Szent István törvényeiben említés sem történik róluk. Sokáig csupán egyetlen intézkedést ismerünk róluk, közvetett módon: I. Béla (1060-1063) a hetivásárokat vasárnapról szombatra teszi át, bizonyára a keresztény hit erősítése és a magyar kereskedők védelmének érdekében. Ugyanis a zsidó vagy megtöri a sabbat szentségét vagy kiszorul a számára már ekkor is létfontosságú kereskedelmi tevékenységből.

Először Szent László (1077-1095) uralkodása idején, a szabolcsi zsinaton 1092-ben elfogadott első törvénykönyv emlékezik meg róluk. A 11. cikkely megtiltotta számukra, hogy keresztény nőt vegyenek feleségül. Azt sem engedélyezték számukra, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak, ez anyagi szempontból különösen érzékenyen érintette a rabszolga-kereskedelemmel is foglalkozó zsidókat. Azt is elrendelte a törvény, hogy azoktól a zsidóktól, akik ilyen szolgákat tartanak birtokukban, el kell venni tőlük. A 26. cikkely pedig kimondta, a vasárnap vagy más keresztény ünnepen dolgozó zsidókra, miszerint eszközeiket, melyekkel a munkát végezték, kobozzák el.

Könyves Kálmán (1096-116) első törvénykönyvében megerősítette Szent László tilalmait, sőt elrendelte, hogy Magyarországon a távolsági kereskedők kétszeres vámot tartoznak fizetni. Magyarországon ekkoriban jórészt izmaeliták (nagyrészt török népi eredetű, mozlim vallású jövevények) és zsidók foglalkoztak távolsági kereskedelemmel, ez ismét csak hátrányosan érintette őket. Kálmán engedélyezte, hogy birtokaik legyenek a zsidóknak, de szántóföldjeiket – a fentebb mondottakból következően – csak pogány rabszolgákkal műveltethették. Ugyanakkor kötelezte őket arra, hogy csak püspöki székhelyeken telepedhetnek le, életmódjuk ellenőrzése céljából. Második törvénykönyvében a király részletesen szabályozta az adásvételre, kölcsönügyletekre, zálogbirtokokra vonatkozó kötelmeiket.

1116 után nyolcvan esztendeig nem esik szó krónikáinkban és törvényeinkben a zsidókról. Nyilvánvaló, hogy a rendelkezéseket nem tartották be, s továbbra is uralták a gazdasági élet kulcspozícióit, erre bizonyíték a II. András (1205-1235) korabeli kodifikációs irodalom. Különösen megnőtt a szerepük a 13. század elejétől, a pénzgazdálkodás mind szélesebb körű elterjedésével. Az 1210-es évekig Magyarországon csak egyetlen helyen, Esztergomban vertek pénzt. Ekkoriban azonban a király több új pénzverő kamarát is felállíttatott, s ezeket bérbe adta. A bérlők természetesen zsidók és izmaeliták voltak, és meghatározott évi összeg fejében bérelték a kamarákat, és minél nagyobb hasznuk biztosítására egyre súlyosabb terheket raktak az országra, magyarán kiszipolyozták az alattvalókat. Nincs új a nap alatt. Ugyanez volt a helyzet a sókamarák estében is. A só ebben a korban stratégiai fontosságú nyersanyag volt, a térség egyetlen konzerváló ásványkincse. Korábban ezek a kamarák az egyháziak kezében voltak. 1217-ben II. András keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, s ez újabb, súlyos adóterheket jelentett az országra, így általános közutálat tárgyai lettek a zsidók és az idegenek. Ugyanakkor a hatalma csúcsán álló Egyházi Állam feje, IX. Gergely (1227-1241) pápa is erőteljes zsidóellenes rendszabályokra szorította a keresztény uralkodókat, mi több, elrendelte a Talmud nyilvános elégetését is.

Tehát az 1222. évi Aranybulla nevezetes 24. cikkelye kinyilvánította, miszerint „pénzváltó kamaraispánok, sókamarások és vámosok országunkbeli nemesek legyenek, izmaeliták és zsidók ne lehessenek”. A 26. cikkely pedig deklarálta, hogy „az országon kívül valóknak birtokot adni nem kell”, illetve amennyiben ez már megtörtént, akkor lehetővé kell tenni, hogy „a haza fiai válthassák meg” azt.

Egy évtized elteltével a Pecorari Jakab pápai követ jelenlétében aláírt 1233-as beregi egyezményben az Aranybullában foglaltakat megerősítették, sőt mindenféle állami tisztség viselésétől is eltiltották, mi több, megkülönböztető jelekkel választották el őket a keresztényektől.

IV. Béla (1235-1270) a tatárjárás árnyékában és az ország zilált pénzügyi-gazdasági helyzetében 1239-ben megkapta a pápai engedélyt, hogy a királyi jövedelmeket ismét zsidó bérlők kezére adhassa. Jellemző egyébként, hogy Európa-szerte a mongolokat is zsidóknak tartották. Német krónikák ugyanakkor azzal vádolják az európai zsidókat, hogy hordókban fegyvert csempésztek a tatároknak, s ez német földön pogromokhoz vezetett. Magyarország a mongol invázió (1241-1242) után siralmas állapotban volt, ezért az uralkodó úgy döntött, rendezi a hazai zsidóság helyzetét. 1251-ben osztrák mintára privilégiumlevelet adott számukra. Ebben királyi védelem alá helyezte őket, Peres ügyeikben a király által kinevezett zsidó bíró döntött, a keresztény-zsidó jogi vitákban pedig vegyes esküdtbíróság. Főbenjáró bűntett esetén maga a király szolgáltat igazságot. A bulla szabad kereskedési jogot biztosít számukra az egész országban. Személyi biztonságukat garantáló rendelkezések is bekerültek a kiváltságlevélbe. Például, aki megütött vagy megsebesített egy zsidót, pénzbírságot tartozott fizetni, sőt utóbbi esetben a gyógyítás költségeit is. A zsidó nőn elkövetett erőszak megtorlása: kézcsonkítás. Vallásuk szabad gyakorlását is biztosította a király: senki sem kényszeríthetett zsidót a sabbat megtörésére a zsinagóga meghajigálója pedig pénzbüntetéssel sújtandó.

Tehát Magyarországon kiemelt bánásmódban részesültek a középkorban a zsidók, összevetve Nyugat-Európával, ahol gyakorta visszatérően üldözték, az országból kiűzték őket, pogromokat rendeztek ellenük. Végül a IV. Kun László (1272-1290) uralkodása idején ülésező 1279. évi budai zsinati határozat foglalkozik a zsidósággal. Ez megtiltotta a keresztények és zsidók egy fedél alatt történő lakását, illetve elrendelte megkülönböztető jel viselését is számukra: „minden hatodik életévét betöltött zsidó személy – nemre való tekintet nélkül – köteles házon kívül felső ruhadarabjának bal mellrészén jól láthatóan, szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült sárga színű, hatágú csillagot viselni”.

Mindennek azonban nemigen volt jelentősége, hiszen a határozatot nem hajtották végre. Az Árpád-ház kihaltáig teljesen zavartalan a magyarországi zsidók élete. Az 1260-as évektől a királyi hatalom hanyatlásával és a tartományúri rendszer kialakulásával egyre mélyebb anarchiába süllyedt az ország, s az Árpádok kihalása (1301) után Károly Róbertnek mindent elölről kellett kezdenie: feldarabolt ország, egymással harcoló kiskirályok és üres kincstár – ezt kapta örökül. 1342-ben bekövetkezett halálakor mégis egy virágzó országot, rendet és tele kincstárat hagyott örökösére.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info