A párthoz közeli sajtó foglalkozott a beszéddel, sőt a Kuruc.infón a párt esetleges látens hungarizmusa is terítékre került, amely aztán a hungarista szervezeteknél ki is csapta a féltékenység biztosítékát. Ami leginkább hírré vált, az a „nem vagyunk demokraták” félmondat. De összességében elmondható, hogy a beszédet – súlyához képest – mély csend kísérte. Miért mondom, hogy súlyához képest? Mert szerény véleményem szerint történelmi jelentőségű volt az ideológiai alapvetés szempontjából, hogy a „nem vagyunk kommunisták, nácik, fasiszták, de demokraták sem” (itt most rövidítettem az eredetileg elhangzott, szabatosabb kifejtést) tétel nem egy parlamenten kívüli csoport, egy fél-legalitásban működő szélsőjobboldali egyesület, vagy egy marginalizálódott értelmiségi kör, hanem Magyarország jelenleg második-harmadik legerősebb – és legdinamikusabban erősödő – pártjának elnöke jelentette ki. Nem elszólásként, pityókásan, hanem halálosan komolyan egy impozáns, több ezres évadnyitó rendezvényen. Azóta eltelt lassan egy hónap, és úgy döntöttem, veszem a bátorságot, és kísérletet teszek a kijelentés mélyebb értelmezésére és további megalapozására, bízva abban, hogy az nem felesleges és találkozik a párt szándékaival.

A fent idézett egy mondat kettős hatást fejtett ki. A jobbliberális (helyesen inkább „ál-jobb, de valódi liberális”) Fidesz és a balliberális tömb tüzet okádott a demokrácia megkérdőjelezése kapcsán. Ugyan Vona nagyon ügyesen bebiztosította a kijelentését – amelyet lehet az egész demokráciára, de csupán a liberális demokráciára is érteni –, de a hatás nem maradt el. A Fidesz szóvivője szerint a párt elnöke kiiratkozott a demokráciából. A baloldali kommenteket ennek függvényében inkább nem is kerestem elő. A másik oldalon pedig – persze jóval kisebb súllyal – a magukat nemzetiszocialistának valló szervezetek méltatlankodtak a „fasizmustól, nácizmustól való elhatárolódáson”. Sőt, egyik csoport ennek kapcsán még arra is megkérte a tagságot, hogy lépjenek ki a hiteltelenné vált Jobbikból és igazoljanak át hozzájuk. Ami a lényeges, hogy mindkét oldal nagyon egyoldalúan értelmezte a kijelentést. Amíg a parlamenti pártok folyamatosan nácizmussal vádolják a Jobbikot, most arról egy szót sem beszéltek, hogy a párt elnöke ezt nyilvánosan tagadta. A szélsőjobboldali csoportok pedig rendszeresen a Jobbik demokratizmusát hánytorgatják fel, fura, hogy most a pártelnök ezzel kapcsolatos kijelentésének egyáltalán nem örvendtek, sőt úgy tettek, mintha az el sem hangzott volna. Megint mások azt kifogásolták, hogy miközben Vona elmondta, mi az, ami nem, arról nem beszélt, hogy mi az, ami igen. A párt elnöke valóban csak annyit említett, hogy az ő politikai centrumuk a Szent Korona, aminek konkrét jelentését azonban homályban hagyta, vagy tudatosan, vagy kényszerűségből, ez az ő titka marad. Mindezen félreértések, csúsztatások, kérdések, homályban maradt szálak indítottak jelen írásra, felhívva a figyelmet arra, hogy én nem vagyok Jobbik-tag, még igazán jobbikos sem, csupán gondolkodó ember, aki érdeklődve és szimpátiával figyeli az eseményeket. Mindaz, amit írok, csupán az én véleményem, hipotézisem, de egyúttal él bennem a remény, hogy egybecseng a párt vezetésének elképzeléseivel.

A kérdés, amit meg szeretnék válaszolni, mi is a Jobbik ideológiája akkor valójában. Pontosabban, minek kellene lennie? Hogyan értsük, értelmezzük Vona kijelentéseit? Véleményem szerint a Jobbik ideológiájának négy elemre kellene épülnie: a tradicionalizmus, a monarchizmus, a turanizmus és a hungarizmus négyes alapjára. A Jobbik magát általában nemzeti radikálisnak nevezi. Mind a vezetőség, mind a tagság által ez a leggyakrabban használt öndefiníció, ami azonban felettébb sekélyes és igazán mélyen megvizsgálva semmiféle érdemi orientáltságot nem jelentő kifejezés. A „nemzeti” és a „radikális” jelző is kellően közhelyes, egy-egy komolyabb kérdés felvetése esetén bármilyen választ megenged és annak az ellentétét is. Egy nemzeti radikális elméletileg lehet demokrata vagy antidemokrata, náci vagy antifasiszta, király- vagy köztársaságpárti, nyugatos vagy turanista, tradicionalista vagy modernista és így tovább. Vagyis a nemzeti radikalizmus kifejezetten alkalmas politikai szlogennek a legátfogóbb nemzeti összefogás zászlajára írva, de ideológiai önmeghatározásnak teljes mértékben alkalmatlan. A nemzeti radikalizmus kifejezés Csurka István öröksége, aki ugyan művészi, dramaturgiai mélységek iránt fogékony volt, de a mélyebb, létrendbeli finomságokhoz – Isten bocsássa meg – teljesen érzéketlen és érdektelen. A Jobbik a politika gyakorlati terepén jócskán túlszárnyalta a MIÉP-et, de ideológiai szempontból egyelőre még „miépes”, vagyis képtelen volt szintáttörésre. Pedig ahhoz, hogy a párt az eredményesség tekintetében tovább léphessen, az eszmei tisztázás – ha nem is feltétlenül nyilvánosan, de legalább a belső döntési fórumokon – elengedhetetlen.

Ha most megkérdeznénk egy-egy jobbikost, hogy az általam javasolt ideológiai alapok közül melyikhez hogyan viszonyul, eléggé elkeserítő képet kapnánk. A túlnyomó többség a tradicionalizmust (helyesebben és pontosabban inkább tradicionalitást vagy metafizikai Tradíciót) nem is ismeri, ha esetleg hallott róla, akkor is kaotikus képzelgéseket dédelget azzal kapcsolatban. A monarchizmus, a turanizmus és a hungarizmus kérdésében már jobb a helyzet, de ezeket is számtalan félreértés, torzulás, naivitás és ostobaság teszi értékelhetetlenné. Olyan jobbikos pedig, aki ezt a négyes alapot egyszerre, együtt és tisztán vallaná a magáénak, szinte nem is igen létezik. Ezért először nagyon röviden – ezáltal megkockáztatva a pontatlanságokat – tisztázzuk, hogy mit is takar ez a négy fogalom.

A tradicionalitás egy metafizikai irányultságú létszemlélet, amely az ember legősibb, legeredetibb hagyományából eredezteti magát. A tradicionalitás ezért túllép vallási különbségeken, hiszen az őseredeti tradíció megelőzte a világvallásokat, sőt utóbbiak az előbbi halvány – és egyre halványodó – „maradékai”. René Guenon, Julius Evola és Hamvas Béla neveit kell feltétlenül megemlíteni. A tradicionalitás igazáról felesleges vitát nyitni, mert az felette áll a vitathatóság kategóriájának, azt valaki intuitív módon vagy belátja, vagy nem. A monarchizmus a királyságnak (vagy császárságnak), mint államformának a támogatását jelenti. Itt jegyzem meg, hogy nemzeti körökben felettébb divatos ma a Szent Korona-tanra hivatkozni, Vona maga is ezt tette, de nem tudom, hányan gondolják végig, hogy amikor ezt az eszmét említik, akkor egyúttal a királyság, mint államforma mellett teszik le a voksukat – akár öntudatlanul is. Szent Korona eszmeiség nincs királyság nélkül, aki mindezt valamiféle republikánus formában képzelgi el, totális tévúton jár. A turanizmus a magyarság keleti, turáni eredetével és az ebben rejlő kulturális, politikai, gazdasági lehetőségekkel foglalkozó eszme, amely a két világháború között élte a virágkorát. Eszerint a magyarság ugyan Európa szívében él, de ízig-vérig keleti nép, amelynek megmaradását ezen gyökereinek a felfedezése, megélése és a nyugati klímában való kiaknázása jelentheti. Végül maradt a hungarizmus, amely szintén huszadik századi eredetű, jelentése folyamatosan alakult, sajnos torzult, de lényegében a magyar érdekek megalkuvás nélküli képviseletét jelenti a Kárpát-medencében.

Elsőként a következő megállapítást kell tennünk. A négy eszmei alap között, amennyiben azokat helyesen és jól fogjuk fel, tisztán és logikusan illesztjük egymásba, nincs ellentmondás. Egy mai magyar ember nyugodtan lehet egyszerre tradicionalista, monarchista, turanista és hungarista is. Ezek igazából számtalan ponton összefüggnek, kiegészítik, magyarázzák és megvilágítják egymást.

A második megállapításunk szorosan kapcsolódik az elsőhöz, kiegészítve azt. Ugyan a négy elem között elvileg nincs ellentmondás, illetve az értő kezekben feloldható, de ahhoz, hogy ez megtörténjék, szükséges tisztázni a négy eszmei alap egymáshoz fűződő viszonyát, azon belül is elsősorban a rangsorát. Az általam írt felsorolás már ezt a hierarchiát tükrözte. Vagyis az első és legfontosabb alap a tradicionalitás, a második a monarchizmus, a harmadik a turanizmus, a negyedik a hungarizmus. Ennek a felállítása egyáltalán nem esztétikai, szimpátia alapú elrendezés, hanem nagyon komoly gyakorlati útmutatást ad. Azt jelenti ugyanis, hogy egy-egy vitás kérdéshez való hozzáállást mindig a rangsorban felette álló alap iránymutatása dönt el. Vagyis, ha a hungarizmus és a turanizmus között nézetkülönbség alakul ki egy gyakorlati probléma megoldásában, akkor a rangsorban felette álló turanizmusnak van joga eldönteni az ügyet, és így tovább. Végül minden esetben a tradicionalitás a legfelsőbb döntőbíró és iránytű. A dolog természetesen nem csupán lentről felfelé, hanem fentről lefelé is működik. Vagyis előbb vagyok tradicionalista, mint monarchista, de előbb vagyok monarchista, mint turanista, végül előbb vagyok turanista, mint hungarista. Itt persze fontos hangsúlyozni, hogy vegytiszta eszmék rangsoráról beszélünk, és nem az eszméket nem egyszer kisajátító képviselők, hangadók rangsoráról. Leegyszerűsítve: a monarchizmus mint eszme felette áll mind a turanizmus, mind a hungarizmus eszméjének, de ettől még egy torz gondolkodású monarchista (már amennyiben ilyen esetben az illető egyáltalán monarchistának minősül) nem áll felette egy tiszta gondolkodású turanistának vagy hungaristának. És hogy hogyan lehet legegyszerűbben felismerni a tiszta gondolkodású egyéneket? Pontosan a hierarchia elfogadása vagy elutasítása által. Aki a fenti hierarchiát belátja, érti és magáévá teszi, tiszta gondolkodású, aki nem, aki küzd ellene, akiben kognitív disszonancia lép fel a rangsor hallatán, annak eszmeisége még nem letisztult, vagy nem is fog soha letisztulni.

A harmadik megállapításunk a négy eszmei alapnak a történelmi időhöz, időbeliséghez való viszonyával kapcsolatos. A rangsor ugyanis nem csupán létrendi magasabbrendűséget fejez ki, hanem időbeliséget is. A tradicionalitás igazából nem is időben elhelyezhető eszmeiség. Olyan értékrendet képvisel, amely az emberi történelem előtti, még pontosabban afeletti. Mondjuk úgy: örök. A monarchizmus már elhelyezhető az időben, de nyugodtan mondhatjuk, hogy mivel szorosan következik a tradicionalitásból, ezért ősi és alapvető eszmeiség. Mondjuk azt, hogy egyetemes. A turanizmus már sokkal inkább elhelyezhető időben, és a magyarság legkorábbi gyökereihez, történelméhez kötődik. Mondhatjuk úgyis, hogy ősi. A hungarizmus a legmodernebb eszmei alap, amely érdekes elegyét adta a kereszténységnek, a nacionalizmusnak és a szocializmusnak (ez utóbbi befolyás óriási problémát jelentett és jelent). Mondjuk azt, hogy korszerű. Jól látható tehát, hogy ideológiai megalapozásunk során a fenti rangsorban felfelé haladva egyre ősibb és egyben magasabb érvényű eszmeiségeket találunk.

A negyedik és utolsó megállapításunk egyenesen a harmadikból következik. Az időbeliség rangsora ugyanis nem csupán azt jelenti, hogy történelmünk során melyik eszmeiség milyen régóta kísér bennünket, hanem azt is, hogy az adott eszmei alap mennyire van kitéve a változás lehetőségének vagy éppen szükségének. Ebből a szempontból a rangsor ismét irányadó. A tradicionalitás, ahogy azt fentebb említettük örök, vagyis annak rendszerén, igazságain semmiféle változás nem szükséges és nem elképzelhető. Tanítása koroktól, történelmi helyzetektől függetlenül érvényes és iránymutató. A monarchizmus esetében már elképzelhető valamiféle rugalmasság, bizonyos korszakokhoz való idomulás, de nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ennek mértéke minimális, és a rugalmasság mértéke nem érintheti a monarchizmus alapvető talapzatát. Ebben a szigorú, de kötelező felfogásban például a mai monarchiák már nem is igazán tekinthetők valódi és hiteles királyságoknak, hanem csupán valamiféle tragikomikus paródiái, élettelen csökevényei annak. A turanizmus már egy sokkal flexibilisebb eszmei alap, amely térben és időben változhat, alakulhat, de természetesen ennek is megvan a maga határa és mértéke. Az a fajta esztétikai turanizmus, amely kimerül a hagyományőrzésben, keleti rokonainkkal való közös, könnyfakasztó fesztiválozásban, de az odaérkezők és onnan távozók mindennapjaiban a modern, nyugati életforma sokkal erőteljesebb, mint a turáni-keleti életfelfogás és életszemlélet, megint egy torzulásnak, eszmei immunhiánynak tekinthető. Végül az időbeli változásnak leginkább kitett és kitehető eszmeiség a hungarizmus. A jelenlegi hungaristák alaptévedése pont az, hogy ezt képtelenek felismerni. Hungarizmusuk során ragaszkodnak olyan időbeli, személyekhez kötődő struktúrákhoz, amelyeknek érvénye már régen nem áll fenn, miközben azon kérdésekben pedig, amelyeket meg pont, hogy nem kezdhetne ki az idő múlása (tradicionlitás, monarchizmus) a köreikben is ugyanúgy található következetlenség, mint bármelyik más modern ideológiát valló közösségben. Ez egy idealizáltan és rosszul felfogott hűség. Ahhoz hűek, amin túl lehetne, sőt túl kellene lépni, abban pedig nem, amit őrizni kellene mindenáron. A szűkebb értelemben vett hungarizmus ezért ma egymással viaskodó kis csoportok küzdőtere, ahelyett, hogy megtalálva a kor szavát széles társadalmi hatást fejtene ki. Amikor tehát én Szálasi Ferenc hungarizmusának meghaladását követelem, akkor azt nem valamiféle politikai korrektségből vagy gyávaságból teszem, hanem józan megfontolásból. A mai és valódi hungarizmusnak nem az a feladata, hogy Szálasi Ferencet rehabilitálja, hanem az, hogy a hungarizmusnak korszerű kereteket teremtsen. Akinek ez szentségtörés, annak ajánlom Szálasi alábbi gondolatát: „Ha elbuknék e harcban, tapossatok rajtam keresztül, és vigyétek győzelemre a zászlót.” Ezt persze a fiatal és militarista hungaristák valamiféle közvetlen harci felhívásnak tekintik, és pont az ellenkezőjét értik bele, mint amit valójában jelent. Ez ugyanis nem azt üzeni, hogy a jövőben, a megváltozott körülmények között is éltessük Szálasi nevét, hanem épp fordítva, hogy nem a név fontos, hanem az eszme, amelyet tovább kell vinni, felismerve a kor szavát és lehetőségeit. A Szálasi-féle hungarizmus tehát nem hogy megváltoztatható, hanem kötelességünk megváltoztatni, korszerűvé tenni. Kivenni belőle azt, ami idejét múlt, azt is, ami eleve rossz volt (legfőképpen a szocializmus hatása) és megtartani belőle azt, ami érték.

Összefoglalva elmondható, hogy a Jobbik ideológiailag még nem kialakult párt. A politikai praxis szintjén nagyon jól mozog, de eszmei alapjai tisztázása egyelőre még nem történt meg, vagy legalábbis abból még nem látható egyértelmű irány. Ehhez szerettem volna a fenti rövid írással hozzájárulni. Vona bizonyos kijelentései, utalásai persze biztatók, hiszen számtalanszor utalt a tradicionalitáshoz, a monarchizmushoz vagy akár a turanizmushoz való pozitív viszonyára, valamint arra is, hogy egyik politikai példaképe az a Prohászka Ottokár, akit a hungarizmus atyjának tekinthetünk. Bízom benne, hogy mindez nem csupán az én projekcióm, és nem csupán belelátok valamit a Jobbikba, ami valójában nincs is benne. Erre a kérdésemre az idő majd válaszol.

 Őry Mihály - Barikád.hu