2019. február 23., szombat, Alfréd, Szemere napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
22:10 Tatárszentgyörgyön szipogott az Emmi: a rasszista romagyilkosság sulykolása mellett gárdázás is kellett21:34 "Szállj sötét zászlókon hollómadár" - 576 éve született a nagy király21:15 Nem egyszerű a segélyszállítmányok útja Venezuelába20:46 Az ülőmunka terjedésével párhuzamosan egyre többen sportolnak20:17 Legalább három emberéletet követelt az Olaszországban és Horvátországban tomboló szél19:43 Zsinagógafelújítás: csalók számlájára utalt a Mazsihisz - még vicces is lenne, ha nem az ön pénzéről lenne szó19:01 Magyar portréfilmből derül ki, miért hívták Bud Spencert földönkívülinek18:27 "Elegen vannak nálunk" - Közel-Keleten működő különbíróságokat javasol az osztrák belügyér az "európai" dzsihadistáknak18:10 Guaidó megnézte a segéllyel teli teherautókat17:46 Mindenki megnyugodhat: nem szűnik meg, sőt jó irányba halad a Jobbik - és ezután listázhatják kettős párttagságú ellenállóikat17:24 Brit kormánytagok halasztanák el a Brexitet - Nagy-Britannia széthullásától tartanak16:55 Nem sokáig örülhettek bérüknek az indiai teaültetvényen dolgozó szomjasabb munkások16:19 Iszlamista konkurenciájára csapott le Franciaország Maliban15:47 Szintén családtámogatási programmal kampányol a lengyel kormánypárt - a fiataloknak és a nyugdíjasoknak ís ígérnek15:31 A szemkilövetővel is kész együttműködni az LMP, csak a Fidesz és a Mi Hazánk logója lesz nekik vállalhatatlan
24 óra legolvasottabbjai

Friss hírek, Extra ::

125 éve áldozták fel rituálisan Solymosi Esztert


A per

Elõhang: egy izraeli történész néhány hónapja publikált könyvében
elismerte, a zsidók a középkorban keresztény gyermekeket gyilkoltak meg rituálisan. A mû vezetõ nyugati lapokban is nagy visszhangot kapott, s mellékkörülmény, hogy a szerzõt végül halálos fenyegetésekkel és a jól ismert gyûlöletkampánnyal a könyv visszavonására kényszerítették. Mert kajmánék szerint a középkori zsidókat sem lehet "így" (értsd: valósághûen) bemutatni, sem szakmunkában, sem filmen. A fajüldözõ cionistákat az viszont egyáltalán nem zavarja, hogy egy új hollywood-i zsidó produkcióban az ókori perzsák (azaz az irániak) buzeráns, züllött, hitvány népségként kerülnek megjelenítésre, részeként az Irán elleni gyûlöletet szító amerikai-izraeli rágalomhadjáratnak.

A VILÁGHÍRÛ TISZAESZLÁRI GYILKOSSÁG ÉS BÛNPER (1882-1883)

(Huber Lipót: A vérvád és vérgyilkosságok története c. mûvébõl, -1915)

Más eseteket mellõzve lássuk most a damaszkuszi vérgyilkossági bûnpernek méltó párját, a 32 évvel ezelõtt lefolyt s világhírûvé vált tiszaeszlárit, amelynek tárgyát egy 14 éves szegény református parasztleánynak, Solymossy Eszternek meggyilkolása képezte. Idõsebb olvasóink velünk együtt még visszaemlékeznek arra a lázas izgalomra, forrongásra és nagyfokú ingerültségre, amely a vizsgálat és per folyama alatt, nemcsak Tiszaeszlár vidékén, hanem az egész országban uralkodott s arra az élénk érdeklõdésre, amellyel egész Európa kísérte az ügynek fejleményeit.

Az ifjabb nemzedék azonban aligha hallott e botrányba fúlt perrõl, amelyet bátran nevezhetünk Magyarország egyik legnagyobbszabású botrányperének a XIX. században, mert jóllehet minden a vádlottak bûnösségére vallott, mégis valamennyit fölmentették.

Feltûnõ, sõt meglepõ, hogy a hiperkriticizmusával mindent boncolgató s a zsidó vérgyilkosságokat elvbõl tagadó Strack milyen könnyedén siklik át a legújabb kor e legevidensebb vérgyilkosságán. "Das Blut stb." id. m. 151. oldalán ugyanis teljesen mellõz minden kritikai észrevételt; óvatosan kitér minden elõl s a legszárazabban csak regisztrálja a tiszaeszlári esetet. Három szerzõre való rövidke utalással mindössze ennyit mond róla:  "1882. Esther Solymosi. Vgl. einerseits Onody, Desportes 212-243.; andereseits: P. Nathan. Der Procesz von Tiszaesslár, Berlin) 1892. (416)".

Pedig ennél az esetnél is föltétlenül azt várja olvasóitól, hogy teljesen kizártnak tartsák a vérgyilkosság fennforgását. Kétségkívül a legkényelmesebb eljárások egyike!

E bûntény és bûnper fõbb részleteit a tanúkihallgatások, bizonyítékok s vallomások alapján a következõkben ismertetjük.

Tiszaeszláron, a túlnyomólag reformátusok lakta Szabolcs megye e kis községében 1882. április 1-jén, szombati napon, három nappal a zsidó húsvét ünnepe elõtt, déli 1 óra körül végzett áldozatával a babonás fanatizmus. Az idõpont tehát a legjobban volt megválasztva. Köztudomású ugyanis, hogy ilyenkor a falvak üresek, elhagyatottak, mintegy kihaltak, mert a falu népének legnagyobb része mezei munkán, messze künn el van foglalva.



E napon a tiszaeszlári Újfaluban lakó Huri Andrásné a nála szolgálatban álló 14 éves Solymossy Esztert elküldte a község másik részét képezõ Ófaluba, a keresztény Kohlmayer József boltjába festékért és koromért, a lakóháznak a közelgõ húsvéti ünnepek alkalmából leendõ kifestésére. Eszter, miután még két szomszédasszonytól is megbízást kapott ugyanama kereskedésben egyes bolti cikkek bevásárlására, hazulról elment s délelõtt 11 óra tájban megérkezett az Ófaluba, hol a bolt felé haladtában találkozott nõvérével, Zsófival, aki éppen akkor gazdájával, Rosenberg Hermannal bort vitt Taub Emmanuel móhel (körülmetélõ) lakására s akinek kérdésére akkor csak annyit mondott, hogy a boltba megy. De találkozott ez útjában még Jakab Jánossal, Szabó Juliannával és Tanyi Gáborral is.
Miután Kohlmayer kereskedésében vörös és kék festéket vásárolt, néhány percnyi idõzés után eltávozott. Útközben Rozenberg Hermann lakása elõtt haladván el, a ház kapujában nõvérével, Zsófival megint találkozott, beszédbe ereszkedett, majd annak kijelentésével, hogy sietnie kell, mert otthon várni fogják a festéket, nõvérétõl elvált és sebes léptekkel folytatta útját hazafelé. Nõvére az Ófalu végén levõ Pap József-féle malmon túl követte tekintetével. Ugyanezen malom mellett elhaladni látta öreg Tanyi Gábor, majd Hajdú József, kissé tovább Tapasztó Miklós, ismét tovább Kaposi József. Tapasztó Miklós azt is látta, midõn a leány a zsinagóga elõtti téren elvonuló töltésen vissza áthaladt, midõn az idõ már déli 12 órához közelgetett.

A zsinagóga a felügyelõ lakásával együtt az Ófalu és Újfalu közötti téres helyen fekszik, elõtte a töltésrõl leforduló ösvény vezet el. Solymossy Esztert ezen az ösvényen, a zsinagóga közelében déltájban látták utoljára, azóta nyoma veszett.

Minthogy Eszter délutáni 2 óráig sem tért haza, Huri Andrásné jó cselédjének felkeresésére indult az Ófaluba. Itt Solymossy Zsófiától azt az értesítést nyerte, hogy Eszter volt a boltban és még déli 12 óra elõtt hazafelé indult. Ezért Huri Andrásné visszatért lakására azon gondolatban, hogy Esztert talán már otthon fogja találni. Azonban a cselédet most sem találta otthon. Azért értesítette errõl cselédje anyját, özvegy Solymossy Jánosnét, hogy nem tudja a leány késedelmezésének okát elképzelni.
Eszter anyja hallván leánya eltûnését, aggódva szintén keresésére indult, de bár az egész falut bejárta, nem akadt leánya nyomára.

Midõn leánya eredménytelen keresése után estefelé özv. Solymossy Gáborné társaságában sírva hazatért azon az ösvényen, amelyen Eszter utoljára haladt, a zsidó Scharf József zsinagógafelügyelõ nejével, Müller Lénivel a zsinagóga közvetlen közelében levõ lakásukról kijött eléje az útra és kétségbeesése felõl tudakozódott. Midõn a kesergõ asszony elmondotta, hogy leánykáját keresi, akit idáig láttak jönni, Scharf azzal vigasztalta: "Sose búsuljon, megkerül az élve vagy halva: Nánáson is történt ily eltûnés, a zsidókra fogták, hogy megölték s késõbb a leányt egy nádasban halva megtalálták".

Scharfék úgy látszik, már várták ezen ügyetlenül kieszelt fogással a leányát keresõ anyát, akinek aggodalmát s kínos sejtelmét Scharf kihívó és szívtelen cinizmusa borzasztó gyanúvá fokozta. S mivel a következõ napon egyesek emlegették, hogy leányát a zsidók emésztették el, amely hír április 3-án már az egész falut bejárta, özv. Solymossyné április 4-én elment Vencsellõre a járási szolgabíróhoz, akinek leánya eltûnését bejelentve, gyanújának kifejezése mellett kérte, hogy a zsinagógát vizsgálja meg.
A szolgabíró azonban ez alkalommal a gyanút hihetetlennek találván, Solymossy Eszternek csupán országos köröztetése iránt intézkedett.


"Egészségünkre!"

Midõn késõbb Scharf József zsinagógafelügyelõ hat éves fia, Samu a zsinagóga melletti libalegelõn játék közben keresztény gyermekpajtásai elõtt kora naivságával kikottyantotta, hogyan gyilkolták meg a sakter bácsik a keresztény leányt s idõsebb testvérére, a 16 éves Móricra hivatkozott, hogy az a gyilkosságot a kulcslyukon nézte s õ is tõle hallotta, ez elbeszélés a faluban elterjedvén s nagy izgatottságot keltvén, özv. Solymossy Jánosnéban a gyanú újabb megerõsítést nyert, amiért május 4-én ismét fölkereste a szolgabírót, elõadván, hogy a zsidók elleni gyanúját most már egyes községi lakosok vallomásai is támogatják.

A járási szolgabíró csak ezután intézkedett - tehát az eltûnés után csak hetek múlva -, hogy Eszter eltûnése ügyében a rendõri nyomozás megindíttassék. Tulajdonképpen ez képezte a vizsgálat elsõ kiindulási pontját.

Tiszaeszlár községének elöljárósága tehát végre május 6-án kihallgatott több tanút, kik elõadták, amit az eltûnt Eszternek a zsinagógában történt meggyilkolására vonatkozólag hallottak. Eközben a különös eltûnési eset az egész vidéket befutotta. Az eszlári zsidóság élve a gyanúperrel, jónak látta felülkerekedni: Solymossynét s a hírt terjesztõ keresztény lakosokat vizsgálattal s rágalmazási perrel fenyegette. Ez azonban csak fenyegetés maradt; tanácsosnak látták a zsidók sem vizsgálatot, sem rágalmazási pert nem indítani. Tény azonban, hogy ha a faluba idegenek, többek közt egy ízben terepfelvevõ katonatisztek jöttek, azonnal összerezzentek, sugdostak, ijedten-sápadtan a községházához futottak, ahol élénk kíváncsisággal tudakozódtak az idegen urak érkezésének okai felõl. E gyanús viselkedésüket községbeliek látván, a zsidók bûnössége felõli hitükben megerõsbültek, s lépéseiket mindinkább szemmel tartották. Az elõnyomozás eredménye alapján végre elrendelték a törvényszéki vizsgálatot. A nyomozások foganatosításával a komoly és jellemszilárd Bary József, törvényszéki jegyzõ, mint vizsgálóbíró lett megbízva. És valamint õ, úgy általában az egész nyíregyházi törvényszék, különösen annak derék elnöke, az ércjellemû és kitûnõ jogász, Kornis Ferenc az egész per folyama alatt elfogulatlan, pártatlan és igazságos viseletüknek adták jeleit, dacára a zsidók cselszövényeinek s névtelen levelekben küldött fenyegetéseinek. Ezt a dicséretet, fájdalom, a nyíregyházi törvényszéken kívül álló felsõbb körökrõl s más magas állású hivatalos urakról nem lehet elmondani.

A vizsgálat folyamán a zsinagógafelügyelõ 16 éves fia, Scharf Móric, a koronatanú kezdetben vonakodott beismerni öccse által a libalegelõn elbeszéltek valóságát. De nemsokára mégis részletes vallomást tett. Minthogy a tiszaeszlári községháznál (börtön hiányában) a tanácsszobát és fáskamrát a befogott gyanús zsidók elszállásolására vették igénybe, Móricot a járás derék csendbiztosa, ifj. Récsky András lakására, a szomszédos Nagyfaluba szállították éjjeli szállásra, ahová elment a törvényszéki bírósági írnok is.
Móric itt már az elsõ éjjelen anélkül, hogy ellene a csendbiztos vagy bárki más is fenyegetést vagy más meg nem engedett eszközt csak legkevésbé is alkalmazott volna, csakis lelkiismereti furdalásaitól ösztönöztetve önként ajánlkozott, hogy vallani akar. Récsky András errõl azonnal értesítette a vizsgálóbírót, Bary Józsefet, aki nyomban meg is jelent. Móric vallomásaiban, amelyeket 1882. május 20-ának éjjelén és május 21-én a csendbiztos házában megjelent bíróság elõtt, továbbá folytatólagosan május 22-én a tiszaeszlári községházán, május 23-án, május 26-án és május 27-én a nyíregyházi törvényszék elõtt tett, határozottan és körülményesen a következõ fõbb dolgokat beszélte el.
Elõadja, hogy 1882. április 1-jén, amikor több más községbeli zsidó és idegen sakter is idõzött Tiszaeszláron, az isteni tisztelet végeztével, délelõtt 11 óra tájban a zsidóság kijövén a zsinagógából, õ be akarta zárni annak ajtaját, Schwarz Salamon tiszaeszlári sakter, Buxbaum Ábrahám ibrányi tanító, Braun Lipót udvardi sakter, valamint Wollner Hermann a koldus zsidó, akik nyugtalan tanácskozásba voltak elmélyedve, a zsinagóga elõtt megállapodva, arra szólították föl, hogy hagyja nyitva a zsinagóga ajtaját, mert még imádkozni akarnak. Õ tehát anélkül, hogy a zsinagógát bezárta volna, bement szüleinek lakására.

Kis idõ múlva atyja, Scharf József, aki az ablakon kinézett, kiküldte, hogy hívja be azt a magyar leányt, Solymossy Esztert, aki éppen Ófalu felõl jön, hogy az vegye le az asztalról a rajta maradt szombati gyertyatartókat, amelyeken törvényük szerint ma nem szabad nekik maguknak onnan eltávolítani. Móric atyjának e meghagyására elébe ment az általa jól ismert Eszternek s behívta lakásukba. Eszter e kis szolgálat megtételére be is lépett, levette a gyertyatartókat az asztalról és székre állva a szekrény tetejére rakta, s azután néhány pillanatig társalgott Scharf József feleségével.

Eközben bejött Wollner Hermann, aki Schwarz Salamonnal és ennek két társával a zsinagógában visszamaradt és aki a zsinagóga elõpitvarából kifelé nézett akkor, midõn Móric Esztert lakásukra behívta. Wollner, az idegen koldus zsidó azt mondta Eszternek, menjen be vele a zsinagógába, onnan valamit kihozni. Eszter némi vonakodás után bement, Wollner kezén fogva bevezette.

Móric, kis idõ múlva kimenvén az udvarra, a zsinagógából jövõ jajveszékelést és három vagy négy segélykiáltást hallott. E kiáltásra kíváncsian odaszaladt a zsinagóga elõpitvarának ajtajához, de azt zárva találta; azért annak mélyedésében meghúzódva benézett a kulcslyukon s ekkor látta, hogy Eszter, akinek szája már be volt tömve, a földön fekszik egy ingben, hogy õt Buxbaum Ábrahám és Braun Lipót a földre leterítve s kinyújtóztatva tartják; látta, hogy Schwarz Samu, tiszaeszlári sakter egy nagyobb késsel nyakát elmetszette; látta továbbá, hogy Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Wollner Hermann a leány testét fölemelték és hogy ekkor Schwarz Salamon egymás után két vörös cserépedényt tartott alája, amelyben a leány kiömlõ vérét felfogta és azután ezekbõl egy nagyobb edénybe átöntötte. Mikor a leány már nem mozdult, nyakát egy ronggyal bekötötték és ismét felöltöztették, mire a zsinagóga belsejébõl az elõpitvarba jöttek: Lusztig Sámuel tiszaeszlári kereskedõ, Braun Abrahám tiszaeszlári napszámos, Weiszstein Lázár, tiszaeszlári bérlõ és Junger Adolf, tiszaeszlári földbirtokos, akik a hullát körülállották.
Móric ezek láttára megrémülve bement szülei lakására, ott a történteket szüleinek elbeszélte: mire anyja azt mondotta, hogy hallgasson s megtiltotta, hogy errõl senkinek se szóljon.

Körülbelül egy óra elteltével Wollner Hermann bejött a lakásukra és felszólította õt, hogy most már zárja be a zsinagóga ajtaját. Erre bement a zsinagóga elõpitvarába, ahol azonban már sem a leány holttestét nem találta, sem vérnyomokat nem látott. Minden el volt már tüntetve. A kulcsot a pitvar ablakában találván, a zsinagóga ajtaját bezárta és ugyanakkor látta, hogy Schwarz Salamon, Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Weiszstein Lázár és Junger Adolf hazafelé távoztak.
Megjegyzendõ, hogy Móricot tanítója - aki zsidó létére nehezen hazudott javára - igazmondónak jellemzi, aki képzelõ tehetséggel nem bír, mesét mondani képtelen.

Scharf Móricnak terhelõ elõadását támogatta özv. Lengyel Istvánné, aki azt vallotta, hogy 1882. április 1-jén kora délután, 12 óra elmúltával, a háza tõszomszédságában levõ zsinagóga irányából háromszori kiáltást hallott: továbbá özv. Fekete Jánosné ama vallomása, hogy 1882. április 1-jén délelõtt a zsidó templom felõl sírást hallott, valamint Adamovics Józsefnek és Pap Józsefnek vallomása, hogy ugyanaz napon déli 12 óra felé a zsinagóga mellett haladván el, onnan megmagyarázhatatlan sírást hallottak s látták, hogy a zsinagóga ajtaja elõtt két oldalt egy-egy zsidó állott az út felé nézegetve.

De támogatják Móric vallomásának erejét azon jelenségek is, hogy ama éjjel a zsinagógában szokatlan gyülekezést tartottak, csoportosultak s fel-alá kóboroltak a zsidók az utcákon, a zsinagóga körül s Groszberg Leó házánál, aki kezeit tördelve jajgatott: "Istenem, mit cselekedtünk", majd ásó, kapa után kiáltoztak.

A vádlott zsidók, miként azt más hasonló eseteknél is rendesen tapasztaltuk, tagadták ugyan, mivel azonban nem voltak képesek igazolni, hogy a terhükre rótt bûncselekmény ideje alatt a zsinagógában nem voltak, a vizsgálat terhelõ adatai alapján a vád jogos alapon nyugvónak találtatott, amiért is Taub Emmanuel móhellel (körülmetélõ) együtt, mint akirõl kiderült, hogy ugyanazon idõben szintén a zsinagógában kellett lennie, Solymossy Eszter meggyilkolása s illetõleg a gyilkosságban való részesség miatt vád alá helyeztettek.

Schwarz Salamon, aki Móric vallomása szerint Eszter nyakát átmetszette, a törvényszéki elnök elõtt ezeket vallotta: Eszter ama napon elmenvén a zsinagóga mellett, kigúnyolta õt, amiért csapást mért a leány fejére, aki erre holtan összerogyott. Estig elrejtette, aztán a Tiszába dobta a holttestet. A nyilvános végtárgyalás alkalmával Schwarz visszavonta ezt a vallomást.

Noha a bûntény csaknem lesújtóan nyilvánvaló volt is, mégis valahányszor már-már befejezettnek gondolta az ember a vizsgálatot, a zsidók cselszövényeikkel újból összebonyolították s addig elnyújtották a pert, míg csak olyan megoldást nem nyert, amely teljesen megfelelt kívánságuknak. Üzelmeikkel fölforgatták s fenyegetéseikkel meg akarták félemlíteni nemcsak a bíróságot, hanem egész Magyarországot. Egész kötetre rúgna mindannak leírása, amit a vádlottak megmentése érdekében cselszövényeikkel, pénzükkel, hamis tanúkkal és sajtójukkal elkövettek. Itt néhány pontba összefoglalva csak a fõbbeket említjük.

1. Már az elsõ vizsgálóbíró, Bóth Menyhért a vádlottakra súlyosan terhelõ tényeket állapított meg. Bóth azonban pénzzavarokkal küzdött, nyakig adós volt. Fõ hitelezõi zsidók voltak és ezek alkudoztak vele s szorították, hogy a zsidók javára mûködjék. Mivel hirtelen kifizette adósságait s a vesztegetés kiderült, fegyelmi vizsgálatot kellett ellene indítani: õ azonban nem várta meg ennek kimenetelét, hanem öngyilkossá lett.
2. Utódját, a jellemszilárd Bary József vizsgálóbírót nem tudták a zsidók megvesztegetni s azért mindenképpen azon voltak, hogy gyanúsítsák, rágalmazzák. Bary azonban megingathatatlanul becsületesen s pártatlan igazságossággal tovább teljesítette kötelességét, habár munkáját a perben szereplõ ügyészek is megnehezítették. Ez utóbbiak közül az elsõ agyonlõtte magát, mert ama gyanú terhelte, hogy a zsidók megvesztegették; a másik kettõ ellen fegyelmi vizsgálatot kellett indítani, mert tanúkat fogadtak föl Bary vizsgálóbíró ellen. Barcza rendõrbiztos Szeiffert Ede fõügyészi helyettes titkos megbízatásából utazgatott, mindenütt kémkedve Bary ellen, anyagot gyûjtögetve a terheld tanúk ellen és a vádlottakat mentõ tanúkat keresgélve.
3. Mint közvádló nem a rendes nyíregyházi ügyész szerepelt, hanem Szeiffert Ede, egy erdélyi szász, akit a fõügyész erre külön megbízott. Szeiffert pedig teljes erõvel nekifeküdt a vádlottak tisztázásának, kényszerítve õket, vallják be, hogy beismeréseik kínzás által lettek kicsikarva, amit azonban nem lehetett kimutatni. Szeiffert tehát ahelyett, hogy ügyészi hivatalából kifolyólag megindokolta volna a vádat és a vádlottak ellen járt volna el, valóságos védõbeszédet mondott. Igazolni, mentegetni iparkodott a vádlottakat és vádat emelt ezeknek állítólagos üldözõi, nevezetesen Bary(!) vizsgálóbíró ellen. Még a törvényszéket is élesen megrótta. A királyi fõügyészi helyettes magatartása és eljárása nemcsak megdöbbentést keltett, hanem olyan botrányos volt, hogy interpelláció tárgyát képezte a képviselõházban, sõt a nyíregyházi törvényszék tizenkét keresztény ügyvéde memorandumot intézett az igazságügyi miniszterhez, dr. Pauler Tivadarhoz, amelyben a többi között azt mondja, hogy "a közvádló álarca alatt egy védõ szerepel, aki azon van, hogy összezavarja és elnyomja az igazságot" és követelik e szánalmas embernek eltávolítását. Mindez azonban mit sem használt az egész elzsidósodott sajtó által támogatott hûtlen tisztviselõvel szemben.
4. A zsidók szennylapokban, névtelen levelekben és nyomtatványokban meghurcolták a vizsgálóbírót, törvényszéki elnököt; tisztességes múltú és feddhetetlen jellemû egyéneket s megrágalmaztak mindenkit, aki csak bûnpalástolásokra nem volt megnyerhetõ. Különösen jellemzõ rájuk nézve az is, hogy midõn Bary vizsgálóbíró ravasz fogásukat ignorálta, meginterpelláltatták az igazságügyi minisztert, hogy miért nem indíttat a megtámadott bírói reputáció érdekében sajtópert a vizsgálóbíróval.
5. A vádlottak ügyének védelmére a zsidók fölfogadtak ötöt az ország legfurfangosabb ügyvédei közül. Ezek az ügyvédek hihetetlen arroganciával léptek föl és a panaszok és tiltakozások egész árját zúdították a nyíregyházi törvényszék becsületes elnökére, Kornis Ferencre. Minden tanúról, aki kedvezõtlenül vallott a vádlottakra nézve, kijelentették e védõk, hogy be van tanítva, sõt nem átallottak egy "tanúkat betanító bandáról" is beszélni. Ez a szinte mesés vakmerõség könnyen megérthetõ, ha szem elõtt tartjuk a zsidóság óriási elhatalmasodását hazánkban és hogy Tisza Kálmán miniszterelnök különös buzgalommal fogta a zsidók pártját, sõt a per folyamán többrendbeli túlkapást engedett meg magának az igazságügyi miniszter reszortjába.
6. A meggyilkolt Solymossy Eszter anyját a zsidók egyrészt úton-útfélen büntetlenül szidalmazták, másrészt elhalmozták mindenféle megvesztegetõ ajánlatokkal; de az anyai szívet nem sikerült megvásárolniuk. Így például Lichtmann József (Jaszli úr) arra akarta õt rávenni, hogy egy leányt fogadjon el Eszter helyett, amiért azonnal 1000 forintot felvehetne a zsidóktól. Ezen vesztegetõ kísérletért Lichtmann a bíróságtól kérdõre vonatván, mindent tagadott, annyit azonban mégis beismert, hogy "nem 1000, hanem csak 300 forintról beszélt Solymossynénak, amelyet azért kapna, ha sikerülne Esztert elõkeríteni". Ez épp olyan ravasz, mint lelketlen szándékból egyúttal a bûntudat is kikandikál: a szülõt leánya keresésére ösztönözni akkor, midõn minden jel és bizonyíték is arra vall, hogy a leány nincs már az élõk között.
7. Scharf Móricról, aki õszintén, öntudatosan és határozottan vallott be mindent, amit látott és szívósan ragaszkodott igaz vallomásához, azt a hírt terjesztették, hogy õrült volt; és megkísérlettek vele érintkezni a börtönbe csempészett zsidó iratú papírok útján. - Móric magatartása, a fiúnak atyja iránt való fellépése mindenesetre elszomorító jellegû, mert hiába: az apa csak apa marad bármilyen körülmények között. De azért a fiú mégsem nyilvánítható õrültnek. Amikor oly határozottan vall egy épelméjû fiú az apa ellen, ott azt kell következtetni, hogy olyasminek, olyan rémtettnek kellett történnie, ami az apát is megutáltatta a fiúval. Különben figyelemre méltó körülmény, hogy Bary vizsgálóbíró egy ízben meg akarván gyõzõdni, nem hazudott-e mégis ez a fiú, Nyíregyházán maga elé rendelte s azt mondta neki: "Móric, nem mondtál igazat; Eszter él, itt van a másik szobában". Mire Móric azt válaszolta: "De hiszen kérem alássan, akinek egyszer a nyakát elvágják, az többé fel nem támad s nem lehet itt".
8. Megpróbálták a vizsgálóbírótól a periratokat ellopni, betörés útján behatolván a vizsgálóbíró házába.
9. A védelem javára alattomos módon kicserélték a zsinagóga ajtajának zárát, illetõleg megváltoztatták a kulcslyukat, hogy így bebizonyíthassák, hogy Móric kívülrõl semmit sem láthatott.
10. Cinikus vakmerõséggel a bûnperben való bíráskodást illetékes fóruma, a nyíregyházi királyi törvényszék kezébõl ki akarták ragadni, mint amelynek megvesztegethetetlen pártatlanságán terveik és céljaik kudarcot vallottak és egy ínyük szerinti törvényszéket akartak delegáltatni. Midõn pedig az igazságügyi miniszter önérzetes válaszával törekvéseiket visszaverte, szennylapjaikkal megtámadták magát az igazságügyi minisztert, kétségbe vonva igazságérzetét, jogtudományát, a minisztériumában mûködõ erõk képzettségét, tisztességét s antiszemitizmust fogva reá.
11. Kitûztek 5000 forint jutalomdíjat Solymossy Eszter megtalálására és az élõ és holt ál-Solymossy Eszternek egész seregét vonultatták föl, amely csalás a bûn elpalástolása s a törvényszék félrevezetése céljából történt.

Majd a szomszédos Nagyfaluban, majd a Somogy megyei Bogláron, utóbb a szatmármegyei N.-Tarnán, Kassán, Máramarosban s másutt híresztelték, hogy Eszter ott van és él. Persze mindez hazugságnak, merõ ámításnak bizonyult.

A holt ál-Solymossy Esztereknél minden törekvésük odairányult, hogy egy minden seb nélküli hullát elõteremtsenek, amelyet elismertetve Eszter hullájának, elhitessék, hogy a kis leány öngyilkossá lett... Eszter, az egészséges, életvidám, ártatlan s romlatlan leányka öngyilkos! E hullacsempészetek folytán keletkezett újabb és újabb vizsgálatokkal olyan zûrzavart és bonyodalmat csináltak, amelyben a megzavart és megtévedt tisztánlátás megfeneklett.

A fõkísérlet egy nyilvános házból való személynek hullájával történt, amelyet a máramarosi kórházból elloptak s Tiszaeszlárral átellenben a Tiszába dobtak, ahonnan aztán másnap, június 18-án Tiszadada alatt a Csonkafüzesben "merõ véletlenbõl" kihalásztak. A vízbedobás elõtt pedig e hullát felöltöztették Eszter ruháiba (ami szintén azt bizonyítja, hogy azok a zsidók kezei között voltak), sõt bal karjára kötötték még a bevásárlásnál használt s kék festéket tartalmazó kendõt is, mintha bizony Solymossy Eszter, ha csakugyan öngyilkossági szándékból a Tisza hullámai közé vetette volna magát, képes lett volna önmagának a festékes kendõt két vagy több görccsel erõsen bal karjára kötni.

A zsidók ezzel is felsültek, mert az álhulla annyira különbözött Esztertõl, hogy sem Eszter anyja, sem nõvére, sem fivére, sem legközelebbi rokonai és ismerõsei nem ismertek rá a holttestben Eszterre, pedig egytõl-egyig külön vezették a megszemléléshez, nehogy összebeszélés történjék. Eszter még csak 14 éves, fejletlen, parasztmunkák között nevelt és ártatlan leány volt, míg ellenben a talált hulla, eltekintve attól, hogy Eszternél jóval magasabb volt, teljesen kifejlett, 18-24 év közötti s éppen nem "ártatlan" nõé volt. A kezek és lábak úriasan kicsinyek, a körmök gondosan ápoltak voltak, a lábujjakon tyúkszemeket lehetett látni, amely körülmény mindenkor cipõviselésrõl tanúskodik; márpedig Solymossy Eszter a tiszaeszlári parasztleányok szokása szerint mezítláb járt. Továbbá az álhullán a derék vállfûzõ (Mieder) viselésrõl tanúskodott, ami a parasztnõknél nincsen szokásban. Igen fontos továbbá azon körülmény, hogy az álhullán sem külerõszak nyomai, sem vízbefúlás jelei nem voltak konstatálhatók s hogy az legfeljebb 6-8 nap elõtt halhatott meg s csak pár nap óta lehetett a vízben. Solymossy Eszter pedig azelõtt három hónappal tûnt el, amely idõ óta a festék is megsemmisült, õ maga pedig még inkább a felismerhetetlenségig feloszlásba ment volna. Így hangzott a két orvos és a sebészek véleménye, akik a holttestet felboncolták. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a törvényszék félrevezetése céljából hullacsempészet történt, amit két vádlott zsidó tényleg be is ismert, a végtárgyaláson azonban visszavonták ezt a vallomásukat.

A zsidók otromba fogásukkal arra számítottak, hogy egy Eszter ruhájába bújtatott hulla látására az anya szemei el fognak káprázni, kitörõ fájdalommal zokogva-sírva reá borul a hullára s abban saját leányát elismervén s megsiratván, ki merné akkor kétségbe vonni, hogy az nem Solymossy Eszter hullája volt? Ez a várt, de be nem következett jelenet a védelemhez a rabulisztikai érvek egész kincsesbányája lett volna. A legrikítóbb világításba helyezi ezt a szívtelen játékot azon körülmény, hogy özv. Solymossynét elõzõleg egy zsidó asszony meg akarta vesztegetni, azzal állítván be hozzá: "Solymossynécska, de sok pénzt kapna maga, ha leánya megkerülne". Úgy látszik, a szegény asszonyt elõ akarták készíteni arra, hogy a küldendõ álhullában a csengõ pénz csábító hatása alatt ismerje föl saját leányát. Ámde Solymossyné, ha szegény is, de becsületes, jellemes keresztény nõ volt.. Akik Móric leleplezései után még kételkedtek a zsidók bûnösségében, azokat a tiszadadai álhulla csempészete határozottan meggyõzte afelõl.

Meg kell még említenünk, hogy ezt a csempészetet megelõzõleg Tiszadob alatt találtak a halászok egy fejetlen nõi hullát, amelyet azonban egy tiszadobi zsidó megvesztegetése folytán elrejtettek. A halászok kihallgatása eredményre nem vezetett, a hulla nem volt többé megtalálható s a vizsgálat meghiúsulása folytán máig is rejtély e fejetlen hulla története. Általános azonban a vélemény, hogy ez volt a szegény Eszter hullája, amelyet a zsidók lefejeztek, hogy ne legyenek láthatók a nyakán ejtett bemetszések.
A zsidók a vádlottak érdekében elkövetett mindezen üzelmeikkel annyi idõhöz jutottak, hogy a per csak 14 hónapra (435 napra) az áldozat eltûnése után, vagyis 1883. június hó közepén nyílt meg.

A tárgyalás tartama alatt (1883. június-augusztus 3-ig) rendkívüli aranyforgalom volt Nyíregyházán. Hat hét alatt a posta csak néhány német város küldeménye gyanánt 152 000 frankot fizetett ki ... Franciaországból 55 000 frank érkezett... Végül három kiküldött magával hozta az "Alliance Israélite Universelle" tartalékösszegét, amelynek nagyságáról fogalmat szerezhetünk, ha tekintetbe vesszük, hogy e kiküldötteknek csak egyike, nevezetesen az, aki Frankfurtból jött, egy 250 000 frankról szóló hitellevéllel volt ellátva ...

"Íme - írta Fromm az "Univers"-ben - hát ebbõl fizették ki az egész Magyarország valamennyi Bóth Menyhértjének minden adósságát."

Ez fejti meg azt is, miért tudtak a zsidók annyi mentõ tanút találni s hogy miért lehetett csak 13 hónapi "vizsgálat" után megkezdeni a tárgyalást. Nem egy tanú beismerte, hogy a zsidó aranyak miatt tanúskodott úgy, ahogyan tanúskodott s hogy utóbb felébredvén bennük a lelkiismeret, alig várják, hogy visszavonják szavukat. Két hamis tanú öngyilkossá lett még a végtárgyalás befejezése elõtt...
Rotschild fenyegetõzött, hogy megvonja a hitelt Magyarországtól, ha nem fölmentéssel végzõdik az ügy; s Tisza Kálmán miniszterelnök e célból titkos utazásokat tett Nyíregyházára.

A végtárgyalás, amely 1883. június hó közepén kezdõdött, körülbelül hét hétig tartott. Augusztus 3-án lett kihirdetve az ítélet, amely - miként azt a zsidóság üzelmei után sejteni lehetett - a vád alá helyezettek teljes fölmentése volt, nevezetesen: Schwarz Salamon sakter, Buxbaum Ábrahám tanító és Braun Lipót sakter, úgyszintén Wollner Hermann koldus a gyilkosság vádja alól; Scharf József egyházfi, Junger Adolf földbirtokos, Braun Ábrahám napszámos, Lusztig Sámuel kereskedõ, Weiszstein László bérlõ, Taub Emmanuel móhel a gyilkosságban való részesség bûntettének vádja alól; Vogel Amsel tutajos, Szmilovics Jankel napszámos, Herschko Dávid tutajos, Grosz Márton bérlõ és Klein Ignác napszámos a bûnpártolás vétségének vádja alól mentettek föl.

A törvényszék fölmentõ ítéletének létrehozása körül "hallatlan érdemeket" szereztek: Eötvös Károly, Friedmann Bernát, Funták Sándor és Haiman védõk. Nem egy elfogult filoszemita is megfejthetetlennek találta az ügyész eljárását e perben és a törvényszék fölmentõ ítéletét, amikor a tények kérlelhetetlen logikája szinte kiabálva követelte volna a vádlottak elítélését.

Minthogy a magyar közvélemény az elõzmények után szilárdul meg volt gyõzõdve, hogy Solymossy Eszter vérgyilkosságnak esett áldozatul, azért a vádlottak felmentése ország szerte nagyfokú elkeseredést szült s az ítélet kihirdetését követõ napokban Budapesten s különösen Sopron, Pozsony s Zala megye több városában zavargások voltak és a fölmentettek kénytelenek voltak elhagyni az országot. Scharf Móric, a koronatanú, akit augusztus 7-én visszaadtak atyjának, sem maradhatott Tiszaeszláron; nemsokára Amszterdamba került, ahol gyémántköszörüléssel foglalkozott 1899 tavaszán bekövetkezett haláláig.
Följegyzésre méltó, hogy a hitsorsosainak pártfogásáról s azok iránt tanúsított áldozatkészségérõl nevezetes londoni híres zsidó bankár és angol fõnemes, Montefiore Mózes (1885), akit már a damaszkuszi pernél volt alkalmunk megismerni, a tiszaeszlári per alkalmával (amelynek "lefolytatására" nagy összegeket áldozott) a magyarországi zsidósághoz (vagy zsidó sakterokhoz) egy felhívást, illetõleg kiáltványt intézett, amelyben inti s figyelmezteti õket, hogy haladjanak a korral és ne zárkózzanak el a modernebb nézetek elõl. Ki lehetett olvasni a sorok közül, hogy damnálni akarta a vérre vonatkozó szerencsétlen balhiedelmet. (231 Lásd A. v. 0. " Zur Frage des jüdischen Ritualmordes " címû értekezését a " Historisch-polilische Blatter für das katholische Deutschland", 1900. évf. I. köt. 821. old. jegyzet.)

12. Nemcsak az emigrációban elhunyt kiváló magyar írónõ Megyery Ella, Megyery Géza a tiszaeszlári per bírájának leánya és Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök unokája szolgáltatott adatokat ehhez a fejezethez. A pittsburghi Magyarságban 1962-ben jelent meg Beatulianus cikke Russu Gyuláról, a tiszaeszlári per egyik szavazóbírájáról, aki az ítélet kihirdetése után lemondott, visszavonult, soha nem nyitotta szóra a száját s mint egy trappista barát a némasággal tiltakozott a tiszaeszlári ítélet ellen.

1883. augusztus elején a tiszaeszlári ügy ítélet elõtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre lévõ téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József, barátságos vacsorára hívta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével. A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket s Tisza Kálmán, csak úgy, a vacsora végén megkérdezte:

- Nos, elnök úr, mit gondol: bûnösök-e az eszlári sakterek?

Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:

- Meggyõzõdésem szerint, bûnösök!

-És mi a véleménye a két szavazó bírónak? – kérdezte a miniszterelnök.

-Az egyik szavazó bíró ugyanazt mondja, amit én: bûnösök! A másik még ingadozik! – hangzott Korniss Ferenc válasza.

És akkor — Istóczy Gyõzõ feljegyzései szerint – Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:

- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rothschild bárók Õfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélõ lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót [a kölcsönkamat visszafizetési feltételeinek hosszabb lejáratúvá változtatása, csökkentése] Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csõdbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelõsséget vállalni Elnök úr?” /Istóczy Gyõzõ: 12 Röpirat/

Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: ’fiat justicia, pereat mundus’ (Legyen igazság és vesszen a világ!) És ott a téglási kastélyban megrendült. ’Salus rei publicae?’ Az állam üdve?

Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székébõl kihirdette a sakterek fölött a felmentõ ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés elõtt leváltották. És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bûnözõ felett.

A szent-istváni magyar állam, a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy lett légyen Tiszaeszlár, a szent-istváni magyar birodalom akkor bukott el belülrõl, amidõn a rente-konverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, amidõn nem azt mondta, hogy ’fiat justicia!’ (legyen igazság!) hanem amidõn azt hitte, hogy a ’salus republicae’, az államérdek a végsõ és legnagyobb megoldást jelenti.

A végsõ szót a tiszaeszlári ügyben az osztrák parlamentben mondták ki 1899. november 10-én. Schneider képviselõ az egyik ülésen szót kérvén a polnai vérgyilkosság tárgyában, szemlét tartott a legutóbbi idõk vérgyilkosságai fölött s ez alkalommal a tiszaeszlári esetre vonatkozólag a következõket mondta el:
"Ma, midõn az az ember már meghalt, mi sem akadályoz többé, hogy elmondjam önöknek, miképpen magyarázta meg õ a fölmentést. Ugyanis Andrássy grófot - õ az, akirõl szólni akarok - (Id. Andrássy Gyula gróf tudvalevõleg 1890-ben halt meg Voloscában.) megkérdezte valaki ez ügyben, ezt a kérdést intézvén hozzá:
"- Hiszi ön, hogy az rituális gyilkosság volt?
- Természetesen - felelte Andrássy -, nincs benne semmi kétség; ez bebizonyított tény, nincs egyáltalán mit vitatkozni erre vonatkozólag.
- De hát akkor miért mentették fel õket?
- Oh - szólt Andrássy - hát azért, mivel az elítélést követõ napon a nép bizonyára agyonütött volna 20 000 zsidót, azután pedig, ki ad nekünk pénzt, ha nincsenek kéznél a zsidaink?
... Íme - folytatta Schneider -, íme a tiszaeszlári fölmentõ ítélet magyarázata. Kiáltások balról: "Kinek mondotta ezt Andrássy?" - Lichtenstein herceg fölemelkedve: - Nekem mondta!" (Óriási hatás. Hosszú mozgás.) ( Alb. MONNIOT "Le crime rituel chez les Juifs", Paris, 1914. 276-277. oldal.). Valóban, azok számára, akik nyitott szemmel nézik a dolgokat s tudnak gondolkozni, nincs jellemzõbb s tanulságosabb per, mint éppen a tiszaeszlári.

És mégis szinte látjuk a fölmentõ ítélet kihirdetésén triumfáló ellentábor vigyorgását, halljuk cinikus szavait: Az ártatlanság bírói úton nyert megállapítást... No igen, a bíróság elegendõ terhelõ bizonyítékok hiányában természetesen nem tehetett mást, minthogy a vádlottakat fölmenti. De hogy miért nem juthatott a bíróság elegendõ terhelõ bizonyítékok birtokába, arra feleljenek a triumfálók!...

----

ÓNODY G. .. Tisza-Eszlár a múltban és jelenben ". Budapest. 1883. 209-264 old. - és ennek javított s bõvített német fordítását: .. "Tisza-Eszlár in der Verganganheit und Gegenwart". Autorisierte Übersetzung aus dem Ungarischen von Georg von MARCZIÁNYI. Budapest, 1883. 156-215. old. - ISTÓCZY Gy. " 12 Röpirat". Budapest. 1883. III. évf XI. füzet 1-15. old. - ZIMÁNDY I. "Hiteles zsidókáté. Ébresztõ hangok. V. könyve". Budapest, 1884., ahol a 419-453. old. az elsõ bírósági itélet. 453-480. old. pedig özv. Solymossy Jánosné ügyvédjének, Szalay Károlynak a törvényszékhez benyújtott, de eredménytelen föllebbezése olvasható. -" Historisch-politische Blätter für das katholische Deutschland", München, 1883. évf. 11. köt 369-381. old. ("Die Bedeutung des Prozesses von Tisza-Eszlár "). - "La Civilta Cattolica". Firenze 1883. évf. vol. IV. 217. s köv. 353. s köv. 484. s köv. 609. s köv. 730. s köv. old. - H DESPORTES " Le mystére du sang che: les Juifs de tous les temps ", Paris 1890. 212-243. old.-B, FREIMUT " Die jüdischen Blutmorde stb." Id. in. 51-53. old. - Alb. MONNIOT "Le crime rituel chet les Jiufs", Paris. 1914. 269-277. old. - másrészt: M. KAISERLING ..Die Blutbeschuldigung von Tisza-Eszlár", Budapest, 1882. - P. NATHAN "Der Procesz von Tisza-Eszlar". Berlin 1892. - Fr. FRANK "Der Ritualmord vor den Gerichtshofen der Wahrheit und der Gerechtigkeit". Zweite Auflage. Regensburg 1901. 246-252. old. (forrás: Holhome)

I R O D A L O M :

A VILÁGHÍRÛ TISZAESZLÁRI GYILKOSSÁG ÉS BÛNPER
1882-1883

MARSCHALKÓ LAJOS: ORSZÁGHÓDÍTÓK
IV. fejezet - MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER?

Hatvanmillió forint volt az ítélet ára?
(Hazánkért, 2003. szeptember)

Kászonyi Dániel:
SOLYMOSI ESZTER A TISZAESZLÁRI VÉRÁLDOZAT (Regény)

K ö n y v e k :

Bary József: A tiszaeszlári bûnper,
Gede testvérek Bt., 610 old.

Ónody Géza: Tiszaeszlár a múltban és jelenben,
Gede testvérek Bt., 264 old.

Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár

"...azon vágytól vezéreltetve, hogy az emberiségnek éppen a zsidók által hangoztatott kultúrhaladása
érdekében szerény erõmhöz képest szolgálatot tehessek, határoztam el magamat a rituális vérvád kérdése tárgyában tett hosszas kutatások és tanulmányok után ezen mû megírására, s közrebocsátására. E mûnek feladata a kérdés szükséges megvilágításán kívül egyúttal válasz gyanánt is szolgálni.. azok részére, kik a XIX. század "kultúrhaladása s felvilágosultsága" és "humanizmusa" - féle magasztos eszmék hangzatos puffogtatásával igyekeznek az õ rövidlátásuk körén kívül esõ õszinte és igaz szó kimondását, mihelyt az zsidó érdekeket érint, "középkori dajkamesék vallási és fajgyûlölség" címén elnémítani. E mû elolvasása után bárki is meggyõzõdhetik, hogy a zsidók ellen emelt s a népek öntudatában századok óta élõ vérvád jogosultsága fájdalom! mint komoly valóság, kétségbevonhatatlan tényeken alapszik."

(Részlet a könyvbõl)

Ónody Géza, aki a világhírû tiszaeszlári rituális vérgyilkosság idején, 1882-ben helyi földbirtokos és országgyûlési képviselõ volt, parlamenti felszólalásával hívta fel a magyar és a világ közvéleményének figyelmét a vallási fanatizmusból elkövetett, felháborító bûntényre. Odaadó figyelemmel kísérte a felszólalása által megindult, a világ érdeklõdésének középpontjába került nyomozás és per lefolyását, majd alapos kutatás eredményeként írta meg e több nyelven is megjelent, a témában mindmáig
alapvetõ könyvét, amelynek különös érdeme, hogy a tiszaeszlári bûneset mellett a világtörténelem fõbb
vérgyilkosságait, sõt kiemelten a magyar történelemben sem ritka rituális gyilkosságokat és vallási
okait is ismerteti. Mûve ettõl páratlan forrásmunka a magyar olvasó számára.

(Kuruc.info - lelkiismeret88.hu - Rákay Fülöp)

Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready