Annak, hogy 1990 után nem hozták nyilvánosságra az ügynökaktákat, leginkább az volt a célja, hogy az így lebegtetett ügynökváddal bárkit meg tudjon zsarolni a hatalom – állítja napokban megjelent könyvében Ungváry Krisztián. A szembenézés hiánya című kötet szerint a helyzet azóta sem javult. A történész szerint a rendszerváltás utáni Magyarországnak az egyik legtöbbet a múlt folytatólagos elsinkófálása és az ezzel kapcsolatos hazudozás ártott.

Ungváry szerint az 1990 utáni politikai elit szándékosan pakolta rá a magyar közéletre a tisztázatlan ügynökügyeket. Nem azért, mert – mint sokan szeretik gondolni a rendszerváltást megkérdőjelező összeesküvés-elméletek hívei közül – így akarták volna elleplezni az ügynökök tömeges jelenlétét. Hogy mennyi volt az ügynökmúlttal rendelkező a politikában, mindjárt meglátjuk, az pedig, hogy ez nagyon sok-e vagy csak egy kicsit, megítélés kérdése – a helyzet talán nem olyan rossz, mint aminek időnként gondolni szokták.

A titkolózás valódi oka Ungváry szerint más volt: az állambiztonsági iratok ügyét a politikai elit, beleértve az Antall-kormány tagjait, lényegében a rendszerváltás kezdetétől személyes zsarolásra kívánta használni.

Emlékeznek Torgyán borítékjára, amiről a korabeli sajtó azt híresztelte, hogy azt bizonyítja: a kisgazda vezér 21 évig működött együtt az állambiztonsággal? Vagy Csurka hasonló borítékos átvilágítási ügyére, ami miatt a MIÉP elnöke előremenekülve inkább saját maga írta meg a beszervezési sztoriját a Magyar Fórumba?

Mindkét eset rendszerváltás utáni típustörténet. Ahelyett, hogy törvénnyel rendezték volna az aktakérdést, Antall József miniszterelnök maga világíttatta át a számára kellemetlen szövetségeseit, aztán az eredményt egy borítékban átadta az illetőnek, amihez – lásd Torgyán – rögtön megindult a szivárogtatás. Tetszőleges tartalommal: mivel az átvilágítást nem hozták nyilvánosságra, bármit lehetett mondani vagy sejtetni az illetőről.

A valóságban Torgyán és Csurka is megtagadta az érdemi együttműködést. Bár akták készültek róluk, azok tartalma éppen azt bizonyítja, hogy nem működtek együtt a rendszerrel. Torgyán kifejezetten merészen lépett fel, amikor 1958-ban aláírás helyett összetépte az elé tett belépési nyilatkozatot, a ráküldött állambiztonságiaknak pedig a róla írt jelentés szerint

Annak ellenére, hogy Torgyán a kádári megtorlás éveiben kifejezetten karakán módon lépett fel, a rendszerváltás után a beszervezési dossziéját zsarolásra használták ellene. Miközben Antall Józsefnek ismernie kellett a Torgyánt tisztázó boríték tartalmát, a sajtó arról – hamisan – azt szivárogtatta, hogy Torgyán évtizedeken át együttműködött az állambiztonsággal.

Csurka története egészen hasonló. Bár 1957-ben formálisan beszervezték, minden jel arra mutat, hogy soha nem adott le jelentéseket, és 1964-ben ki is zárták a hálózatból. 1993-ban, az Antall-lal való szakítása után mégis a Torgyánéhoz hasonló borítékos ügy lett ebből. Hogy az állambiztonsági iratokat hogyan kívánták zsarolásokra használni, jól mutatja a Csurkáról fennmaradt egyik dosszié sorsa: annak rá vonatkozó, őt éppenséggel tisztázó szövegrészét valakik fekete tintával – Ungváry szerint 1989–90-ben – megpróbálták láthatatlanná tenni. Ezt utólag mégis sikerült olvasható állapotba hozni, és az derül ki belőle, hogy Csurkát kényszerrel szervezték be, egyetlen jelentést sem adott le, és az ügynöki munkára alkalmatlannak bizonyult.

Ungváry Krisztián szerint Antallékat nem az érdekelte, hogy kiderüljön az érintettek múltja. A kartonok tartalmát arra használták, hogy az ügynökváddal megpróbálják eltüntetni a politikai színpadról azokat, akiket kellemetlennek találtak. A hatalom kezdettől fogva kicsinyes politikai játszmákhoz, zsarolási adatbank jelleggel használta a III/III. iratait.

A történész szerint az iratoknak elsősorban ezért nem teremtették meg a nagyobb nyilvánosságát, mert így a politikának le kellett volna mondania egy zsarolási fegyverről. De hányan álltak ténylegesen kapcsolatban a politikai elitből az állambiztonsággal? Ungváry ezt a kérdést igyekszik tisztázni a rendszerváltás utáni első szabad országgyűlés, az 1990–94-es ciklusban mandátummal bírók kapcsán.

Mivel a dokumentumok egy része (a III/I. nyilvántartása és a katonai hírszerzésé egyáltalán nem, de mint Ungváry írja, a többi is hiányos) nem kutatható, a teljes számot ő sem tudja feltárni. Azt azonban végignézte, hogy az egykori képviselők közül kikről van adat az Állambiztonsági és Történeti Levéltár (ÁBTL) azonosító rendszerében.

Az eredmény: a 386 képviselő 9 százalékáról, 36 főről. Íme, a lista de azt elöljáróban is le kell szögezni – Ungváry tanulmányának éppen ez az egyik fő tanulsága –, hogy ők nem tekinthetők mind ügynöknek. Nemcsak azért nem, mert az érvényes magyar jogszabályok egy olyan lehetetlenül szűk ügynökdefinícióval élnek, hogy ez alapján a tényleges ügynökök nagy része sem nevezhető annak (Ungváry könyve jelentős részben a magyar jogi rezsim és a bírósági jogalkalmazás abszurditását kívánja bemutatni), hanem azért sem, mert a 36-ok közül sokan a szó valódi értelmében sem voltak ügynökök: érdemi tevékenységet nem végeztek, megpróbáltak ellenállni, jelentéseket sokan nem adtak le. De nézzük a listát.

Az állambiztonság által 1945–1990 között hálózati személyként nyilvántartottak az 1990–1994 közötti országgyűlésben és az Antall-kormányban:

Ezen a listán nem csak azok vannak rajta, akiket az állambiztonság hálózati személynek tartott, hanem azok is, akiknek a beszervezése meghiúsult. Velük tehát még az állambiztonság sem mind számolt ügynökként, és még kevesebben vannak azok, akik érdemi tevékenységet végezhettek.

Utóbbi megítélése már részletesebb elemzést igényel és értelmezési kérdés is. Ungváry szerint érdemi tevékenységre az utal, ha

Az 1956-os Intézetben dolgozó történész szerint őket tekinthetjük ténylegesen hálózati személynek.

Ungváry szerint a tényleges hálózati személyek így oszlottak meg frakciók szerint:

Fideszesek nem voltak érintettek.

Az, hogy a kisgazdák között volt közülük arányaiban messze a legtöbb, nyilván összefügg azzal, hogy 1948 után a fő ellenzéki erőnek számító kisgazdapártot igyekezett – sikerrel – az állampárt a leginkább megtörni. Ungváry szerint az a tény, hogy a rendszerváltáskori újjáalakulás után a kisgazdapárt „vezetésében a megtört lelkű volt ügynökök magasan felülreprezentáltak, míg a szuverén egyéniségek meglehetősen alulreprezentáltak voltak”, részben magyarázatot ad a kisgazdák 1990 utáni lejtmenetére is.

A korabeli MDF és az SZDSZ érintettsége annak a fényében is érdekes, hogy még ma is, jóval a két párt bukása után rendre előjönnek olyan vádak, melyek a rivális társaság Kádár-rendszer alatti vélt helyzetéről fogalmaznak meg valami dehonesztálót: a népiek csendes kollaborációját az egyik oldalon, a demokratikus ellenzékhez tartozók állítólagos felső támogatását a másikon.

Ezzel kapcsolatban Ungváry azt jegyzi meg, hogy amíg a liberális ellenzékieket az állambiztonság nagy arányban figyelte meg (a 21 majdani Fidesz-képviselőből tízet, a 93 szadeszosból húszat), az MDF-esek túlnyomó többségére azonban nem utaztak – igaz, arra a néhányra, akikre viszont igen, nagyon keményen és kitartóan: Antall Józsefet 33 éven keresztül figyelték, ami az egyik leghosszabb idő, de például Kéri Kálmánt és Csengey Dénest is a rendszer kérlelhetetlen ellenségeként tartották számon.

Hogy mennyire sokféle történet volt, és a hálózati személyek közül többen tartalmilag sokkal inkább ellenállók voltak, mint kollaboránsok, az is mutatja, hogy néhányukat (Csurkán és Kéri kívül például az SZDSZ-es Dornbach Alajost) a hálózatban való formális nyilvántartásuk után rögtön megfigyelték – Ungváry szerint ez is azt bizonyítja, hogy ők sokkal inkább voltak a pártállam áldozatai, mint tettesei. De egyébként is csak legfeljebb érdemi tartalmi elemzés után lehet erről „ítéletet” mondani még akkor is, ha valaki jelentéseket adott. A kereszténydemokrata Keresztes Sándor lehet az egyik ilyen összetettebb példa: ő – szemben például a katolikus egyházi vezetés számos tagjával – végig vigyázott rá, hogy csak semmitmondó jelentéseket adjon, ne mártson be másokat; Ungváry értékelése szerint a dossziéi alapján ő is legalább annyira tekinthető ellenállónak, mint kollaboránsnak.

A rendszerváltás hónapjaiban biztosan már csak négyen voltak a későbbi képviselők közül hálózati személyek. Ez Ungváry szemében egyértelműen cáfolja azt az összeesküvés-elméletet, hogy a régi állambiztonság valamilyen koncepció keretében tudatosan ültette be a saját embereit a parlamentbe; az új országgyűlés összetételében az érintettek aránya nem nagyobb annál, mint ami a saját társadalmi csoportjukban (többségében diplomás férfiak) amúgy is jellemző volt az országban.

Jellemző azonban, hogy messze a legtöbb exhálózatis éppen a demokratikusan megválasztott parlament nemzetbiztonsági bizottságába ült be. A testület minden harmadik tagja volt ügynök volt – írja a szerző.

Súlyosbító körülmény, hogy hárman közülük még a rendszerváltás éveiben is aktívak voltak. Szokolay 1984-től 1989-ig, Szarvas 1980-tól a nyolcvanas évek végéig, Bereczki 1987-től 1989-ig volt élő hálózati személyként nyilvántartva.

Ez is megvilágítja, hogy miért volt az országgyűlésen belül annyira erős az ellenállás az állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatalával szemben. A keringő, keringetett ügynöklistákkal, szivárogtatásokkal, zsarolásokkal, a valamikori megkörnyékezettek előtt ismeretlen tartalmú iratokkal – mint Ungváry írja – „sokan érezhették úgy, hogy egyfajta »kabátlopási ügybe« keveredtek”.

„Bár tényleges besúgói tevékenységet az érintetteknek csak töredéke végzett”, ez „azokat is hallgatásra sarkallta, akiknek nem lett volna különösebb szégyellnivalójuk.” A kommunista állambiztonság nagy részben a titkokra és a zsarolásra épített. Ez a szisztéma Ungváry szerint tovább él: "Az állambiztonsági iratok igazi funkciója csak 1990 után teljesedett ki. Miközben a pártállam az érintettekkel szinte semmit sem ért el, demokratikus utódja az akták felemás kezelésével, a csöpögtetett információkkal azokat is zsarolni tudta, akik egyébként emelt fővel állhattak volna a nyilvánosság elé."

(Index nyomán)

Kapcsolódó: Az átmentett állambiztonsági múlt