Miként a népi-urbánus vitáról szóló dolgozatunkban korábban már utaltunk rá, az 1930-as években kibontakozó polémiának központi tézise volt a középosztály megújításával kapcsolatban az idegen etnikumok asszimilációjának, illetve disszimilációjának bonyolult kérdésköre, illetve a reformkor óta létező ún. zsidókérdés is. A következőkben azt tekintsük át, hogy miként is látta a népiek meghatározó programadója és ideológusa, Németh László ezt a társadalmi, kulturális és politikai problémát. Az ember és szerep című önéletrajzi művének az újvidéki Kalangyában 1933-34-ben megjelent, elhíresült „zsidópasszusában” a következőket olvashatjuk: „Szülőföldjéhez mindenkinek joga van, s egy erős közösség nem tagadhatja ki, akit befogadott. De ha nem tagadhatja ki, helyére szoríthatja. A zsidókérdés elsősorban magyarok és magyarok s csak másodsorban magyarok és zsidók ügye. Meg kell tenni, ami a kötelességünk, s akkor a zsidóság számára nincs más választás, mint alkalmazkodni ehhez a nagy nemzeti közösséghez. A szászok nem vesztették el az erdélyi fejedelemséget, sőt hasznára voltak a másik két nemzetnek; nem lehetnének a zsidók a magyar irodalom szászai? Én úgy képzeltem, ha a két fél legjobbjai becsületesebben állnak szembe ezzel a sors föltette kérdéssel; együttélésünk is rendezettebbé, szebbé válik. Ignotus érdemei nyilvánvalók; de a helyén másnak kellett volna állni, s neki más helyen kellett volna állnia. ’Megértette’ hőseit, de más sorsban élt, mint ők, nem volt-e könnyelműség rábízni húsz éven át a magyar tehetségekbe szóló sors magyarázatát? A latin irodalomnak vannak nem latin írói; amíg a latin géniuszé a vezetés, az ilyen spektrumnyúlás: gazdagodás. Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalom szerencse; egy ránkburjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás.”

Legátfogóbban ezt a kérdést a Kisebbségben című, 1939-ben megjelent esszéjében fejtette ki Németh László. Művének kiindulópontja a következő: „Hogyan veszett el a magyar a magyarban?” A probléma gyökere a felvilágosodás korába, a 18. század végéig nyúlik vissza. Németh álláspontja szerint a polgárosodás hajnalától a magyar irodalom nem organikusan fejlődött, vagyis nem a nemzeti tradíciót örökítette tovább, hanem mesterségesen, szervetlenül német mintára teremtették meg mintegy másodszor, Kazinczy, a „kártevő nagy ember” irányításával. Ő volt a „híg magyarság” első reprezentánsa, a „mély magyarságot” továbbörökítő hagyományőrzőkkel szemben.

A Németh által vizsgált első nagy irodalomtörténeti korszak 1795-1820 közé esik. Kazinczy pusztítása nyomán – aki a nemzeti irodalom és szellem folytonosságát mintegy megszakította, elvágta a magyarságot szellemi köldökzsinórjától, a 16-17. századi szellemi forrásaitól, mélyrétegétől – űr támadt irodalmunkban, s ebbe az űrbe lépett be Kazinczy örököseként Kölcsey. A nemzeti lelkületet őrző „mély magyarság” képviselői, Bessenyei, Batsányi, Verseghy, Kármán, Csokonai és Katona kifakultak a nemzeti emlékezetből és az irodalmi hagyományból. Csokonait és az akkori Magyarország legnagyobb és legmagyarabb városát, Debrecent Kazinczy kirekesztette Európából. Kazinczy ízlésújítása valójában az ízlés pusztítása volt, a magyar irodalom elé szabott új elv: miszerint a művelt nagy nemzetek, elsősorban a németek irodalmát kell modellként követnünk és másolnunk – uralomra jutott. Kazinczy felhígította, tönkretette a magyar nyelvet. Különösen ártalmas volt Kazinczy nyelvi dualizmusa, „téveszméje” az irodalmi és a népi nyelv természetéről. Ez ugyanis megakadályozta az előbbi folyamatos megtermékenyülését, megújulását az utóbbi által. Ezen túl a nyelvhígítás együtt járt a múlttól való elszakadással, egy történelem nélküli világképpel s még a művelteknél is megfigyelhető felkészületlenséggel. Utóbb aztán Kazinczy tanítványa és szellemi örököse, a fiatal Kölcsey hatására szakadt el végképp az új magyar nyelv a régi magyar nyelvtől.

A Kazinczyval elkezdődött folyamat akkor lett igazán végzetessé, amikor a magyar irodalom művelői között megjelentek a „jött-magyarok” az asszimilánsok is. Első ilyen íróink – még a nyelvújítás kora előtt – a teréziánusok voltak, akik közül sokan a jezsuitáktól jöttek, például Dugonics, Gvadányi és Rájnis. Mégis hazafiak voltak, a rendi ellenzék szószólói. 1795-1820 között, a „ferenci reakció” idején ezek az asszimilánsok tartják majd ébren a nemzeti tudatot. A bécsi udvar titkosügynöke, Martinovics által elveszejtett jozefinista írókör tagjai, akik a „külföldieskedő”, tehát nyugatias irodalmat képviselték Magyarországon, viszont kizárólag magyar eredetűek voltak. Az eddigiekből is látható, hogy a mély magyarság-híg magyarság konfliktusa Németh László szerint korántsem a nemzeti-idegen antagonizmusára prózaian leegyszerűsíthető probléma. Vagyis az etnikailag-fajilag nem a magyarsághoz tartozó írók is képviselhetik a nemzeti jelleget, ők is lehetnek a „mély magyarság” szószólói. Németh László véleménye szerint az asszimilációból nemzeti veszély csak akkor lett, amikor az új szellemi és gazdasági központban, az immár igazi fővárossá váló Pest-Budán a „híg magyarság” és a „jött-magyarság” szövetségre lépett egymással.

Így a következő korszakban, 1820-1848 között a magyar irodalom többet magyartalanodott, mint utána száz esztendőn át. Kazinczy nyelve ekkor szorítja ki végleg a régi, archaikus magyar nyelvet és kerül hegemón szerepbe, s uralomra juttatásában az asszimilánsok játszanak fő szerepet: Helmeczy és Toldi Ferenc meg Bajza József. Ez az első nagy asszimilációs hullám mégis értékközpontú. Közép-Európában nálunk született meg először a modern nemzeti irodalom, a nagy nemzeti ügy: a felemelendő, a polgárosítandó magyarság ügyének szolgálatában. Az asszimilánsok vétlennek tekinthetők abban, hogy már a Kazinczy által megrontott, felhígított magyar nyelvet kapták örökül, így a korábbi archaikus magyar nyelvről tudomásuk sem lehetett, hiszen az ekkor már nem is létezett. A reformkor tehát Németh László értelmezésében a „híg magyarság” megszületésének és térfoglalásának a kora is. Még a kor legnagyobbjai, a nemzeti jelleg képviselői sem tudtak a magyar kedély elkedvetlenüléséből kilépni: Széchenyi István, Vörösmarty Mihály és Bajza József. A nemzeti sajátosságok eltűnésének kedvez a korszellem, a kapitalizmus is; mint Széchenyire hivatkozva Németh László megállapítja. A gyárak, az ipar, a közlekedés, a kereskedelem, mind „idegen elem csatornái”, közvetítői lesznek itthon, amelyek özöne végül is elborítja majd a magyarságot. Németh szerint az asszimiláns Eötvös és Petőfi sem ért le az igazi, „mély magyarság”-hoz, az irodalmi Atlantiszhoz, amely Kazinczy működése során elsüllyedt. Ám Petőfi éppen azzal, hogy a magyar kultúrába, a magyar jellegbe, amely nem változatlan, örök formában jött keletről, más, szláv elemeket is magával hozott: gazdagította azt. Az asszimiláns tehát értékeket is hoz, nemcsak kap vagy átvesz a befogadó népközösségtől.

A Németh László által vizsgált harmadik nagy kultúrtörténeti periódus a neoabszolutizmus és a centralizációs törekvések 1849-től 1867-ig terjedő időszaka. A magyarság heroikus kísérlete volt ez a kor arra, hogy alkata, karaktere és szelleme között az összhangot újra megteremtse. A nagy literátorok és politikusok eltűntek, szétszóródtak, meghaltak vagy emigrációba mentek. Pest mint szellemi-kulturális központ „zsibbadt szellem”. A nemzeti klasszicizmus kora ez, a vidéki protestáns kollégiumok (Nagykőrös, Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár) és paplakok (Hamva) őrzik a nemzeti szellemet. A magyar jelleg forradalma következik most a főváros forradalma után. Ez a nemzeti klasszicizmus 1848-49-nek a szégyenét és komikumát is érzi, s mindarra, ami addig történt, nemet mond (például Arany János A nagyidai cigányok című művében). A korszak igazi vezéregyénisége, a „mély magyarság” egyik archetípusa Kemény Zsigmond, aki erdélyi s mint ilyen Bethlen Miklós, Wesselényi Miklós és Teleki Mihály szellemi értelemben vett egyenes ági örököse. Kemény nagy felismerése, amely egyúttal a gyógyszert is jelentheti Németh László Kisebbségben című esszéjében felvázolt dilemmájára, hogy ami 1820 és 1849 között a magyar szellemi-irodalmi életben történt, az csak a tetőzetet érte, az alap, a régi magyarságban tovább élő hagyomány változatlan.

Kisfaludy és Petőfi felszínes népiességét itt váltja fel egyelőre elméletileg megalapozva a „mélymagyarság” hitvallása, amelyet igazán nem e kor nemzeti klasszicizmusa, hanem majd Ady, Móricz és Bartók hoznak felszínre a századfordulón. A nemzeti klasszicizmus mégis zsákutcának bizonyult végül, s ez az irodalomban Aranynak és Gyulainak, a politikában Deák Ferencnek köszönhető. Németh úgy látja, hogy Arany művei kisebbek mint tehetsége, „a hang megvan, de a szó üresebb a hangnál.” Arany a műfordításban alkot a tehetségéhez méltót, amikor Shakespeare-t vagy Arisztophanészt fordít. „Vajon a Hamlet és a Felhők fordítója arra született-e, hogy gyermekeimmel olvassam közösben (ti. a verseit – L. Zs.), ne magamnak – legmélyebb óráimban?” Igazán nagy, rangjához és tálentumához idomuló műve Aranynak a Bolond Istók csupán, s az Őszikékben lobban még fel az igazi tehetség lángja. Arany „elkallódásának” oka az, hogy az a szerep jutott neki osztályrészül, hogy irodalmi szerepeket játsszon el, „kölcsönadja magát”, tehát „a nemzetnek legyen eposza, a szabadságharcnak katonanótája, az íróknak folyóiratuk és Shakespeare-nek fordítója legyen, s egész magából csak botránkoztató torzszülés jöhetne ki. S mert mindig azt csinálta, amire, azt hitte, szükség volt (holott őrá magára lett volna szükség), hihetetlen érzékeny minden visszautasítás iránt (…).” Gyulai pedig – Kazinczy mellett – a másik nagy pusztító irodalmunkban.

A nemzeti klasszicizmusnak Gyulai teremti meg a normarendszerét „ő az irodalmi várnagya s porkolábja”. Gyulai – bár szépírói és költői tehetsége tagadhatatlan, „tiszta víz a kemény sziklából” – kritikusi tevékenysége „évtizedeken át készített rosszulmozgó ízületekből az ‘elit’-nek közvéleményt.” Kritikusi szempontjai mindig külsődlegesek, a rideg ésszerűség ítél a vér és képzelet dolgain, s az a magyarság, amellyel új kort akart nyitni, hagyományos karakterológiai torzulásának két régi hibáját örökítette tovább: „egy világbecsmérlő, urambátyámos tunyaságot az akadémián, s egy verbőczys jogász vakságot az országházán.”

Ennek oka az volt, hogy Világos után az irodalom és a kultúra nemzeti ügy lett, s ez okozta a tragédiát: hiszen az irodalomban az egyetlen értékmérő az irodalmi-esztétikai minőség nélküli patriotizmus lett. Ezt a fellelkesült nemzeti közhangulatot lovagolta meg Jókai, aki olyan népszerűséget ért el, mint előtte, de utána sem senki. Jókai káprázatos hatásának titkát Németh László abban látja, hogy a dunántúli középbirtokos nemesség élményszerű, szuggesztív, anekdotázó nyelvét használta, s mint ilyen kitűnő elbeszélő volt, ráadásul közönsége is ezt a nyelvet értette és szerette. Hatásának másik titka: az 1820-1850 közötti nemzeti hőskorból nemzeti mítoszt teremt. Ennek a korszaknak a valóságát „átdélibábosította”, s a reformkor német és zsidó asszimilánsai a Jókai-mítosz varázsán át idomultak a magyar nemzethez. Ennek a „vidám, dzsentris és tündéri önbolondításnak és becsábításnak meg kellett bosszulnia magát”, mert a magyar olvasó az ő „dunántúli hasisát” szokta meg, s az irodalmi közízlést ez hosszú időre meghatározta. A kor tendenciáinak ismeretében tehát nem csoda, hogy Solferino (1859) és Königgrätz (1866) – Ausztria ekkor bukott el az olasz, illetve a német egységért vívott harcokban – között a magyar szellem látszólag váratlanul és előzmények nélkül összeroppan. A két nagy bukás: politikai szinten az 1861-es és az 1866. évi országgyűlés, melyek a harmadik nagy bukáshoz, a kiegyezéshez vezettek.

Irodalmi szinten: Arany Szépirodalmi Figyelőjének és a Koszorúnak, valamint a Magyar Sajtónak a bukása. Arany lapjában már 1860-ban az „irodalmi méltóság süllyedéséről” ír, önmagukat menedzselő írókról, azaz magukat „tapsoncok segítségével hírbelármázó” írókról. (A mai olvasónak itt könnyen déja vu érzése támadhat.) Arany szeretné az egyoldalú Petőfi-hatást megtörni, az irodalmi benyomások körét kitágítani, olvasókat nevelni és erkölcsöt nemesíteni – mindhiába. A másik, említett lap amely megbukik, a Magyar Sajtó című orgánum, amelynek szerzőgárdájában találjuk Vajda Jánost és Zilahy Károlyt. Németh szerint ők ketten a Nyugat elődeinek, előkészítőinak tekinthetők.

A harmadik, igazán tragikus, nagy bukás – s egyben újabb korszak nyitánya – 1867-ben következett be. Nem maga az államjogi aktus volt a legvégzetesebb, hanem az a szellemi-erkölcsi süllyedés és megroppanás, ami megelőzte. Németh László a kiegyezést a magyar történelem legvégzetesebb szerződésének tartja. Kossuth Kasszandra-levelének érvelését követve úgy látja, hogy e szerződéssel a magyarság jövőjét egy haldokló hatalomhoz kötötte, amely szembefordított szomszédainkkal és a nemzetiségeinkkel, s egy anakronisztikus, soknemzetiségű birodalmat konzervált még egy időre a modern nemzetállamok korában. Az igazi, nagy nemzeti tragédia az volt, hogy 1867-re a magyar szellem – amely kivédhette volna a kiegyezést – már nem létezett. Németh László úgy gondolja, hogy nem igaz az a hipotetikus koncepció, mely szerint a magyarság karaktere, jellege ugyanúgy megváltozhatott a 19. század során, mint ahogyan a klasszikus görögség is más jellegű volt már, mint az archaikus kori. Az irodalom alatti nép ugyanis nálunk őrizte saját kultúráját, amelyet Németh László egy Vajdától kölcsönzött metaforával így ábrázol: „csak a lombot lepték el a hernyók, a gyökér és a törzs egészséges” maradt. Ebből a kulturális alapzatból a 19. századi magyarság semmit sem vett fel. Aztán az asszimiláció második nagy hulláma új középosztályt nevelt ki „híg magyarok”-ból és „jött-magyarok”-ból, s ez az új intelligencia elszakadt a „mélymagyarság”-tól, s legfeljebb népszínműből ismerte azt, ami a mesterségesen teremtett irodalom alatt van. Budapest már a dualizmus korában a kultúra és irodalom mindent magába szívó központja lett, a „magyar irodalom Budapesten lakott, de az egész magyarsághoz szólott; ezt Budapest magának csinálta, de az egész ország hozzászokott.” A magyar szellem 1867-re eltűnt, s Budapesten a németség és főként a zsidóság otthonosabb lett a magyarnál, s ez az új elit egy fővárosi, nem magyar jellegű provincializmust teremtett.

Ilyen előzmények után 1880 körül értük el a teljes szellemi mélypontot. A svábok a tudomány őrhelyeit szállják meg a zsidóság pedig a kultúra bástyáit, a sajtót, a könyvkiadást és az irodalomszervezést. Mindazonáltal Németh László fontosnak tarja kiemelni, hogy a dualizmuskori kultúrateremtés nem nélkülözte az értékalkotás mozzanatát sem, alapot és lehetőséget teremtett arra, hogy később igazi, színvonalas magyar irodalom bontakozhasson ki. A magyar kultúra és irodalom intézményi kereteit, „infrastruktúráját” ez a korszak teremtette meg. Az asszimilánsok szerepe különösen a tudományok területén – beleértve természetesen az irodalomtudományt is – előrevivő volt. Szerepük ott válik kárhozatossá Németh véleménye szerint, ahol a „mély magyarság” irtóivá, ellehetetlenítőivé lesznek, s megakadályozzák a szellemi reorganizációt. Németh nem alkot összeesküvés-elméletet, nem feltételezi, hogy a zsidó elit ab ovo ördögi számításból szegődött volna szövetségesül a magyar irodalomhoz: ezt csupán a jobbakat, az elitet összefűző örök vonzalomból tette.

Németh nem rekeszti ki a magyar literatúrából e korszak zsidó magyarjai által teremtett irodalmat: a legjobbak, Osvát Ernő, Füst Milán, Gellért Oszkár, Karinthy Frigyes, Szép Ernő a művészetet, az esztétikumot ugyanolyan fontosnak tartják, mint legjobb magyar kortársaik, például az induló Nyugat első nemzedékének esztétaírói, csak éppen karakterükben, jellegükben mások, de eszményeikben közösek. Tehát igazi, értékelvű magas rangú irodalmat alkottak. Németh így vall: „Nem tudok elképzelni olyan felelős magyar kritikust, aki egy Gellért nemes vers- pantomimjeit, vagy egy Füst Milán Berzsenyin gyúlt lázát a magyar lírából ki merné tessékelni. S ha ilyen még akadna is, Osvát Ernő termékeny önfeláldozása irodalmunk minden rostjában tovább él. És a két elit szerette is egymást. Kosztolányi Dezső, aki ellensége volt Adynak és Móricznak, elválaszthatatlan barátja Füstnek és Karinthynak. Babits Mihály senkiért sem lelkesedett úgy ifjúkori kritikáiban, mint Karinthyért.” Németh László feltételezi, hogy „a háború Ady és Móricz nélkül egy meglehetős összehangolt, nemes, nyugatias színű, kevesekhez szóló magyar-zsidó irodalmat talált volna szigetként lebegve a nagyvárosi ordenáréságban, sőt magának a Nyugatnak a mérsékelt ordenáréságában, ha fajtánk mélyei e két íróban váratlanul föl nem nyílnak.”

A századforduló ideje hozza el aztán a szellemi rekonkviszta igazi nagy fordulatát: Ady, Móricz, majd Szabó Dezső fellépésével. Ady az egész Bessenyei óta eltelt irodalmi fejlődést problematikussá tette. Kortársai közül azért gyűlölték, pontosabban azért kellett gyűlölniük, „mert ha ő igazi nagy költő s nem torzszülött, akkor tán nincs is igazi magyar irodalom, csak egy másfél század óta haldokló, szörnyű vágy utána.” Ady az ősi magyar lélek és szellem letéteményese, archetípusa, afféle „Vipunen-természet”, mint a Kalevala földben ülő, fákkal és gyökerekkel benőtt fősámánja. Ady nemcsak új magyar irodalmat, hanem egyúttal új magyar vallást is teremt. Népi bánat, sorstragikum és isteni természet ily elegyítésére csak az ószövetségi zsidóknál és az oroszoknál, Dosztojevszkijnél találunk példát. Ady ösztönzést, rázkódtatást kapott Nyugat-Európától is, mégis a maga mélyebb természete jutott felülre, s nem a nyugati hatás hasonította őt magához, saját értékrendjéhez. Hiszen a nyugatról érkező kihíváshoz kétféle módon viszonyulhat kelet-európai író: idomul hozzá, „átnyugatosodik” (mint Kazinczy, Virág Benedek, Kisfaludy Károly) vagy még keletibb lesz, nemzeti karaktere kerekedik felül (mint Bessenyeinél, Berzsenyinél, Katona Józsefnél). Németh ezen a felosztási alapon kritizálja meg a Nyugat című folyóiratot, illetve annak első nemzedékét: ők idomultak a századvégi francia lírához, a szimbolizmushoz, ezzel szemben Ady a nyugati hatást idomította a magyar lelki alkathoz, de magát felszabadította, megrázkódott tőle, s a hattyúból a táltos magyar révülete tört fel.

Ady a zsidó-magyar együttélést egyfajta ambivalens kényszerpályának látta. Ennek leírására használja a Korrobori-metaforát. Új karakterű népet, új fajtát kell itt teremteni, egymillió zsidóval és tízmillió magyarral. A Korrobori a magyarság számára már egy kétségbeesett, romlott gondolat volt, s a történelem végül túllépett rajta. Németh László úgy véli, hogy a zsidóság világhatalom volt ekkor már, s a Korrobori éppen ezért annyit jelentett volna, mint átadni magunkat neki, tehát teljes szellemi-kulturális önfeladást, a magyarság lélekben történő asszimilálódását. A zsidó asszimilációban Németh amúgy sem hisz, szerinte ez a világon eddig még sehol sem sikerült. Az asszimiláció első két lépcsőfokán viszonylag könnyen átlépett a zsidóság: fölvette a többségi nemzet nyelvét és jó része perspektivikusan hajlandónak mutatkozott vallásának feladására is. Azonban ez a kezdeti folyamat végül két dolgon megakadt: egyrészt azon, hogy a zsidóság túl mohón vetette magát kultúrára és politikára, tehát a „befogadók sorszónáira”, másrészt viszont nem tudott ellenállni az új, nemzetközi szellemi divatirányzatok kísértéseinek, mint pl. a marxista alapozású szocializmusénak.

A századforduló irodalmának másik nagy „robbantó”-ja: Móricz Zsigmond. Amilyen gyors volt Ady, olyan lassú volt Móricz. Előtte Kemény Zsigmondon kívül a magyar regényirodalomban senki sem tudott igazi embert, hőst alkotni. Jókai „sose látott embert”, Mikszáth „ha látott nem vette komolyan”, Eötvös „emberei emberré öltöztetett ideák”, afféle rezonőrök, a szerző eszméinek szócsövei. Évtizedekbe került, míg Móricz az ábrázolás magyar technikáját kivajúdta, de ehhez a technikához, ábrázoló erőhöz megfelelő intellektuális nyelvet nem tudott teremteni. Ez szellemi életünk száz esztendős torz fejlődésével magyarázható.

A magyar irodalom és szellemi élet harmadik nagy megújítója: Szabó Dezső. Az ő érdemét abban látja Németh László, hogy Az elsodort falu – éppen 1919. május 1-jén történt – megjelentetésével kinyilvánította, hogy az Ady által lehetőségként említett „Korrobori-nász” végleg fölmondatott, s történelmi perspektívában a zsidó asszimiláció zsákutcának bizonyult. Szabó Dezső egyúttal s ezáltal a magyar radikalizmus atyjává is vált, elválasztván azt a zsidóság kompetenciájától. Szabó Dezső a faji gondolat – Ady melletti másik – meghonosítója a magyar irodalomban, ő számol le a dekadens századvéggel, „a magyar öntudat vele tisztul fel az idegen sugalmak alól”. 1919 után pedig Szabó Dezső az, aki harcosan fordul szembe az ellenforradalmi rendszer dzsentri hagyományt őrző, német-szlovák etnikai eredetű középosztályával.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)

Kapcsolódó: A népi-urbánus vitáról és a harmadik útról