Bezár!
2021. július 24., szombat, Kinga, Kincső, Csenge napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
16:57 Tizenötezer lakost evakuáltak a manilai agglomerációból16:41 "Énekeljük együtt jó hangosan a Himnuszt" - Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok16:26 Észtország száz kilométer szögesdrótot ajándékoz Litvániának15:23 Kormányrendelet: mostantól név szerint jelentenek a 60 év feletti oltatlanokról Magyarországon15:11 Kiszorította az LMBTQP-felvonulást az Andrássy útról a Mi Hazánk - jövőre már a betiltás a cél14:21 Országos éjszakai kijárási tilalom Afganisztánban14:06 Az Egyesült Államok légi ereje besegített egy kicsit a szomáliai kormánynak13:38 A gyógykezelésen átesett daganatos betegek is olthatók Szputnyik V-vel12:55 Verrasztó Dávid döntős 400 méter vegyesen12:30 "Nem piszkolom be a kezeimet" - eltiltották az algériai dzsúdóst, mert nem állt ki zsidó ellenfele ellen12:03 Gyülekezési no-go zóna: lehet tüntetni a cigánybűnözés ellen Jászapátiban, de csak statikusan11:56 Tokió 2020: tizenhét új koronavírusos eset11:44 Ne állj be a sorba! - Homeland And Family-ajánló (x)11:36 Szóváltás esetén alkalmazható taktikák11:17 Repülővel szállítják a pórul járt utasokat Csitába
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

Elie Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető szemtanú" (V. rész)

Reklám

Az előző részek:

Wiesel a magyar Parlamentben
„Rothadó testet marcangoltam, amely nem reagált”
Azok után, hogy 1944-ben a teljes máramarosszigeti zsidóság „semmit sem tudott”, semmit sem fogott fel a világ változásából, a negyvenes évek második felében Wiesel már észreveszi, hogy az általa csodált Palesztinában nem hatódnak meg túlságosan attól, hogy ő koncentrációs táborban szenvedett, nem hajlandók ezért sem különös tiszteletet tanúsítani, sem naphosszat sírni: „Palesztinában úgy kezelik a táborok menekültjeit, mint betegeket vagy a társadalom peremére szorult személyeket. A legjobb esetben mint szerencsétlen alakokat. Sajnálják őket, még szállást is hajlandók adni nekik, de nem tisztelik őket. Hogy szenvedtek? Ezért csak saját magukat hibáztathatják. Csupán el kellett volna hagyniuk Európát, mint ahogyan tanácsolták nekik, vagy harcolni kellett volna, felkelni a németek ellen” (261. old.).
Sőt Izrael kikiáltása után szerinte csak romlott a helyzet: „1948 óta a dolgok egyre rosszabbodnak. A büszke zsidó harcosok odáig mennek el, hogy nyíltan kimutatják az olim’ hadasim, az új bevándorlók iránti megvetésüket: »Hatszázezren vagyunk mi, és hat jól felszerelt arab hadsereget győztünk le – ti hatmillióan voltatok, és mint a birkák, hagytátok magatokat a vágóhídra vinni!« […]
Gőgös, leereszkedő magatartás. Az újonnan bevándoroltban a gyávát látják, a csempészt, a gonosztevőt, gyanakvón nézik, a szemük sarkából figyelik – egészen biztosan ravasz üzérkedő, erkölcs nélküli vagy erkölcstelen, aki a könnyű életet szereti, a kétes ügyleteket, a feketepiacot, akinek csak azon jár az esze, hogyan gazdagodhatna meg csalással, hogyan járhatna túl a kormány eszén, és hogyan kelthetne viszályt az országban. És ami még rosszabb, a tudomására hozzák, hogy nem tudja becsapni őket. Mert ha sikerült életben maradnia, az nyilván azért van, mert tagja volt a zsidó tanácsnak, vagy rendőr vagy kápó volt…” (262. old.).
Wiesel korabeli Izrael-bírálatával kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon nem frusztráltságának a felszínre törése ez, hiszen elmulasztotta azt a pillanatot, amikor hazát építő telepes, ellenálló, netán hős válhatott volna belőle. Kimaradt a történelemből, csak elszenvedte, miközben pedig alakíthatta volna is. Mert, lám, miket fájlal, miket hánytorgat fel az Egyesült Államok utáni második (Franciaországgal együtt harmadik?) befogadó hazájának, Izraelnek: „Mint ahogyan nem nagyon foglalkoznak a holokauszttal sem. Hosszú éveken keresztül az iskolai tankönyvekben alig tesznek róla említést. Nem tanítják az egyetemen sem.” Még nem. Amikor végül David Ben Gurion és munkatársai az ötvenes évek elején elhatározzák, hogy a knesszetben elfogadtatnak egy törvénytervezetet a Jad Vasemről, vagyis a holokauszt emlékmúzeumáról, akkor a hangsúly a gevurára, a harcosok, az ellenállók bátorságára és hőstetteire helyeződik. Úgy mutatják be őket, mint egyfajta elit tagjait, miközben az áldozatok – akár halottak, akár túlélők – a részvéten és a szánalmon kívül mást nem érdemelnek. Ami az áldozatok sorsát illeti, jobb nem felidézni, különösen nem a nyilvánosság előtt. A téma csak zavart kelt. Innen az az érzés, amelyet a túlélő tapasztal: ő is teher, senkinek sincs szüksége rá.
Ez a beteges, demoralizált légkör olyan rossz közérzetet teremt bennem, amelynek feloldásához sok időre lesz majd szükségem. Elrontja az örömömet, hogy Jeruzsálem levegőjét szívom” (263. old.).
Egyszóval nem elég az izraeliek részvéte, együttérzése, nem jó a hősök kultusza, a honteremtés boldog láza, bántó, ha arra próbálják ösztökélni őt meg hozzá hasonló társait, zárják le a múltat, és igyekezzenek a jövőbe tekinteni. Nem, Wiesel évtizedek múltán is csak a halottak és a gyűlölet kultuszát hajlandó ápolni. Avagy Izrael „beteges, demoralizált légköre” helyett inkább azt kívánná, amiről a tábor felszabadulása után tanakodtak társaival? Bánja, hogy elmulasztotta a bosszú lehetőségét (is)? (Idéztük feljebb: „Haza kell menni, ha másért nem, hogy bosszút álljunk.” – 145. old.)
De nem tetszik neki a német jóvátétel sem (az ötvenes évek elején egymilliárd dollárról volt szó), hiába magyarázzák a gyakorlatias szelleműek: „Izrael ereje fogytán van, a kormánynak kétségbeejtően kell a pénz” (303. old.). Méghozzá azért ellenzi a helyzet ilyetén való rendezését, „mivel elkerülhetetlenül a két nép közötti gazdasági és politikai együttműködés – szinte testvéri kapcsolatok – útját készítené elő. Márpedig a lelkem mélyén érzem, hogy ez csak elárulná a halottak emlékét” (313. old.). Így hát a németekkel sem jó Wieselnek sem az ellenséges, sem a baráti viszony, még akkor sem, ha ez utóbbiért súlyos összegeket fizetnek. Az embernek kedve támad megkérdezni tőle: akkor mi legyen? Az általa idézett belga rádió riporterével szólva: „Meddig akar még kéjelegni a szenvedésben?” (517. old.) Mindennap reggeltől estig sírni akar? Sírjanak ugyanígy a németek, az izraeliek, egész Európa, sőt a világ ítéletnapig? Egyébként ha a német jóvátételből jó sok hizlalta az ő számláját, akkor valójában ő az, aki elárulta „a halottak emlékét”…
Mindenképpen a furcsaságok tárháza Wiesel „emlékirata”: „1950-et írunk, és túlságosan tudatlan vagyok ahhoz, hogy a különböző közösségek között fennálló feszültségeket észrevegyem. Hiányzik belőlem a jó ítélőképesség, a politikai tisztánlátás. Ostobaságomban meg vagyok győződve arról, hogy mindenki tisztel és szeret mindenkit” (288. old.).
Újabb költői kérdés: ha 1950-ben (22 éves ekkor) sem veszi észre a feszültségeket, akkor hogyan vette észre 1944 előtt (16 évesnél valamivel fiatalabbként) Máramarosszigeten „a sok ellenséges arcot, gyűlölködő tekintetet”? (Éj, 20. old.) Vagy merő képzelgés volt? Kitalálta? Mikor beszél őszintén, hol ír valóságot, és hol regényesít írásának „érdekesebbé” tétele kedvéért? Arról nem is beszélve, hogyan lehet valaki meggyőződve olyasmiről, hogy „mindenki tisztel és szeret mindenkit”, miután állítólag megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot.
Egyébként többször utal naivitására, tájékozatlanságára. Máramarosszigetnek „volt egy titkos élete, amit nem is gyanítottam. Egy példa: fogalmam sem volt róla, hogy a közösség tisztelt polgárai csempészéssel és devizaüzérkedéssel foglalkoznak”… (51. old.). Buchenwaldban szintén álomvilágban ringatózik: „… annyira távol élek a valóságtól, hogy azt sem tudom, létezik illegális mozgalom is a táborban” (142. old.). Ez azért is feltűnő, mert más túlélőktől úgy tudjuk, hogy aki a koncentrációs táborban nem állt két lábbal a földön, nem volt elég szemfüles, gyakorlatias, nem élte túl a megpróbáltatást.
De az egész tábori élet leírása is elmosódott, általánosságokat soroló, felszínes, nem sok köze van a valósághoz, tehát hiteltelen Wieselnél. Szembeszökő például, hogy soha egyetlen szigeti ismerőssel, rokonnal sem találkozik – pedig az adatok szerint mintegy 10 ezer embert deportáltak onnan –, nem beszélve debreceni, nagyváradi „iskolatársairól”. Helyettük igen halványan vázolt francia nő, lengyelek, két felvidéki magyar zsidó fiú tűnik fel, többnyire név nélkül, személytelenül.
„Látom magamat, látom magunkat. Cementeszsákokat vagy hatalmas kőtömböket cipelünk, homokot vagy agyagot talicskázunk, közben a Misna egy törvényén vagy egy Talmud-részleten elmélkedünk” (121. old.). Aki végzett már nehéz fizikai munkát, az tudja, hogy közben nem lehet filozofálgatni. Mennyivel hihetőbb, mennyivel elképzelhetőbb a következő passzus: „Ott, a táborban sem erőm, sem időm nem volt ahhoz, hogy teológiai meditációkba vagy zagyva metafizikába merüljek a világegyetem Urának sajátosságait illetően. Vajon a napi kenyéradag vastagabb vagy vékonyabb lesz egy centivel? Hozzá margarint vagy lekvárt kapunk? Ezek a gondok álltak érdeklődésünk középpontjában” (122. old.). Így igen, de akkor melyik az igaz? A szemben lévő oldalon a fikció részeként írja le, hogy a kimerítő munka közben Misna-törvényen, Talmud-részleten elmélkedtek?
Legalább ilyen ellentmondásokkal fűszerezi túlélésének magyarázatát is. Egyszer így beszél: „Hogy hogyan éltem túl mégis? Tulajdonképpen nem volt rá esélyem. Beteges, félénk, ijedős voltam, híján minden találékonyságnak – semmit sem tettem azért, hogy életben maradjak. Sosem jelentkeztem önként vagy tolakodtam előre, sosem löktem félre senkit, hogy még egy csajka levest kapjak. Gyávák módján inkább kevesebbet ettem, s hagytam, hogy mardosson az éhség, mint hogy kitegyem magam az ütlegeknek” (117. old.). Csakhogy Az éjszakában még mást írt. Amikor Buchenwaldban már beteg apja elsodródik mellőle a tömegben, és ő a keresésére indul, a következő gondolatok futnak át agyán: „Bár ne találnék rá! Ha megszabadulhatnék ettől a tehertől, ettől a tehetetlen súlytól, ha teljes erőmből harcolhatnék a magam életben maradásáért! Ha csak magamra gondolhatnék!” (Éj, 119. old.) Vagy: „Késő az öreget menteni, mondtam magamban. Két kenyéradagod lehetne, két adag levesed…” (Éj, 123. old.). Ha ilyen gondolatok fordulnak meg a fejében a saját édesapja kapcsán, akkor hihető az, amit az előbbi idézetben állított a nem tolakodásról „még egy csajka levesért”?
Ezek után még üresebben, még hiteltelenebbül csengenek az apja haldoklását kísérő hangulatfestő jajongások: „én meg felkiáltok fájdalmamban”, „én pedig úgy érzem, beszakad a mellem”. Olyan szépirodalmi fogások ezek, amilyeneket más helyeken is találunk, amikor nagyon hatásos akar lenni, és mintha nem igazi, nem saját élményt írna le. Például amikor elindul a vonat vele és sorstársaival (állítólag) Máramarosszigetről: „A szívem úgy dobog, hogy azt hiszem, szétszakad. Fülsiketítőek a dobbanások. Majd a csend. Nyomasztó, tökéletes csend” (113. old.). Miért is ez a fékevesztett szívdobogás, miközben fogalma sincs róla, hogy valamiféle veszedelem felé közelednek, és csak a cseh határon veszik észre, hogy elhagyták Magyarországot?! Puszta szépirodalmi fogás, főleg azok után, hogy nem sokkal korábban kirándulási hangulat uralkodott köreikben.
Csupán hatásvadász leírásnak tetszik birkenaui látomása is: „Nem messze tőlünk egy gödörből lángok kígyóztak az égre! Hatalmas lángok. Valamit égetnek itt. Teherautó állt meg a gödörnél, és kiürítette a rakományát: csupa kisgyerek. Csecsemők! Igen, láttam, a tulajdon szememmel… Gyermekek a lángok közt” (Éj, 42. old.). Wieselt feltűnően gyakran csalja meg „a tulajdon szeme”… Ezúttal is konfabulál, azaz mesét mond.
Azok után, amilyen szörnyűségeket látott, vagy láthatott volna, furcsa fogalmai vannak a kimúlásról még 1958-ban is, amikor leírja, hogy Birkenauban így tanakodott: „Nekimegyek a villanydrótnak. Még az is jobb, mint órákig haldokolni a tűzben” (Éj, 43. old.). Az eszébe sem jut utólag sem, hogy legalábbis titánnak kell lennie annak, aki órákig haldoklik a tűzben, és nem fullad meg, nem veszíti el az eszméletét mindjárt az elején. Arról nem beszélve, hogy a Vrba–Wetzler-jelentés szerint „a villanydrótok” a táboron kívül voltak, csak éjszakára vezettek áramot beléjük, s a tábor felőli oldalukon közönséges drótkerítés húzódott. Egyébként Birkenauban 1943 márciusában kezdett működni az újonnan felépített krematórium. (A hullákat el kellett égetni valahogy a sokféle járvány terjedését megakadályozandó.) Az égető tehát több mint egy évvel Wiesel odaérkezése előtt értelmetlenné tette a másfajta hullaégetést. S mivel mocsaras terület lévén, a felszíntől átlag 60 centiméterre volt a talajvíz, elejétől fogva lehetetlenné is. (Egyes foglyok leírták, épp az volt a dolguk, hogy vízelvezető árkokat ássanak a Visztulához, mivel a barakkok is állandóan nyirkosak voltak.) Azt az ostobaságot meggondolásra sem tartjuk érdemesnek, hogy gödrökben vagy bárhol élő, eleven embereket égettek volna.
Említettük, hogy Az éjszakában szó esik egy akasztásról (amelyről azt találta írni egyik kritikusa, nem csodálná, ha kiderülne, hogy a „szavahihető” krónikás találta ki). Wiesel leírása szerint két felnőtt mellett felakasztanak egy gyermeket is. „Több mint fél óra hosszat lebegett így élet és halál között: a szemünk láttára haldokolt” (Éj, 75. old.). Nem tudjuk, mennyi idő alatt halhat meg egy mégoly pehelysúlyú felakasztott gyermek, de valamiért nem hisszük, hogy több mint fél óra kell hozzá. Ezenkívül Wiesel homályosan fogalmazott szavaiból arra következtethetünk, hogy őket, nézőknek felsorakoztatott foglyokat elvezényelték a helyszínről a gaztett megtörténte után, tehát az a szegény gyermek nemigen haldokolhatott volna a szemük láttára. Itt megint olyanszerű füllentésről lehet szó, mint amikor azt írja, hogy Samesz Mojse három napig látott valakit tarkón lőve szenvedni, és ezt ki is várta.
Efféle lódításnak tetszik az is, hogy egy nem egészen 16 éves ifjoncnak aranykoronája van: „Nekem is volt egy aranykoronám” (Éj, 59. old.). Kétszer is meg akarja szabadítani tőle egy Csehszlovákiából (?) származó zsidó fogorvos-fogoly, aki saját zsebre üzletel az aranykoronákkal, de ő rosszullétet színlel, és csodák csodája, a hiéna mindkétszer jóságosan elengedi. Később „az illemhelyen a varsói fogorvos egy rozsdás kanál segítségével eltávolította az aranykoronámat” (Éj, 66. old.) – írja. Azután megfeledkezik róla, sosem hiányolja, mikor a száraz kenyeret rágja, pedig egy korona nélküli csonk iszonyatosan tud fájni…
Az üzletelő fogorvossal szembeni passzív ellenállás sikerességének csodájával vetekszik, hogy amikor Buchenwaldból is evakuálni akarják őket, mindig közbelép a jótékony gondviselés: „Végzet vagy gondviselés? Minden alkalommal légiriadó kényszerít rá, hogy visszamenjünk a kis lágerbe. Vagy az elszállítható foglyok száma telt be, s a csoportomat visszairányítják a barakkba” (142. old.). Itt is mintha inkább az izgalom fokozásának, a feszültségkeltésnek, a mindenáron való regényesítésnek a szándéka működne.
Más összefüggésben említettük már, hogy Buchenwald felé menet megpihennek Gleiwitzban. Tumultuózus jelenet – egymást tapossák, döntik le az érkezők – leírásával érzékelteti, hogyan tülekednek a kimerült, agyonfázott emberek, hogy minél hamarabb bejussanak a barakkba. Mint mondja, ő is egy emberkupac aljára kerül, és igyekszik kézzel-lábbal kikeveredni, de nem elégszik meg az egymásra eső emberek szánalmas látványának felvillantásával, hanem megfejeli egy képtelenséggel: „Rothadó testet marcangoltam, amely nem reagált” (Éj, 106. old.). A nyilvánvaló ellentmondások mellett az ilyen oktalan túlzások sokasága is fokozza bennünk leírásai valótlanságának bizonyosságát. Hiszen ha mindannyian pár pillanattal előbb futottak be az átmeneti táborhelyre, nem lehetett „rothadó” a ráesett test.
Bihari Csilla
(Kuruc.info)
(Folytatjuk)
 

Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2021 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready