„Az ellenforradalom alatti magatartásából, tevékenységéből határozottan kitűnik, hogy szilárdan áll a népi demokratikus állam mellett” – állapította meg 1959. február 28-i jelentésében a BM II/5-f. alosztálya.

Az állambiztonság töretlen bizalmát élvezve, 1959-ben „T-lakásgazda” lett. A XIII. kerület, Pannónia utca 42. sz. I. emelet 1. sz. alatti lakását önként felajánlotta szolgálati használatra az állambiztonsági szerveknek. Az „Újságíró” fedőnevű titkos találkozó lakásba albérlőként beköltözött Cserhalmi kollégája, Szalkai Sándor újságíró, szintén a párt központi lapjának munkatársa, később az MTV rendezője, az állambiztonság „Újlaki” fedőnevű informátora (BM II/5-f.) Cserhalmi Pécsre távozott, ahova a Népszabadság Baranya megyei tudósítónak küldte. Szalkai külön kötelezettséget vállalt arra, hogy alkalmazkodik a titkos találkozók rendjéhez, s ezt Cserhalmi is tudomásul vette. [Az összefüggésekről lásd. még itt, 103-108. oldal.]

Ezzel a háttérrel és az MSZMP felkaroló káderpolitikájával gyorsan emelkedik a „T-lakásgazda” karrierje, aki vállalja a mindenhol kihúzható fregoli szerepét is. Még jóval a rendszerváltás előtt a Népszabadság rovatvezetője, a Győri Kisfaludy Szinház igazgatója, a MÚOSZ Újságíró iskola tanára, a Magyar Rádió főmunkatársa, alapító főszerkesztője egy képes havilapnak. Megkapta a Munkaérdemrend ezüst (1975) és arany (1980) fokozatát, valamint a kommunista újságírás legmagasabb elismerését, a Rózsa Ferenc-díjat (1987).

És a rendszerváltás utáni karrierje? Kockáztatott. Erre vonatkozó filozófiáját így fogalmazta meg stratégiaként a Törlesztés című könyvében (2018):  „Kockáztató voltam. Kockázat nélkül lehetséges nyugalom, de ritkán lehet győzelem.”

Ami bejött neki: a MÚOSZ Oktatási Igazgatóságának vezetője, majd oktatási titkára, a Bálint György Újságíró Akadémia tanára, a választmány elnöke, az életműdíjakat odaítélő Arany Toll bizottság tagja, az Európa című képes hetilap főszerkesztő-helyettese, a TVR Hét lapcsalád olvasószerkesztője, a miniszterelnök-pártelnök egyik tanácsadója, tanít az ELTE-n, a Budapesti Gazdasági Főiskolán, a Nyíregyházi Főiskolán és a Szegedi Tudományegyetemen.

A Fidesz-KDNP 2010-es győzelme után 2011-ben a Nyíregyházi Főiskola címzetes főiskolai tanáraként A Főiskola Tiszteletbeli Polgára címmel tüntették ki. Filmforgatókönyvek és színpadi művek írója. 2012-ben a MÚOSZ Aranytollal díjazta munkásságát.

Miért jut ez éppen most eszünkbe, mikor az elmúlt 13 éveben többször is írtunk Cserhalmi (Friedman) Imréről? (Itt, ebben a dossziéban találják emlékezetes cikkeinket: Állambiztonsági ügyek a Kuruc.info hasábjain)

Azért, mert olvastuk a Magyar Újságírók Országos Szövetségének heti hírlevelében, hogy Cserhalmi Imre, a Bálint György Újságíró Akadémia „rendszerváltó” igazgatója május 4-én 3 órára rendhagyó osztálytalálkozóra hívja és várja egykori tanítványait, hazulról és külföldről egyaránt a MÚOSZ-székházba. Hogy mitől „rendszerváltó” a 89 éves nagy kockáztató, azt igyekeztünk sejtetni az előbbiekben. Az első gondolatunk mégis az volt: csak nem antifatoborzót hirdet az állambiztonság egykori sikeres „T-lakásgazdája”? Amit követhet a szervezeti összetartás, kiképzés és akciózás? Semmitől sem lepődnénk meg.

Az elmúlt években többször leírtuk, s konkrét tényekkel, nevekkel, eseményekkel támasztottuk alá a következő megállapításainkat: a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) az SZKP nemzetközi osztálya alá rendelt és közvetlenül a KGB irányítása alatt álló, prágai központú Nemzetközi Újságíró Szervezet (NÚSZ) legaktívabb tagja volt, különös szervezési, gazdasági és végrehajtási feladatokkal, melyek a nyugati tömegmédia befolyásolását, újságíróinak megnyerését, a kiszemeltek beszervezését célozták. A feladatok megoszlottak a BM és a HM hírszerzés (BM III/I. és MNVK/2) között, ám az összefogó szerv formálisan a BM III/I-B. Önálló Alosztálya volt, amely még hivatalos fejlécében is a PRESS Rezidentúra nevet viselte. Vezetője és munkatársai beköltöztek a MÚOSZ Népköztársaság útja 101. szám alatti székházába, s szorosan együttműködtek a szövetség vezetőivel, akik közül a kulcsfontosságú posztokon állók beszervezett hálózati személyek voltak, néhányan hivatásos állományú főtisztek. Többször beszámoltunk arról a kihívó arcátlanságról, hogy mindig nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából tüntetik ki az Aranytoll-életműdíjjal a legirritálóbb, leggátlástalanabb besúgókat, a 33 évvel ezelőtt átmentett állambiztonsági ügynökök túltengő soraiból a legsárosabbakat, élükön a Moszkvában tanult és kiképzett hírszerző elvtársakkal. Mivel a szövetség zsidó-bolsevik döntéshozó testületeiben, bizottságaiban mindenkor, (ma is!) túlsúlyban vannak a hasonszőrűek, így egymást javasolják, feldicsérik, megszavazzák, megtapsolják, s reklámozzák ízléstelenül a devalvált kitüntetéseket viselő csinált „legendák”.

Az elmúlt 33 év kevés volt ahhoz, hogy bármi elszámoltatás történjék a bűnös kollaborációról Siklósi Norberttől Róbert Lászlón és Megyeri Károlyon át Wisinger Istvánig a mai vezetőkkel bezárólag. Megtisztulás helyett az ásatag, korhatag múlt figurái lépnek elő ismét átlátszó ötletekkel, lejárt módszerekkel a megcsontosodott kádárista veterántól, László Ágnestől Kocsi Ilona elnök elvtársnőig.

A jó „rendszerváltó” igazgató elvtársnak és bajtársnak, Cserhalmi Imrének azonban még maradt esélye, hogy ő is Táncsics Mihály-díjat kapjon Csák János minisztertől, épp úgy, mint legutóbb március 15-én Mohai Gábor hírolvasó bemondó kisasszony, a „Balogh Péter” fedőnevű titkos megbízott, aki 1975-től 1990-ig szolgálta példamutató kitartással a politikai rendőrséget (BM, III/III-5-a).