A fehér anyja által nevelt Kaepernick természetesen nem kockáztatott, és nem is áldozott fel semmit: rengeteg pénzt zsebelt be (legalább 126 milliót, kb. 50,7 milliárd forintnyi összeget a sporton kívül), s máig sokak hőseként pózolhat mint valami lázadó, azzal, hogy a berendezkedés narratíváját visszhangozza.

Hasonlóan érdekes összevetni West esetét Nick Cannonéval, aki egy beszélgetős műsort vezetett, és ennek egyik részében a híres rapbanda, a Public Enemy egykori tagja volt a vendég. A magát Professzor Griffnek nevező Richard Griffint annak idején a zsidók kirúgták az együtteséből, mert „antiszemita” megjegyzéseket tett. Most azonban inkább Cannon tért le az ültetvényről... Árulkodó, hogy egy ilyen mentalitású és szellemi szintű néger képviseli a „fekete kultúrát” a zsidó ViacomCBS akoljában működő műsorában. A rendkívül primitív, értelmes mondatok összetételére szinte alkalmatlan Cannon minden fehérellenes kirohanását felesleges itt idézni, de egy illusztratív részlet álljon itt:


A fenti rész előzményeként a „kékvérű emberekről” beszélnek, akiket Cannon úgy ír le, hogy „Ha a kék vérről van szó, értsük meg, hogy egy kékvér egy európai személy, mert nincs pigment a bőrükben, és láthatók a kék ereik.” (35:30) (Rapper társa szerint mellesleg a vér kék, ameddig oxigénnel nem érintkezik, akkor válik az vörössé, amivel Cannon egyetért...) Egyértelműen tehát a fehér európai emberekről beszél. A beszélgetés aztán felháborodást váltott ki, de nem a fehérellenes szövegek miatt, miszerint a négerekhez képest alsóbbrendű, erőszakos állat a fehér ember, hanem azért, mert a négerek körében népszerű „elveszett héberek” elméletét hangoztatta, és mentegette a vendégének múltbeli „antiszemita” megjegyzéseit, mondván – ahogy Ye/Kanye West is érvelt – nem lehet ő antiszemita, hiszen ők maguk az igazi zsidók, mely szerint a zsidó zsidók csak akként pózolnak, bitorolják a titulust. Pár példa abból, miként tálalta mindezt a fősodratú média:

• Rolling Stone: Nick Cannont kirúgta a ViacomCBS az antiszemita megjegyzések miatt
• Associated Press: Nick Cannon bocsánatot kér a „bántó” antiszemita megjegyzéseiért
• USA Today: Nick Cannon „tanulságot” kíván levonni a múltbeli antiszemita megjegyzéseiből
• NBC News: A ViacomCBS megszakítja a kapcsolatot Nick Cannonnal antiszemita megjegyzései után (A podcastjában Cannon azt mondta, hogy a feketék az „igazi héberek”, és beszélt a Rothschild családot érintő antiszemita összeesküvés-elméletekről)
• Heritage: Nick Cannon antiszemitizmusa egy mélyebb probléma tünete
• BBC News: Nick Cannon: az amerikai tévés műsorvezetőt kirúgta az MTV tulajdonosa az antiszemitizmussal kapcsolatos eset miatt
• The Daily Beast: Nick Cannon arról, hogy mit tanult az antiszemita megjegyzései után
• ABC News: Nick Cannon reflektál az antiszemita megjegyzésekre
• Amerikai Zsidó Kongresszus: Beszéltem Nick Cannonnal az antiszemitizmusról. Ezt tudtam meg.

Bár az északi hegyekben kialakult európai ember alatt bizonyára nem a zsidókra gondolt a néger, egyesek a fenti fehérellenes elmélkedést úgy értelmezték, mint ami a zsidókra is vonatkozik, mert később Cannon így szól: „Ha zsidó emberekről, fehér emberekről, európaiakról, az illuminátusról beszélünk, ők mind a saját túlélési taktikáikat alkalmazták, hogy ezen a bolygón maradjanak, de nekünk erre nem volt szükségünk.” (38:45) Mindenesetre, ha a fentieket a zsidókra is értette, a lényeg az marad, hogy a fehér európai származású ember védelme senkinek sem volt fontos, és mindenki csak az „antiszemita” jellegre koncentrált, mintha a fehér ember szabad préda lenne – és pesze pont ez a valóság. A dominánsan zsidó berendezkedés, és az abban dolgozó cselédek tudják mit, merre, meddig. A Voltaire-nek tulajdonított, gyakran ismételt alaptétel, miszerint „ahhoz, hogy tudd, ki uralkodik feletted, figyeld meg, kit nem szabad kritizálnod!”, itt is alkalmazható.
 

A zsidó össztűz alatt Westtel ellentétben Cannon egyből behódolt és bocsánatért esedezett, megalázó, nyilvános kioktatásnak vetve magát alá egy rabbival, majd hosszas önostorozás után, amint azt az ABC News beszámolója – mely egyetlen szót sem ejt fehérellenességről – megjegyzi: „A Viacom elismerte Cannon erőfeszítéseit, és most ismét üzleti kapcsolatba lépett vele...”. (A Viacom mindkét vezetője zsidó: Shari Redstone és Bob Bakish.) Mindez (és West esete) az amerikai humorista, Norm Macdonald klasszikus viccére emlékeztetheti a szemlélőt:


Oldman aztán térdre borult és hamut szórt fejére: „Mélységesen sajnálom, hogy a Playboy-interjúban nemrégiben tett megjegyzéseim sok zsidó embert sértettek. Nyomtatásban olvasva a megjegyzéseimet látom, hogy mennyire érzéketlenek voltak, és hogy miként járulhatnak hozzá egy hamis sztereotípia továbbfejlesztéséhez. Bármi, ami hozzájárul ehhez a sztereotípiához, elfogadhatatlan, beleértve a saját szavaimat is.” Majd hozzáfűzi: „Remélem tudják, hogy ez a bocsánatkérés szívből jövő, őszinte, és hogy a zsidó nép iránt általában véve óriási személyes vonzalmat érzek.” A vezeklést leközlő cikk végül megjegyzi: „Oldman azt is elmondta, hogy nemrég fejezte be Neal Gabler »A saját birodalmuk: miként találták fel a zsidók Hollywoodot« című könyvének olvasását. »Tény, hogy a mi szakmánk, és konkrétan az én karrierem is óriási adóssággal tartozik ennek a hozzájárulásnak« – írta.” Ez a megjegyzés ironikus, hiszen a zsidó Gabler klasszikusa világossá teszi azt, amit Oldman „bűnösen” kimondott: Hollywood zsidó irányítását. Például:


Egy azóta törölt Times of Israel-cikkben is rámutatott egy zsidó publicista a West-esethez hasonló képmutatásra:


2008-ban a zsidó Los Angeles Timesban közölt le cikket a szintén zsidó Joel Stein, Zsidók irányítják Hollywoodot? Naná! címmel. Ebben így ír:

 

Az ADL akkori vezetője, Abe Foxman is megszólal Stein cikkében:


Amint láthatjuk ismét West esetében, ezek a zsidók nem atomizált, a kozmikus éterben lebegő egyénekként viselkednek, hanem mint egy csoport, melynek vélt vagy valós érdekei vannak, és ezek mentén fejtenek ki nyomást, alkalmaznak cenzúrát, irányítanak áramlatokat a popkultúrában, akadémiai világban, politikában, gazdaságban stb. Ezek a zsidók nem „történetesen zsidók” akkor, ha zsidóságuk tudatosan vagy tudat alatt befolyásolja, esetleg világosan irányítja, milyen módon használják azt a befolyásukat, melyet maga Foxman is elismer a cikkben, mondván, „büszke az amerikai zsidók eredményeire”. Stein végül azzal zárja cikkét, hogy „De nem érdekel, ha az amerikaiak azt hiszik, hogy mi irányítjuk a hírmédiát, Hollywoodot, a Wall Streetet vagy a kormányt. Engem csak az érdekel, hogy továbbra is mi irányítsuk őket.” Természetesen nem számítana Stein számára, hogy fajtársai irányítanak, ha zsidóságuknak semmi jelentősége nem lenne. Tudja, hogy van, és tudja, hogy ez neki mint „büszke zsidónak” jó – nekünk már kevésbé, de erre nem tér ki cikke.

(A tömegkommunikáció jelentősen/dominánsan zsidó jellegét itt nem kívánom részletezni: pár éve érintettem már. Azóta sem történt lényegi változás, amint azt egyik-másik frissebb angol nyelvű elemzés illusztrálja.)

 

 

Alan Dershowitz jogászprofesszor és író maga is a Foxman-féle félrebeszéléssel élt egy 2010-es írásában, amikor a CNN kirúgta a latinó Rick Sanchez műsorvezetőt, annak zsidó irányítást sugalló megjegyzése miatt:


Ez igazolhatóan nem így van, amit Dershowitz is tud jól, hiszen máshol, sajátjai között már így fogalmaz:


De mi is volt Sanchez bűne? Egy rádiós beszélgetés alkalmával, amikor a médiazsidó Jon Stewart került szóba mint „kisebbségi, ahogy [Sanchez] is”, az így reagált (videó itt):

Erre a látszólag önellentmondásos, de valójában stratégiailag manipulatív hozzáállásra – miszerint, ha saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, a zsidók egy kollektív egység, de ha valaki erről panaszkodik, akkor az gyűlölet, mert a zsidók csak egyének – talán magyarázattal szolgáltat egy közelmúltbeli tanulmány, ami az Amerikai Pszichológiai Társaság kiadásában jelent meg a Személyiség és Szociálpszichológia folyóiratban (Qian et al., 2021). Ebben a szerzők több kutatásuk eredménye alapján azt a következtetést vonták le, hogy azok a személyek, akik saját – valós vagy állítólagos – áldozati szerepüket gyakrabban emlegetik fel az átlagnál, a pszichológiában úgynevezett Sötét Triád személyiségvonásokat is jellemzőbben magukban hordozzák, mint itt a nárcizmus, machiavellizmus (öncélú manipulativitás), jogosultságérzet, alacsonyabb szintű őszinteség és alázatosság, s egyben magasabb is náluk a valószínűsége az erkölcstelen és etikátlan viselkedésnek, vagy a neurotikusságnak. Ezen emberekre jellemző az erkölcsi felsőbbrendűségi érzet, a mások iránti kegyelem hiánya, vagy hogy másoktól is elvárják saját áldozat- vagy mártírszerepük elismerését. Ezek stabil jellemvonások, nem helyzettől vagy körülményektől függenek. A szerzők megjegyzik: „Rámutatunk, hogy a Sötét Triád – machiavellizmus, nárcizmus, pszichopátia – jellemvonásaival rendelkező egyének gyakrabban jelzik erényes áldozatszerepüket, még a demográfiai és társadalmi-gazdasági változók figyelembevétele esetében is, melyek a nyugati társadalmakban gyakran hozhatók összefüggésbe az áldozatszereppel. Az 5. tanulmányban arra mutatunk rá, hogy a machiavellizmus egy speciális dimenziója – erkölcstelen manipuláció – és a nárcisztikusság egy formája az, amelyek tükrözik a személynek a saját felsőbbrendű proszocialitásába vetett hitét, és előrejelzi a gyakoribb erényes áldozatjelzést.”

A zsidók másoktól valamelyest eltérő pszichológiai profilját több kutatás megismerése segíthet körülrajzolni. Páldául egy a Cambridge Egyetem által kiadott tanulmány (Cooklin et al., 1983) azt találta, hogy „A zsidók között lényegesen több volt az affektív [érzelmi] pszichózisban szenvedő, és kevesebb a skizofréniában szenvedő beteg mint a nem zsidók között.” Később, szintén egy Cambridge-tanulmány (Ball és Clare, 1990) ugyan alacsony részvételi számmal dolgozott (n=51), de az etnikai zsidók és nem zsidók összevetésében a kutatók szintén azt találták, hogy „A depressziós betegség tüneteiben egyértelmű különbségek mutatkoztak a zsidó és a nem zsidó betegek között. A hipochondria és a feszültség jelentősen gyakoribb volt a zsidó betegeknél, a bűntudat jelentősen ritkább.” A szerzők szerint „A szakirodalom azt sugallja, hogy a zsidók jellemzőbben szenvednek az affektív betegségektől (Malzberg, 1930, 1952; Gershon & Leibowitz, 1975).”

Sanua (1989) eredményei szerint a zsidók „minden más csoportnál több pszichoterápiát vesznek igénybe”, illetve náluk „a neurózisok [aránya] magasabbnak tűnik mint a nem zsidók körében”. Yeung és Greenwald (1992) az amerikai Columbia Egyetemről azt találta, hogy a zsidók hajlamosabbak a súlyos depresszióra, bipoláris zavarra, egyszerű fóbiára, rögeszmés-kényszeres zavarra és skizofréniára a katolikus és protestáns kontrollcsoportokhoz képest (2. táblázat). 1999-ben egy alapos metaanalízis készült a témáról (Kohn et al., 1999), egészen a 19. század végéig visszamenve a négy kutató 43 tanulmány adatait elemezte: „A metaanalízis eredménye azt mutatja, hogy a zsidókkal és a mentális betegségekkel foglalkozó történeti tanulmányok szerint a zsidók körében magasabb arányban fordulnak elő affektív zavarok a nem zsidókhoz képest. [...] Bár statisztikailag szignifikáns, az összes tanulmányban a zsidóknál csak 20%-kal volt nagyobb az affektív zavarok kockázata mint a nem zsidóknál.” (A szerzők, bár találtak némi részrehajlást pár vizsgált tanulmányban, alapvetően elvetik annak a lehetőségét, hogy antiszemitizmus festette volna ezt a zsidókra nézve nem kedvező képet.) 2013-ban pedig a Háárec számolt be a Jeruzsálemi Héber Egyetem kutatásának eredményeiről, miszerint találtak askenázi zsidók köreiben olyan gént, ami állítólag hajlamosabbá teszi őket schizoaffektív zavarokra és mániás depresszióra. Norman Lebrecht 2019-es Géniusz és szorongás című könyve szintén ezt a zsidó vonást vizsgálja.

Kevin MacDonald, a zsidó nyomásra nyugdíjba kényszerített amerikai evolúciós pszichológus professzor kiváló, A zsidó befolyás megértése című 2003-as tanulmány-trilógiájának első, A zsidó aktivizmus háttérvonásai című részében ír a zsidó pszichológia sajátos vonásairól, és mindez Kanye West esetében is aktuális:


MacDonald szerint „Ezek a tulajdonságok a zsidóság sikerének alapját képezik, melyek a politikai folyamatokat és a tágabb kultúrát befolyásolni képesek, céltudatos és hatékony csoportokat hoznak létre. A modern világban a politikára és a kultúrára gyakorolt zsidó befolyás a médián és az elit tudományos intézményeken keresztül szinte zavarba ejtően sokféle területre terjed ki – túlságosan is sokra ahhoz, hogy itt felsoroljuk mind.” Majd a zsidóság történelmét évtizedeken át tanulmányozó szakértő így jellemzi őket (csoportátlagban):


A fentiekhez hasonló esetekben ugyanazzal a szinte hisztérikus reakcióval találkozunk. Ez MacDonald szerint a fentebb összefoglalt mechanizmus eredménye: „A zsidó aktivizmus intenzív reakciót vált ki, mert a zsidóellenes attitűdök vagy viselkedés legcsekélyebb megnyilvánulását is úgy tekintik, mint ami elkerülhetetlenül a zsidók tömeges meggyilkolásához vezet, ha hagyják azt folytatódni.”

 

 

Mindez megnyilvánul hatalomgyakorlásukban is, amire Amy Chua jogtudós és a Yale Egyetem jogászprofesszora mutat rá zsidó férjével írt A hármas csomag: Hogyan magyarázza meg három valószínűtlen tulajdonság a kulturális csoportok felemelkedését és bukását Amerikában? című könyvében:


Chua 2002-es A lángoló világ című könyve kapcsán adott egyik interjúban ezzel kapcsolatban kifejtett pár érdekes összefüggést:


Chua rámutat arra is, hogy nyugat-afrikai országokban libanoniak a domináns kisebbség, míg Nigériában az igbó réteg. Kitér szintén saját kínai rokonaira is, akik a Fülöp-szigeteken éltek, és ahol a nénikéjét meggyilkolta saját sofőrje. A rendőrségi jelentésben indítékként az állt, hogy „bosszú”, mivel a kínaiak ott is domináns szerepet játszottak a filippínók felett. És bár a baloldali Chua pár tabut döntöget ugyan, az intelligencia és személyiségvonásbeli különbségek tabuját nem fogja ledönteni, így arról nem beszél, de említ egy fontos elemet még, ami az efféle dominanciához hozzásegít: a favoritizmust. Egymás segítése, csoportérdekek mentén való stratégiai berendezkedés (befolyás, korrupció, „cimborakapitalizmus” stb. révén). Chua a másik tabut is érinti: a zsidóságot. Bár zsidó férje és filoszemita beállítottsága miatt biztonságban érezheti magát, néha közel táncol a tűzhöz. Az interjúban (és könyvében) így említi őket:


Az efféle „piacdomináns kisebbség” saját stratégiai megfontolásai mentén képes nemzetek politikai, tudományos, kulturális életét formálni, s azzal annak faji-etnikai egészségét aláásni, esetleg egész demográfiai helyzetét átalakítani: egy fehér nemzetet évtizedek alatt szinte reménytelenül összekeverni a harmadik világ népeivel, gyengítve így annak esetleges nemzeti, kollektív fellépését az efféle befolyás ellen.

Hogy Amerikánál maradjunk: a Princeton Egyetem és Northwestern Egyetem két professzora kb. 20 évet és közel 2000 közvélemény-kutatást, illetve az éppen aktuális politikai törvényhozás alakulását tekintette át pár éve, és erre a következtetésre jutott: „Amikor a gazdasági elitek preferenciáit és a szervezett érdekcsoportok álláspontjait figyelembe vesszük, az átlagos amerikaiak preferenciái úgy tűnik, hogy csak elenyésző, majdnem nulla, statisztikailag nem jelentős hatással vannak a közpolitikára.” (Gilens és Page, 2014) Szintén olvashatjuk:


Az amerikai politikai berendezkedés kapcsán érdemes tudni, hogy a 2016-os választásokban egy tanulmány szerint a Demokrata Párt legnagyobb hét támogatója mind zsidó volt. A legnagyobb 10 adományainak 88 százaléka zsidóktól jött. A legnagyobb 50-ből 40% volt zsidó, illetve a demokraták „nagy egyéni támgatóinak” kb. 50 százaléka volt zsidó, ami 25% volt a republikánusok [Donald Trump] esetében. Majd később az izraeli Háárec arról írt, hogy „Az Egyesült Államokban a 2018-as félidős választásokon a zsidó adományozók állnak az adománygyűjtési erőfeszítések élén, és mindkét oldalon a zsidó mega-adományozók állnak az élen.” A 2020-as választásokkor mindkét oldalt összevetve a támogatók legalább 55 százaléka volt zsidó. Mindez kb. 70%, ha a legnagyobb tízet nézzük. És akkor csak a pénzelőkről beszélünk, a dominánsan zsidó médiában és egyéb felületeken, szervezeteken keresztül kifejtett befolyás szintén hatalmas. A kapitalista liberális demokrácia ez, melyben vállalatok és oligarchák, érdekcsoportok érvényesülnek, nem a nemzeti érdek.