz:


Pierce álláspontjának is megfelelően, de még az ő ideje előtt írva, Portas szerint „Minden embernek az a dolga, hogy boldog legyen, hogy ezt a célt közvetlenül vagy közvetve szolgálhassa arról a természetes helyéről, amely a fajának a teremtés rendszerében neki szánt hely. És ha nem tud az lenni? Hát ne legyen az. Kit érdekel? Az idő ugyanúgy gördül tovább, a nagy egyéniségek által alakítva, akik megértették a történelem igazi értelmét, és arra törekedtek, hogy a Földet az örök Rend normái szerint alakítsák át, a hanyatlás lefelé rohanó áradata ellenében...” (I. m., 505. o.) Pierce szerint Hitler „korunk legnagyobb embere – egy olyan ember, aki többet mert és többet ért el, aki magasabbra tűzte ki célját és magasabbra emelkedett, aki mélyebben érzett és nagyobb mértékben kavarta fel a körülötte élők lelkét, aki szorosabban kapcsolódott a kozmoszunkat átható, és annak értelmet és célt adó Életerőhöz, és többet tett ennek az Életerőnek a szolgálatában, mint korunk bármelyik másik embere.” Szerinte Hitler „szó szerint a semmiből indult, és emberfeletti akaratával megteremtette a fizikai alapot víziója megvalósításához”. Hasonló emberi karaktert ünnepelt Leni Riefenstahl Az akarat diadala (1935) filmje is, de a festő-grafikus Ernst Zündel Hitlert mint művészt bemutató 1983-as dokumentumfilmje is kiválóan vázolja fel, miként lett az egyszerű rajzolni szerető gyerekből egy birodalom vezetője, s monumentális csarnokok, az ország képének megtervezője. A National Alliance ezt az emberi karaktert helyezte a központba.

A Rend

Az 1980-as évek legelején a National Alliance tagja lett egy vidéki bányász fiatalember, Robert Jay „Bob” Matthews (1953-1984). Pár év aktivizmust követően Pierce meghívta egy összejövetelre beszédet adni. Részlet:

Matthews nem sokkal később létrehozott egy csoportot Árja Ellenállási Mozgalom (Aryan Resistance Movement), avagy A Rend (The Order) néven, amivel tulajdonképpen a Turner-naplók mintájára szándékoztak forradalmat kirobbantani, remélve, hogy akciósorozatuk másokat is megihlet. Pornóüzletek, majd bankok, pénzszállító autók kirablásával jelentős összegre tettek szert. Matthews és társai egy pornómozit és egy zsinagógát is robbanószerrel megkárosítottak, majd a fehérgyalázó zsidó rádióst, Alan Berget agyonlőtték.

Egy közleményében Matthews így fogalmazott:


Következtetésük: „Felismerjük, hogy népünk tömegét a vak engedelmesség lobotomizált, letargikus állapotába helyezték, és nem veszünk részt többé a kollektív faji öngyilkosságban!” (I. m., 210. o.) A Kongresszusnak is küldtek egy hadüzenetet:


Vesztüket végül a pénzhamisítás okozta, jobban mondva egy lebukott társuk, Tom Martinez, akit korábban Pierce már kitett a szervezetéből felelőtlen viselkedés miatt. Martinezt rajtakapták a hamis pénz használatán, és feladta társait. Egy szállónál történt rajtaütésből még elmenekült Matthews, de később már kb. 100 rendőrrel vették körül máshol. Matthews nem volt hajlandó megadni magát, így egy a százzal szemben hosszas tűzharcot vívott. A kigyulladt épületben tárolt lőszerek és robbanóanyagok általi heves tűzben halt meg. Pierce hivatalosan sosem ismerte el (jogilag érthető okok miatt), de Griffin könyvében erős közvetett bizonyítékok alapján azt sugallja, hogy Matthews komoly összeget adott neki a zsákmányolt pénzből.
 

Pierce felidéz egy szóváltást Matthews özvegye és közte: „Elmondtam neki, hogy mondtam Bobnak, nem hiszem, hogy az ország forradalmi hangulatban van, és arra biztattam, hogy ne tegye ezt, de talán jobban is mondhattam volna. Azt mondta, hogy mindegy lett volna, mit mondok Bobnak. Ő már eldöntötte, hogy ezt fogja tenni, és úgy gondolta, hogy ezt nem fogja túlélni.” (I. m., 216. o.) Pierce mély tiszteletet érzett Matthews iránt: „Intenzíven komoly ember volt, szenvedélyes ember, erős meggyőződéssel arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen, de nagyon zárkózott ember is volt, aki úgy gondolta, hogy másokat békén kell hagynia, amíg ők békén hagyják őt.” – írta 1985-ben. Idézi is őt: „Mire a fiam megérkezett, rájöttem, hogy a fehér Amerika – sőt az egész fajom – a feledésbe merül, hacsak a fehér emberek nem emelkednek fel, és nem fordítják meg a dolgok menetét. Minél jobban megszerettem a fiamat, annál inkább rájöttem, hogy hacsak a dolgok nem változnak meg gyökeresen, akkor, mire ő annyi idős lesz, mint én, idegen lesz a saját földjén, egy szőke hajú, kék szemű árja egy olyan országban, amelyet főként mexikóiak, kevert fajúak, feketék és ázsiaiak laknak. A jövője napról napra sötétebbé válik.” Nos, fia manapság kb. 40 éves, ha él még, és idegen saját országában: faji zavargások, szobrok ledöntése, fősodratú fehérelleneség és kisebbségi sors 2040 környékére... Pierce így összegzi a fentieket:


A feltehetően tőle kapott pénzből aztán Pierce vásárolt egy nagy telket Nyugat-Virginia egy eldugottabb részén, ahol kialakította a National Alliance és a Kozmoteista Közösség főhadiszállását. Haláláig innen dolgozott.

Az oklahomai robbantás Pierce-ellenes felhasználása

Timothy McVeigh (1968-2001) nevét előszeretettel mossák össze William Pierce-ével, hiszen McVeigh 168 ember halálát okozta 1995-ös oklahomai robbantásával, melynek egy szövetségi épület volt a célpontja. Ezt a kapcsolatot arra alapozzák egyesek, hogy – más jellegű szélsőséges irodalom mellett – McVeigh a Turner-naplók több példányát is birtokolta. Hasonlóan, egy évig a Ku Klux Klán egyik csoportjának volt a bejegyzett kísérleti tagja, de mint az általa jóváhagyott életrajzban kifejtésre kerül, McVeigh motivációja az volt, hogy a csoport (akiket elmondása szerint nem ismert) az amerikai társadalomban elvesző egyéni szabadságjogok mellett foglalt állást, és egy, az alapító atyák által elképzelt társadalmat szeretett volna, de miután rájött, hogy a KKK egyetlen irányelve a rasszizmus, nem folytatta a tagságot. McVeigh alapvetően egy „alkotmányista” volt, aki a fegyvertartási jog és egyéb alkotmányos jogok elleni támadásokra fókuszált: nem érdekelte a fehér faj, vagy a zsidókérdés. Militánsan államellenes volt, mert az államot árulónak tekintette, amely nem tartja magát az alkotmányban lefektetett irányvonalhoz. Megvetette a politikusokat és hatósági intézményeket. Cselekedetének egyik fő kiváltója az 1993-as wacói mészárlás volt, melynek keretében egy elszigetelt ún. dávidista vallási szekta keretében élni akaró közösséget vett célba a hatóság illegális fegyverek birtoklásának ürügyén. A csoport közösségük felszámolására tett kísérletnek ítélte az akciót (minden bizonnyal jó okkal), és fegyveres ellenállásuk miatt közel két hónapon át folytak a csatározások – a végeredmény 76 dávidista halott, közöttük 25 gyerek és két állapotos nő. Hasonló történt egy évvel korábban is: a Ruby Ridge-esetben 11 napon keresztül ostromoltak egy erdei tanyát, ahol egy család élt, és akiknek szintén el akarták venni a fegyvereit. Többen belehaltak a tűzharcba. A McVeigh-féle militáns libertariánusok és a fegyvertartás elszántabb hívei ezekben az években úgy látták, hogy az egész alkotmányos intézményrendszer ellen történik fokozatos támadás.

A matematikus Theodore Kaczynski, a levélbombáiról elhíresült „Unabomber” szintén államellenes világnézettel rendelkezett, sokkal kidolgozottabb formában, technológiai és ökológiai szempontokkal, s így érdemes idézni, mit gondolt a rácsok mögött személyesen is megismert McVeigh-ről:

 

McVeigh nem csoda, hogy vonzódott a Turner-naplók világához, ahol egyszerű senki(k)ből lettek forradalmárok, akik felborították a korrupt rendszert – ami saját önképe volt, minden bizonnyal. Mindezek ellenére, ahogy az lenni szokott, azóta is szinte lehetetlen fősodratú forrásokban Pierce-ről úgy olvasni, hogy McVeigh neve ne lenne szervezetével összemosva. Bár a fiatalember nem köthető semmilyen komoly formában Pierce-hez vagy akár a könyvéhez (amiben máshogy és más miatt történik egy épület felrobbantása), Pierce megértéssel tekintett rá:


Zene és ellenállás

1999-ben William Pierce megvette a Resistance Records kiadót. Céljai szerint ezzel a gyökértelen, energikus fiatalság körében a korábbinál jobban ki tudná építeni a faji nacionalizmus eszméjét. Pierce mindig is nyíltan beszélt nyers undorral a fehér fiatalság körében a zsidó MTV és társai által könnyűvérűséget reklámozó popzenéről, és főleg a rap/hip-hop zenével népszerűsített néger stílusról, amit jelentős zsidó háttér tett népszerűvé. (Akkoriban a Warner [Steve Ross] tulajdona volt az MTV, majd az American Express [Harvey Golub], a Viacom [Ralph Baruch, Sumner Redstone], és jelenleg a Paramount tulajdona, melynek vezetői Shari Redstone és Bob Bakish, mindkettő zsidó.) Pierce álláspontja szerint, mivel az akkori – és mai – fiatalság nemzeti kultúrájától, faji karakterétől és közösségétől elidegenítve, összezavarva lézeng a neki kínált populáris és alternatív stílusok és „izmusok” között, akkor legalább saját fajukhoz köthető identitást alakítsanak ki az általa ajánlott alternatív zenék (az akusztikus neofolktól a szélsőséges metálig terjedt a kínálat). Bár nem volt jó véleménnyel a rock és pop zenéről eleve, elfogadta, hogy ezek a fiatalok valahol elkezdik az utat, nem reális az általa többre tartott komolyzenével imponálni nekik – de talán eljutnak majd oda is, ha kapcsolatot építenek ki fehér fajukkal, hagyatékukkal, múltjukkal. Ha nem nacionalista zenét hallgatnak, a zsidók által uralt popkultúra és rap világa szippantja be őket, talán örökre letérítve őket a fehér ember útjáról. Pierce így írta le mindezt:


A kiadó így tehát olyan saját színterükön klasszikusnak mondható zenekarokat adott ki többek között, mint az amerikai Bound For Glory, Angry Aryans, Blue Eyed Devils, az ausztrál Fortress, a lengyel Honor, Graveland vagy a német Absurd. Ez utóbbi frontembere, Hendrik Möbus 2000-ben Amerikába menekült, mert politikailag inkorrekt zenék és vélemények miatt üldözték a hatóságok. Pierce telkén szállt meg, neki dolgozva kb. 2,5 hónapot, amikor is boltba menvén rendőrök leteperték, fejéhez fegyvert fogtak, karját eltörték, pedig nem állt ellen – mindezt azért, mert Németország kiadatási kérelmet nyújtott be véleménybűnözés miatt. „A legtöbb amerikai nem érti, hogy a németeknek nincs szólásszabadságuk. Nem értik, hogy 1945-ben nem felszabadítottuk a németeket; elvettük a szabadságukat, és egy megszálló kormányt kényszerítettünk rájuk, amelyből a jelenlegi német kormány származik” – mondta Pierce az Amerikai Disszidens Hangok nevű rádióműsorában, amit 1997-től heti 25 percben vezetett haláláig, és kb. 100 ezer átlagos hallgatója volt (a több mint 300 adás archívuma itt érhető el jelenleg). Pierce műsorai mindig kiváló analízist nyújtottak a hallgatónak aktuális eseményekről, történelmi és összefüggésbeli szempontokból – kutatásai, mint a médiumokat és sajtót birtokló, befolyással és hatalommal rendelkező zsidók pontos megnevezése, külpolitikai szereplők és céljaik felvázolása, sokakra hatottak, és máig alapjai egyes elemzéseknek.

Ilyen volt 1999-ben a szerbiai NATO-támadás elemzése is, ami manapság, az Ukrajnai NATO-aktivitás miatt is érdekes:


Mint Pierce rámutat, a valódi probléma nem az, miként bántak a szerbek a koszovói albánokkal, mert egyrészt az albánok is bántak úgy a szerbekkel, másrészt Izraelt nem bombázza Amerika a palesztinokkal való bánásmódjuk miatt. Pierce szerint „A zsidó uralmi terv egyik alapvető eleme a multikulturalizmus; az a célja, hogy mindenki gyökérzetét, mindenki nemzethez tartozásának érzését megölje – kivéve persze a sajátjukat. Azzal irányítanak egy országot, hogy biztosítják, ne legyen egyetlen olyan domináns etnikai csoport sem, amely képes lenne ellenállni nekik.” Pierce nincs ezzel a véleménnyel egyedül. A The New York Times veterán szerzője, Jonathan Weisman (((Szemitizmus))): Zsidónak lenni Amerikában Trump korában című 2018-as könyvében már az első fejezet első mondata is ez a 33. oldalon: „A zsidó akkor gyarapodik, amikor a határok leomlanak, amikor a határok elmosódnak, amikor a falakat lerombolják, nem pedig felhúzzák.” Később hozzáteszi a 39. oldalon: „Ahol a nemzeti öntudat elmosódik, a zsidó jóléte javul.”

A zsidó Wesley Clarkot, a NATO akkori legfelsőbb parancsnokát, és az események egyik fő karakterét így idézi ennek kapcsán a The Guardian: „Ne felejtsük el, hogy mi a probléma eredete. A modern Európában nincs helye etnikailag tiszta államoknak. Ez egy 19. századi elképzelés, mi pedig megpróbálunk átmenni a 21. századba, és ezt többnemzetiségű államokkal fogjuk tenni.” A NATO 2001. február 27-i egyik gyűlésén Jeffrey Gedmin szakértő pedig így fogalmazott: „Amíg nem kezdődik meg a társadalom »szlobodantalanítása«, addig Szerbiában a politikai, társadalmi és gazdasági reformok lassan fognak haladni. Szerbiának a háborúból a békéhez, a kommunista ethoszból a demokratikus gyakorlathoz, a Milosevics-korszak rosszindulatú és halálos nacionalizmusából pedig a liberális értékek, szokások és viselkedés új korszakához kell eljutnia. Mindez időbe telik. Nem Szerbia az egyetlen ország, amely nehéz átmenet előtt áll.” Mert az USA/NATO, illetve sok esetben annak zsidói döntik el, hol milyen rendszer és berendezkedés lehet – ezt látjuk most Oroszország kapcsán is, és ezt láttuk évtizedeken át a Közel-Kelet és Észak-Afrika térségeiben. (A „liberális értékeket” jól illusztrálja az említett zsidó, Madeleine Albright, aki 2012-ben Prágában mutatta be akkori könyvét, de egy szerb baráti kör számonkérő felbukkanásakor csehül így reagált: „Undorító szerbek! Takarodjatok!”)

Az „elektromos zsidó”

Az Amerikai história X (1998) egy közismert film. Története egy lényegtelen bőrfejű tinédzser esetén alapult, aki 17 évesen került börtönbe bántalmazás miatt, majd ott elhagyta állítólagos nézeteit. Frank Meeink könyvet is írt minderről 2010-ben, és már az első fejezet legelején megemlíti William Pierce-t, és annak könyvét mint hatást. Korábbi szkinhedekkel kapcsolatos filmek, mint az ausztrál Romper Stomper (1992) vagy a kanadai White Lies (1998) előszeretettel mutatta be ezt a szubkultúrát mint degenerált, primitív és erőszakos csoportot, akiknek a lételeme a gyűlölködés. Ezzel szemben az Amerikai história X leleményesebb, mert alapvetően ott is azok a bőrfejűek ugyan, de a főszereplő Derek Vinyard karaktere kimondottan intelligens és beszédeiben még logikus, józan érvek is vannak. A film a nézőben szimpátiát kelt a karakter iránt, hogy annál nagyobb legyen majd az érzelmi hatás a fordulatkor. Pierce kritikája:


A filmben Derek egy érzelmileg sérült fiatalember, akinek szeretett apját négerek ölték meg, és minden gyűlölete természetesen az elnyomott frusztráció kiélése, amin keresztül őt és társait egy (az akkori bőrfejű körökben népszerű) Tom Metzger- és William Pierce-féle idősebb karakter manipulálja. Lehet, hogy jól érvel Derek, de mindez mindegy: érzelmileg sérült ember, nem kell arra figyelni, amit mond: ő maga is megváltozik, a néző ne is lépjen arra az útra... (Az alkotás írója nem zsidó, de a zsidó Steve Ross által alapított Time Warner médiaintézmény filmje, melynek akkori elnök-vezérigazgatója a szintén zsidó Gerald M. Levin volt. A hozzájuk tartozó New Line Cinema stúdió készítette, rendezőnek a zsidó Tony Kaye lett választva.)

A Stacy Keach által alakított Metzger/Pierce-keverék egy manipulatív bábmester, aki problémás fiatalokat használ ki a zsidó filmben

Kétféle hagyaték

William Pierce aztán 2002 júliusában értesült arról, hogy rákos beteg, ami rendkívül gyorsan, kb. két hét alatt meg is ölte, 23-án. Ekkorra egy stabil infrastruktúra alapján a National Alliance és Resistance Records kimondottan jól ment, az internet is rohamosan épült, ott is növekedett a jelenlétük, számos terve volt. Halála után azonban mindez szétesett.

Másfél évtized múltán Pierce két fia (egy ikerpár) közül az egyik, Kelvin, Donald Trump elnöklése alatt úgy érezte, tennie kell valamit: felkeresett több fősodratú médiumot, akiknek elborzongott és sajnálkozott a kamerái vagy mikrofonjai előtt. Könyvet is írt Apám bűnei címmel, melynek a hátoldalán természetesen nem marad ki apja hibáztatása Timothy McVeigh akciójáért. A The Guardian cikke helyenként paródiának tűnne, ha nem lenne ennyire lehangoló. Például:


Mint megtudjuk: „Kelvin csak egyszer vonta kérdőre az apját azzal, hogy miért választotta a fehér felsőbbrendűséget minden más helyett az életében. »Ez volt az egyetlen felelős dolog, amit tehettem« – válaszolta az apja.” Derek Vinyardéhoz hasonló felvilágosodás ragyogott ugyanis az ifjabb Pierce-re:


Természetesen az idősebb Pierce minden bizonnyal nem mondott olyat, hogy nem fehér ember ne lehetne intelligens, mert ezt mondani rendkívül ostoba dolog lenne – helyette pont ezt a primitív következtetést gúnyolta a fentebb is idézett filmkritikájában, mondván, a film tanulsága épp ez a gyermeteg alaptétel. Természetesen a nagy számok törvénye alapján vannak kivételek, lehetnek „jó” nem fehérek és „rossz” fehérek (Pierce különböző okok miatt meglehetősen sokat bírálta saját faját is), de csoportszinten a különbségek egyértelműek (nemcsak intelligencia-, de karakterszinten is), és ezeknek civilizációs mértékű következményei vannak, ha ezen különböző csoportok egy élettérben léteznek. Ifjabb Pierce ezt tudhatná, ha figyelt volna apja szavaira, vagy ha érdekelné a valóság. Amerikai példánál maradva: az intelligenciaszintek különbsége a négerek (kb. 85) és fehérek (kb. 100) között a szakértők széles körében elismert (Lynn, 2006), és egy komoly kutató se tagadja ma már. A kifogás abban rejlik, hogy a fajtagadók szerint ez nem alapvető, jelentős mértékben genetikailag befolyásolt (gének + környezet), hanem egyszerűen környezetbeli hatás (rasszizmus, kirekesztés, kisebbségi stressz stb.) eredménye. Ifjabb Pierce nemcsak apja álláspontját nem érti, de még azt sem, hogy egalitárius liberálisként mit is kéne hinnie éppen. Kelvin Pierce szerint egész életét azzal töltötte, hogy próbálta megérteni apját, de ezek szerint nem figyelt arra, amit az mondott, és inkább ellenségei elemzéseinek adott teret.

Ha ennyit sem képes legalább logikailag feldolgozni, a szuperember, az Életerő, a panteizmus elve már valószínűleg reménytelen is lenne. Mindenesetre itt a végeredmény: „[feleségének] és Kelvinnek csak azért voltak gyerekei, mert beleegyeztek, hogy örökbe fogadják őket. »Egyszerűen megrémültem attól, hogy a génjeimet továbbadjam« – mondta Kelvin. »Annyira elfuserált és annyira sérült voltam emberként, hogy nem tudtam elképzelni a gondolatot, hogy megpróbáljak egy másik embert létrehozni«”.

 

Hogy az idősebb Pierce milyen sorsot kívánt a fal mellett azoknak a liberális, televízióból tájékozódó, a fehér faji megmaradás ellen aktívan tevőknek, mint amilyenné a fia vált, talán ki lehet találni... Szomorú, hogy így alakult, és nyilván Pierce apai hibái is szerepet játszottak ebben. Ugyanakkor, míg Kelvin Pierce jelentéktelen élete így telik el, s minden bizonnyal így is hal meg, híján lévén a fentebb vázolt emberi értékek halvány sugarának is, addig apja munkássága tovább él, és – mint George Bernard Shaw esetében, akinek hatása akkor szökkent szárba Pierce-ben, amikor az már nem élt – még nem tudni, miféle formában talál magának utat mindaz a jövőben a kifejeződésre. Talán forradalmi hév segítője lesz, talán nem: Pierce mindenesetre megtette azt, amit tudott, hogy fajtáját kiemelje a mocsárból.

Robert S. Griffin így elevenítette fel Pierce szavait:


Végezetül úgy illő, ha az általa szeretett 700-900-as évek közötti időszakból származó viking költeményekből egy másikkal zárom e sorokat. Björn Jónasson fordítása, Hávamál: The Sayings of the Vikings (1992), 27. oldal: