Mikor a géphez ültem, eldöntöttem, hogy azt írom le, ami először eszembe jut, abban a reményben, hogy megkötések nélkül élhetek az Alaptörvény által biztosított vélemény-nyilvánítási jogommal. Ugye: élhetek?

Jelenczki István Trianon – Isten az igaz ügyet nem hagyja el című filmjében való közreműködésemet óriási megtiszteltetésnek tartottam és tartom ma is. A magam szerény eszközeivel és lehetőségeivel ugyanis, jogászként, éppen azt a kulcseseményt igyekeztem a lehető legkorrektebb és legszakmaibb módon a nyilvánosság elé tárni, ami (ez szilárd meggyőződésem) a Trianonhoz vezető út első lépése volt: gróf Tisza István miniszterelnök meggyilkolását. Jelenczki István, aki ezek szerint éppen úgy alapvető fontosságú eseményként értékeli Tisza „kiiktatását”, megadta nekem a lehetőséget, hogy az ő filmjében is elmondjam e gyilkosság körülményeit, és ismertessem azoknak a nevét, akiket ebben bűnösnek találtak és elítéltek.

Tudom, sokan felkapják a fejüket már erre is, hiszen hosszú-hosszú évtizedek óta szinte dogmává vált, hogy Tiszát névtelen katonák ölték meg, akiknek személye ismeretlen is maradt. A dogmákról azonban egyet mindenképpen elmondhatunk: azok sohasem tisztelik sem a természeti (horribile dictu: isteni), sem az emberi törvényeket.

Ugyanis Tisza István meggyilkolásának körülményeit, annak politikai hátterét, és gyilkosainak nevét jogerős, érvényes és hatályos bírói ítélet állapítja meg.

Senkinek nincs joga – még egyszer leírom: nincs joga – az ítélet újabb jogerős, érvényes és hatályos bírói ítélettel való megváltoztatása nélkül annak megállapításaival szembemenő, azt mintegy negligáló véleményt kinyilvánítani és terjeszteni. Tudom, hogy ismét rengeteg embert döbbentek meg ezzel, de aki Tisza István gyilkosait ismeretleneknek nevezi – törvénysértést követ el.

És ennyi legyen is elég a „jogászkodásból”.

Hiszen azért írtam le a fentieket, hogy – mintegy paralel módon – elgondolkodjunk azokról az állításokról, amelyek Jelenczki István filmjében elhangzanak. Van-e bennük bármi, ami hazugság lenne? Van-e bennük olyan, ami légből kapott, megalapozatlan, Uram bocsá`: tudatos hazugság lenne? Kiállja-e az igazság próbáját, amit tényként, és a történelem próbáját, amit következményként tár elénk? Elhangzik-e benne olyan kijelentés vagy állítás, amit ez az elmúlt, elátkozott évszázad ezerszeresen meg ne erősített volna? Mond-e benne valaki bármi olyat, ami szerződéseket, nemzetközi jogi normákat, vagy akárcsak a hétköznapi, józan ész diktálta szabályokat venne semmibe, vagy értelmezne ezekkel szöges ellentétben?

A válasz nem tűr kompromisszumot, csúsztatást, mellébeszélést. A válasz egyértelmű és kategorikus. NEM.

A film ellehetetlenítésére és betiltására törekvőknek bizony szintén e kérdésekre kéne választ adniuk – cáfolva, természetesen, fenti állításomat.

Ők túlhiszterizált légkörre és nehezen befogadhatóságra hivatkoznak. Én pedig bárhogy is nézem: indoklásuk nem indoklás. Nevezhetjük véleménynek, nevezhetjük kritikai élű minősítésnek, és nevezhetjük kategorikus hatalmi szónak is; indoklásnak azonban semmiképpen.

Első esetben természeténél fogva szubjektív dologról van szó, amely viszont senkinek sem adhat felhatalmazást objektív következményekkel járó döntésekre.

Második esetben megkérdezhetjük, hogy minősítésük a mű tartalmára vagy az időtartamára vonatkozik-e. Mert sajnálattal kell megállapítanom: Trianon tartalmilag bizony tényleg igen-igen nehezen befogadható, ebben igazuk van – azonban erről sem a rendező, sem a film nem tehet. Ha viszont az időtartamot nézzük, nos, szavazzuk már meg a nézőknek, hogy ők döntsék el, mennyit szánnak idejükből-életükből Jelenczki István filmjére!

Abban egyetértek, hogy valóban nem egy szokványos, a moziban kényelmesen elhelyezkedve, kólával-popcornnal felszerelkezve megnézendő film. Azonban a média jelenlegi technikai fejlettsége mellett e probléma megoldható. A DVD-k birtokában mi is otthon, családi körben, ülőszervünk kívánságainak engedelmeskedve időnként megállítva, széket cserélve, vagy újabb párnákat beiktatva néztük végig. Sőt, közben evésre-ivásra vagy levegőzésre is adtunk magunknak lehetőséget. Szóval: a dolog kis jóakarattal megoldható. Nem kell, hogy mások döntsenek helyettünk befogadhatóság kérdésében.

Harmadikra marad az utolsó opció, a kategorikus hatalmi szó. Ez esetben viszont csak egyetlen kérdésem van: akkor ugyan bizony mi a nehéz nyavalyára volt jó ez a lassan emberöltőnyi ideje történt rendszerváltás?!

Nagyapám régi ismerőse csonkán jött haza az első világháborúból. Egy mellette robbanó gránát leszakította a bal karját, roncsolta az arca bal felét, és elveszítette a bal szemét is. Nagypapa mesélte, hogy egyszer megkérdezte tőle: mi volt számára ebben az egészben a legnehezebb. A válasz meglepően gyors és határozott volt: az, amikor először belenéztem a tükörbe. Csak úgy gatyában.

Nekünk, mint nemzetnek, nap mint nap szembe kell néznünk saját csonkaságunkkal. Sőt, ha megengedhető egy szubjektív megjegyzés: a kettészakított Komáromban élőknek naponta többször is. A határokon kívül rekedteknek pedig naponta Isten tudja, hogy hányszor.

Elsősorban őnekik tartozik minden alkotó és minden döntési pozícióban lévő azzal, hogy meghagyja nekik – nekünk – a tükörbe pillantás amúgy távolról sem örömteli jogát és lehetőségét. Ezért legalább a Trianon című filmmel kapcsolatban bízzák az emberekre, a magyarokra a véleménynyilvánítást és a döntést.

Ne úgy, mint Trianonban!