Amennyiben helyesen értelmeztem vitapartnerem felvetéseit, a cikkemmel kapcsolatos alapproblémája, s kritikájának kiindulópontja az, mely szerint helytelenül és történelmileg bizonyíthatatlanul gondolom azt, hogy a török eredendően Magyarország leigázására törekedett volna, miként ezt magam is kifejtettem egy Moháccsal kapcsolatos korábbi írásomban. Amiképp Hegedűs Tamás írja, "az Oszmán Birodalomnak nem volt eredendő célja Magyarország meghódítása. Hadtörténészek szerint ez teljesen racionális megközelítés volt - a Magyar Királyság ugyanis kívül esett az ottomán hadsereg akciórádiuszán. Nándorfehérvártól északra a török hadsereg csak rendkívül nagy költséggel tudta hadjáratait megvalósítani, hódításra berendezkedni még inkább." Az elmondottakból tehát logikusan az következik, miszerint "a török szultánnak elsődleges célja az volt, hogy a Magyar Királyság alárendelt helyzetben ugyan, de területi egységét és belső önrendelkezését - a későbbi Erdélyi Fejedelemséghez hasonlóan - megőrizze, ahelyett, hogy betagolódna a Habsburg Birodalomba". Továbbá, miként vitapartnerem folytatja gondolatait, "a törökök nem viseltettek ellenséges érzelemmel a magyarok felé, és törekedtek a kiegyezésre. A mi tragédiánk az volt, hogy a legválságosabb időben nem volt nemzeti királyunk, így a nemzeti szempont kizárólagossága helyett a birodalmi érdek érvényesült. A Habsburg birodalmi érdek pedig az volt, hogy a frontvonal a Magyar Királyság területén húzódjon - legalábbis addig, amíg meg nem gyengül az Ottomán Birodalom".

Összegezve: Hegedűs Tamás álláspontja szerint Magyarország tragédiáját az okozta, hogy "nemzeti király hiánya miatt bekerültünk két hatalmas birodalom ütköző övezetébe. Ez volt a 150 évi - valóban tragikus következményű - hódoltság és folyamatos háborúk oka. Hiba lenne tehát bármiféle etnikai motivációt mögé látni és láttatni. Ez a háború nem a török és a magyar nép háborúja volt, amelyben két hatalmas multietnikus birodalom több évszázados háborújában bekerültünk a kalapács és az üllő közé. A tragikus és végzetes mértékű népességvesztés nem holmi 'népirtó' szándék következménye volt. Egy olyan területen, ahol a frontvonal ide-oda húzódik, és folyamatos háborús viszonyok jellemzik, a pusztulás elkerülhetetlen".

Nos, valóban - miként azt a kiváló hadtörténész, Perjés Géza már az 1970-es években felvetette -, az Oszmán Birodalom vezetői tisztában kellett, hogy legyenek a hatósugár, az akciórádiusz, másképpen fogalmazva a birodalmi túlterjeszkedés fogalmával, illetve veszélyeivel. Ezen a felismerésen alapult az ún. szulejmáni ajánlat koncepciója, mely szerint hazánk területi egységét és belső önigazgatását megtartva, nemzeti uralkodóházból származó király jogara alatt, török vazallusállamként létezhetett volna. Ez a tény azonban a legkevésbé sem akadályozta meg a fényes portát abban, hogy - már a megelőző másfél évszázadban is - ne dúlja végig hazánk területét, több száz portyát indítva az egyébként hitetlen gyauroknak tekintett magyarság (és más, velünk együtt élő keresztény népek) ellenében. Tudjuk, hogy a Magyar Királyság alsó részei (vagyis a déli végek) már az 1420-as évektől rendszeres és szisztematikus török terrortámadásoknak voltak kitéve. Ezek okozták a középkori Magyarország leghíresebb bortermelő vidékének, a Szerémségnek a pusztulását, közismertek továbbá az olyan történeti példák, mint az 1442. évi Mezid bég által vezetett dél-erdélyi török rablóhadjárat, vagy az 1474. évi betörés, melynek során az oszmán könnyűlovasság 250 km mélységben nyomult be a Magyar Királyság területére rabolva, dúlva, fosztogatva, szép számban ejtve rabszolgákat. Pedig ez még Mátyás (1458-1490) Magyarországa volt! A példák vég nélkül sorolhatók még tovább...

Hegedűs Tamásnak kétségkívül igaza van abban, hogy éppen a legkritikusabb időszakban (feltehetőleg az 1541 körüli évekre utal) nem volt nemzeti uralkodónk, illetve az csecsemőkorú volt. Az azonban tévedés, hogy emiatt kerültünk volna bele két világhatalom ütközőzónájába. Ez egy sajnálatos, tőlünk teljesen független geopolitikai realitás volt, s amennyiben lett volna egy felnőtt korban lévő, cselekvőképes, nemzeti dinasztiából származó királyunk, ezen a helyzeten szemernyit sem tudott volna változtatni. (Nem mellesleg: a keresztény Habsburg és a mozlim Oszmán hatalmak ütközőzónájába már akkor bekerültünk, amikor még nemzeti dinasztiák tagjai ültek a trónon: a Hunyadiak, a Szapolyaiak, illetve - a lengyel eredetű, de magyarrá vált – Jagellók). Sőt, miután a magyar nemesség nagyobbik része semmiféle török vazallusságot nem akart - az erdélyi fejedelmeket is számos kritika érte a királyi magyarországi nemesség részéről "törökös" politikai orientációjuk miatt, hogy mennyire jogosan, az persze újabb vitatéma lehetne -, valószínűleg ez esetben is rászorultunk volna a Habsburg-szövetségre. Ausztria számára egyébként a királyi Magyarországon található helyőrségek és az azokban állomásozó hadsereg fenntartása mindvégig ráfizetéses volt a 16-17. században. A cseh-morva, illetve az osztrák tartományok rendjeitől elvont pénzekből, valamint a német birodalmi rendek által folyósított Türkenhilféből tudták úgy-ahogy fenntartani a hazai végvárrendszert. Magyarország ugyanis - természeti gazdagsága ellenére - komoly pénzgondokkal küzdött, noha akkortájt távolról sem loptak el annyi közpénzt, mint manapság.

Azt is hangsúlyoznom kell, hogy amennyiben Isztambul nem viseltetett volna ellenségesen Magyarországgal szemben, ennek oka sem valamiféle baráti viszonyulásban keresendő, hanem az akciórádiusz törvénye felismeréséből eredő reálpolitikai bölcsesség diktálta felismerés volt csupán (hiszen értelmetlenség lett volna eleve rossz diplomáciai viszonyt kialakítania egy olyan országgal, melyet eredendően nem is akart meghódítani), s miként a fentebb említett példák is bizonyítják: a török hatalom skrupulusok nélkül vezetett terrorhadjáratokat Magyarország (és persze lengyel, osztrák, olasz stb. területek) ellen már a Buda elestét megelőző másfél évszázad során is. S amikor fölismerte, hogy eredeti szándékai ellenére is hódítania kell, ezt gondolkodás nélkül megtette, kíméletlenül kifosztva a hódoltatott gyaur lakosságot.

Magyarország hódoltság kori, példátlan pusztulásának okai - véleményem szerint - a török hadi stratégia természetére vezethetők vissza. Az oszmán-török hadviselés fő jellemzője ugyanis a permanens háború volt. Az európai, keresztény országok között vagy háború volt vagy béke. Török-magyar (illetve Habsburg) viszonylatban azonban a szultán és a magyar király között általában a 25 évnyi időre kötött békék (pl. drinápolyi - 1568, zsitvatoroki - 1606, vasvári - 1664) csupán azt jelentették, hogy a nagy, uralkodói vezénylet alatt álló reguláris seregek felvonulása és egymás elleni harcai szüneteltek, továbbá rögzítették a nagyobb, stratégiai jelentőségű végvárak hovatartozását. "Békeidőben" is zavartalanul folytak azonban a portyázások és az apró-cseprőbb rablóhadjáratok, továbbá a kisebb kő- és palánkvárak folyamatosan cseréltek gazdát ezen időszakban is. Példa rá a kor történeti forrásanyagán, nemesi és vitézlő rendi személyek magánlevelezésén túl Balassi és Zrínyi költészete is. (Balassi például elvileg "békeidőben" élte le utolsó éve kivételével teljes felnőttkori, aktív életét 1554 és 1594 között, hiszen a drinápolyi békét 1568-ban, 14 esztendős korában kötötték 25 esztendőre, költészete mégis tele van valós élményanyagból táplálkozó, a végvári harcokra utaló motívumokkal.)

A fentebb mondottakból is következik, hogy a magam részéről soha nem állítottam azt, hogy az ottomán birodalom ab ovo tudatos genocídiumot szándékozott volna elkövetni a magyarság ellenében (miként a Habsburgok sem), de azt igen, hogy a magyar etnikumot sújtó, történelmi léptékkel mérve is példátlan népességfogyás, továbbá a Kárpát-medencei etnikai arányok tragikus megváltozása, a magyarság demográfiai katasztrófája igenis a török, illetve a török hadviselés számlájára írható és írandó. (Azt, hogy magyar-török viszonylatban bármiféle genetikailag kódolt, "etnikai motiváció" létezett volna, már csak azért sem állíthattam, netán sugallhattam, mert a fájdalmasan fiatalon elhunyt, kiváló török kori szakértő, Szakály Ferenc kutatásai óta tudjuk, hogy a magyarországi megszálló "törökök" jórészt délszlávok, elsősorban szerbek voltak).

Ami vitapartnerem II. Rákóczi Ferenccel kapcsolatos állítását illeti, valóban igaz, hogy a fejedelem "Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungarae" (Felszakadnak a nemes magyar nemzet sebei) című kiáltványában - s egyéb dokumentumokban is - hivatkozik arra, hogy a Bécs által két évtized alatt behajtott adók nagyságrendileg fölülmúlják a török által 150 év alatt követelt szolgáltatásokat is.

Csakhogy ez nem bizonyít semmit. Rákóczinak, aki mozgósítani és lelkesíteni akart, fegyverbe kívánta szólítani a kiváltságos, rendi-nemesi társadalom tagjain túl az egykori végvári, vitézlő rend maradékait, a kurucokat, sőt, a parasztokat is, ezen kívül európai szövetségesekre kívánt szert tenni, elemi érdeke volt, hogy az - egyébként valóban számos jogtiprást és galádságot elkövető - Habsburg-uralmat a lehető legsötétebb színekben mutassa be mind belpolitikai, mind külpolitikai szóhasználatban. Hegedűs Tamás mint ma is aktív, magam pedig mint néhai politikus, egyébként is nagyon jól tudjuk, hogy a közéleti szereplőknek gyakorta élniük kell - s most próbálom igen tapintatosan kifejezni magam - a túlzás, a hiperbola taktikai eszközével. Ezt tette Rákóczi is anno...

Egyébként nagy fejedelmünknél maradva még egy mondat erejéig: kiáltványának összes vádpontja megállja a helyét, tehát a Habsburgok az 1687-1688. évi pozsonyi országgyűlésen lemondatták a rendeket a ius resistendiről, vagyis az Aranybulla 31. cikkelyében rögzített ellenállási jogról, továbbá a szabad királyválasztás privilégiumáról is. Ezen kívül idegen főhivatalnokokkal, a bécsi központi államapparátussal kormányozták Magyarországot, az ősi nemesi birtokokat a Neoaquistica Commissio, azaz Újszerzeményi Bizottság révén idegen kézre juttatták, soha addig nem látott adóterhekkel sújtották az ország népét, csak éppen az nem igaz - maga II. Rákóczi Ferenc sem tudja forrásokkal és tételesen bizonyítani - , hogy ezek nagyságrendileg felülmúlták volna a török által másfél évszázad alatt összeharácsolt adóbevételeket. Jelzem, maga a harács szavunk is a török 'harádzs' (állami fejadó) szóalakból származik. Amit tehát Rákóczi alkalmaz, az nem egyéb, mint - kétségtelenül hatásos, de nem valós tényeken alapuló - egyszerű retorikai fogás.

Végezetül vitapartnerem azon állítására reagálnék, mely szerint "a magyar romantikus történetírást egyfajta 'törökbarát' elfogultság jellemezné - elég csak minden idők egyik legnépszerűbb magyar regényére, az Egri csillagokra utalnom". Valóban, a leglankadatlanabb filológiai kutatómunka árán is képtelen vállalkozás volna annak bizonyítása, hogy Gárdonyi irodalmi örökzöldjében bármiféle török iránti szimpátia fellelhető volna. Hiszen már a második oldalon baljóslatúan felbukkan a félszemű, gyermekrabló török szörnyeteg - mai szóhasználattal al-kaidás terrorista - Jumurdzsák. Csakhogy a Gárdonyi-regény 1901-ben jelent meg, s ekkorra bizony Jókai történelmi regényei már jócskán elhintették a törökbarátság magvait az irodalmi köztudatban.

Összegzésképp, úgy gondolom, hogy az az állításom, mely szerint a nyugati, keresztény, valamint a keleti, iszlám civilizációk együttélése az elmúlt csaknem másfél ezer évben problematikus és súlyos konfliktusokkal terhelt volt, nem szorul korrekcióra, és török-magyar történeti vonatkozásban is megállja a helyét. Ceterum censeo: a történelem tanúsága szerint egy adott civilizációs törésvonal két oldalán élő népek és kultúrák tartósan nem integrálhatók egyazon birodalom keretein belül. Persze, amennyiben eleve egy nemzetek feletti agyoncentralizált és bürokratizált unió felbomlasztásának elősegítése a cél, az esetben fölöttébb üdvös az effajta birodalmi közösség eszméje.

Mindazonáltal Hegedűs Tamás véleményével egyezően magam is úgy vélem, hogy nagyon fontos - más társadalmi és történelmi jelenségek esetében is - az okok tisztázó feltárása, azért, hogy korunk nagy kihívásaira adekvát és nemzetünk érdekeit szolgáló válaszokat tudjunk adni. Szerény véleményem szerint az efféle viták és diskurzusok mindenféleképpen ezt a nemes célt szolgálják.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

Tisztelt Szerkesztőség!

Lipusz Zsolt viszontválaszára csak röviden reagálok, megköszönve a vita korrekt és tárgyilagos hangvételét, az érdemi válaszadást. Úgy gondolom, hogy az írások együttesen - szerénytelenül beleértve talán saját hozzászólásomat is - kellő árnyaltsággal mutatják be ezt a zűrzavaros, globális érdekektől keresztbe-kasul szabdalt szakaszát véráztatta történelmünknek.

Lipusz Zsolt lényeglátóan tárja fel a háború valóságos okait, beleértve a hadviselés sajátosságainak jellemzőit is. Ami a legfontosabb: teljesen fölösleges vélt vagy valós érzelmi motivációkat keresni ilyen súlyú háborús döntések mögött, pláne olyat, amely két népre vetíti ki azokat. Ezt azért hangsúlyozom, mert gyakran hangzik fel ellenérvként a magyar-török rokonság említésekor, hogy - úgymond - miért jöttek ellenünk haddal, és miért tartották megszállás alatt az országot, mintegy másfél évszázadig, ha egyszer rokonok vagyunk? A tanulmányokból világosan kiderül: a háborúnak nem volt magyarellenes etnikai indítéka, még ha a következmények valóban tragikusak is voltak. Gondoljunk csak bele: kegyetlen polgárháborúk még egyazon nemzeten belül is előfordulnak, gondoljunk csak a jórészt német földön, német nemzetrészek között folyó harmincéves háborúra (aminek az se mond ellen, hogy jelentős külföldi közbeavatkozás is volt egyik és másik oldalon egyaránt), amely során egyes tartományok lakosságának mintegy harmada pusztult el. Mégsem vonja senki kétségbe, hogy a német nép egy. De ha tágítjuk a kört: a német és angol nép közötti rokonság akkor is valós, ha öldöklő háborúkat viseltek egymás ellen, mint ahogy a franciák és spanyolok rokonnép mivoltát sem vonja kétségbe senki az örökösödési háborúk miatt.

A tragikus eredményű, elhúzódó háború tehát se pro, se contra nem érv a rokonság mellett vagy ellen.

Ha pedig nem a rokonságra, hanem a barátságra, egy lehetséges szövetségre irányítjuk a figyelmet, akkor sem használható - meglátásom szerint - ellenérvként az ötszáz évvel ezelőtti tragikus háború. Hiszen ezen az alapon ki kellene zárnunk az osztrákokkal való együttműködést is Arad miatt, nem is beszélve Oroszországról, amely viszonylatban a sebek sokkal frissebbek. Ha a nemzeti oldalon egyre általánosabban elfogadott megközelítés az, hogy Oroszországhoz mint lehetséges külpolitika szövetségeshez viszonyuljunk a fájdalmas múlt ellenére is, akkor ugyanez a történelmi megbékélés egy fél évezreddel korábbi történelmi trauma esetén is indokolható - különös tekintettel az azóta eltelt évszázadok baráti gesztusaira.

Ami Lipusz Zsolt alaptételét illeti, két eltérő civilizáció együttélésének esélyeiről, arra most nem térnék ki külön. A kockázatok kétségtelenül valósak, a tapasztalatok rosszak. Felhívom rá ugyanakkor a figyelmet, hogy egy lehetséges külpolitikai szövetség esetén nem az együttélés a kérdés, legyen szó akár Törökországról, akár Kínáról. Arra ugyanis számos jó példa említhető, hogy a közös érdekek mentén eredményes együttműködés alakítható ki eltérő berendezkedésű, eltérő civilizációjú nemzetek, országok között is. Ami tartósan csak akkor lehet sikeres, ha mindkét fél számára előnyös, és az egyenrangúságon alapul.

A vitát, a történelmi eszmefuttatást a magam részéről lezártnak tekintem. Bízom benne, hogy az olvasók számára is tanulságos volt.

Üdvözlettel,

Hegedűs Tamás