– Az első kiugrási kísérletek már a Kállay-kormány alatt megfogalmazódtak. Kállay Miklóst 1942 márciusában nevezte ki Horthy Miklós miniszterelnöknek, kifejezetten azért, hogy a híres „hintapolitikájával” eltávolodjanak a tengelyhatalmaktól. Kállay ízig-vérig a régi, feudális világból érkezett, és Bethlen István egyik barátjának számított. Egyébiránt ez a „hintapolitika” nemcsak egy működésképtelen recept volt, de ekkor még indokolatlan is, hiszen 1942-ben a tengelynek még komoly esélye volt megnyerni a háborút.

Én az első valóban kézzelfogható tapogatódzási kísérletet Szent-Györgyi Albert nevéhez kötném, aki 1943 februárjában vette fel a kapcsolatot a britekkel Isztambulban. Ebből nőttek ki az isztambuli tárgyalások szeptemberben, ekkor még több mint egy évvel a nyilas hatalomátvétel előtt voltunk. Más semleges államokban is voltak tárgyalások, de a szövetségesek által támasztott feltételek szinte nevetségesek voltak: feltétel nélküli megadás, illetve fegyverszünet. Mindezek arra lettek volna jók, hogy a szövetséges erők belépjenek Magyarország területére.

Később a Faragho Gábor tábornok vezette küldöttség Moszkvában tárgyalt a szovjetekkel. Ez a delegáció 1944. október 8-án kapta meg a feltételeket, amelyeket Horthy jóváhagyásával 11-én írtak alá.

Az ebben lévő követelmények még nevetségesebbek voltak, mint a nyugati követelések: a szovjet elleni harc beszüntetése, hadüzenet Németországnak, a Magyarországon állomásozó német csapatok hátbatámadása, visszavonulás a bécsi döntéseket megelőző határok mögé (vagyis minden addigi területi eredményünk feladása). Azt sem szabad elfelejteni, hogy miközben Horthyék belementek ezekbe a követelményekbe, aközben Debrecennél zajlott Magyarország legnagyobb – illetve a második világháború egyik legnagyobb – páncéloscsatája, ahol a magyar és német csapatok mindent megtettek az ország megvédése érdekében.

– Ezen a napon Horthy a budai Várban tartott kormányértekezleten közölte, hogy fegyverszünetet kér a bolsevistáktól, de az előbb említett, október 11-én történt megegyezést ekkor persze elhallgatta. Még aznap beolvasták a rádióban a kormányzó proklamációját a magyar csapatok harcának beszüntetéséről és a szövetségesekkel való fegyverszüneti tárgyalások megkezdéséről. Viszont a kiugrás ilyen forgatókönyvére már hetekkel előtte felkészültek a németek – és a magyar nemzetiszocialisták –, így várható volt a végeredmény: Horthy kiugrási kísérlete meghiúsult, a hatalmat pedig Szálasi Ferenc vette át.

– A magyar honvédség felső vezetését kevésbé. Rengeteg németbarát tiszt volt közöttük, részben rajtuk bukott meg ez a kiugrási – helyesebben fogalmazva átállási – kísérlet. Azért kell kiugrás helyett – vagyis a kiugrás helytelen terminológia ebben az esetben – átállásról beszélnünk, mert a harcot folytatnunk kellett volna, csak most már a németek ellen. Sok csapathoz amúgy el sem jutott Horthy parancsa, kevés kivételtől eltekintve mindenki folytatni akarta a harcot.

A polgári lakosság nagy részében sem aratott túl nagy sikert ez a Horthy-féle árulás, amire egyszerű, velős a válasz, és ezt mindenkinek érdemes lenne megjegyeznie: a magyar nemzet megismerte – hiszen a saját bőrén tapasztalta meg –, mire képes a bolsevizmus, és nem kért belőle!

– A Nyilaskeresztes Párt kellően beágyazott volt ahhoz, hogy átvegye a hatalmat, hiszen tagjai jelen voltak minden fontosabb ágazatban, és éveket töltöttek pártszervezéssel.

Egyesek azt szokták hangsúlyozni, hogy német segítség nélkül kivitelezhetetlen lett volna ez a nyilas hatalomátvétel. Ez ebben a formában azért erős túlzás, de nyilván jól jött számukra a német támogatás. Amiről amúgy kevés szó esik, de tény: közép- és alsó szinten is rengeteg nyilas szimpatizáns dolgozott a hivatalokban, ami mindenképpen segítette a hatalomátvételt.

Lényegében október 15-én délutánra az átállási kísérlet összeomlott. Másnap Horthy lemondott, visszavonta a proklamációját, Szálasi Ferenc pedig nemzetvezetőként átvette az irányítást.

– Hitler eredeti kiszemeltje Imrédy Béla volt, de a németek végül elálltak ettől az ötlettől. Nem a származása volt a fő érv ellene, sokkal inkább az, hogy több alkalommal is elég markáns véleményt fogalmazott meg a németekkel szemben. Egyébiránt Szálasinak is megvolt a maga határozott álláspontja, de neki aktív diplomáciával és kitartással sikerült elérnie Hitlernél, hogy ő legyen az utód. Annak ellenére, hogy a Führer sokáig nem akarta Szálasit, mert – a rossz nyelvek szerint – kissé fantasztának tartotta őt.

– Naivitás lenne azt gondolni, hogy a proklamáció hírére a szovjetek beszüntették a támadásokat; sokkal inkább nyomultak előre, ahogy csak tudtak. Megjegyzendő, hogy ők akkor is végigrabolták volna az országot, ha sikeres az átállás, hiszen más példákból – mint Románia – tudjuk, hogyan viselkedtek volna a szovjetek ebben az esetben is.

– Voltak ilyen esetek, bár nem túl sok. Példaként említhető dálnoki Miklós Béla, az 1. magyar hadsereg parancsnoka, aki szűk kíséretével átment a szovjetekhez. Neki az lett a jutalma, hogy az illegitim Ideiglenes Nemzeti Kormányt vezethette. Később – ez volt a második „ajándéka” – az átmenet idején országgyűlési képviselő is lett, de rövidesen betiltották a pártját, elbukta a mandátumát, és egy évvel később – alig 58 évesen – el is hunyt.

A legikonikusabb átállás a Budai Önkéntes Ezred története Budapest ostromának idejéről. Nekik is meglett a „jutalmuk”: a szovjetek a legnehezebb szakaszokon vetették be őket, így hatalmas veszteségeket szenvedtek.

– A tengelyhatalmak visszaszorulóban voltak ugyan, de még így is elképesztő hadigépezete volt mind Németországnak, mind pedig Japánnak. Már az kisebb csoda volt, hogy ekkora túlerőt ilyen sokáig fel tudtak tartóztatni, sőt még több ellentámadásra – többek között Magyarország területén – is futotta az erejükből.

– Magyarország sajnos már nem támaszkodhatott az ország teljes területére, 1944. október 15-én a haza egy része már szovjet megszállás alatt állt. Ez nyilván gyengítette a lehetőségeket, de Németország elképesztően erős volt még ekkoriban is, így többször futotta tőlük ellentámadásra még 1945 elején is. Ez bármilyen szimpátiától függetlenül is elképesztő teljesítmény.

– Tudvalevőleg Szálasiék bíztak az új német fegyverekben. Ezek a haditechnikai eszközök tényleg készültek, de végül nem tudták azokat olyan számban és mértékben alkalmazni – sőt voltak olyan új fegyvereik is, amelyek már nem is kerültek bevetésre –, hogy fordítsanak velük a háború menetén. Egyszerűbben fogalmazva: ezen a téren a tengelyhatalmak kicsúsztak az időből.

A bevetett harci eszközök tekintetében pedig fontos megemlíteni, hogy a minőséget végül legyőzte a mennyiség. Hiába voltak silányabbak a szovjet harci járművek – vagy úgy általában a haditechnika –, s hiába voltak hatalmasak a veszteségeik, nem lehetett lépést tartani az elképesztő szovjet hadiipari potenciállal.

A harc folytatása mellett szólt az a harci morál is, amely a szovjetek ellen jóval nagyobb volt, mint a nyugatiak ellen. Utóbbiakkal szemben több várost szinte harc nélkül adtak át – persze ez sem volt általános, nyugaton is voltak kemény csaták –, ami a keleti fronton elképzelhetetlen lett volna, mert ezen a frontszakaszon tényleg élet-halál harc folyt.

Visszatérve a magyar reményekre, fontos kiemelni, hogy mi sem a semmiért vállaltuk a harc folytatását. Ekkor már nem is a győzelemben hittek sokan, hanem abban reménykedtek, hogy végül sikerül egy méltányos békekötéssel befejezni a harcokat. Persze a nyugati szövetségeseknek eszük ágában sem volt velünk megegyezni, számukra a szovjetekkel kötött megállapodásunk lett volna a lényeg, annak pedig tudjuk, mi lett a végkifejlete.

– Az például mindenképpen eredménynek tekinthető, hogy nem küldték harcba a szovjetek a katonáinkat a biztos halált nyújtó katlanokba, mint tették azt a románokkal Budapest ostroma során is. Az utóvédharc miatt felkészülhetett a hátország a pusztításra, voltak, akik nyugat felé tudtak menekülni, és a szovjetek – akik megizzadtak Magyarországgal – nem „gyalogoltak át” a lakosságon.

Pusztán csak a fegyverletétel már a moszkvai tárgyalások során sem volt opció: a harcot – és így a komoly veszteségeket is – vállalnunk kellett volna a németek ellen. Pozitívumot azért is nehéz mondani, mert Románia például letette a fegyvert, mégis még a kommunizmusból is keményebbet kapott, mint mi. Az árulást szeretik, az árulókat nem – ezt pedig még a szovjetek is így gondolták.

Ha mégis mindenképpen akarunk valami pozitívat mondani, az talán az lehetne, hogy gyönyörű fővárosunk patinás épületei – ostrom híján – megmaradtak volna. Bár talán azok is csak egy ideig, mert az államszocializmus idején olyan nagyarányú városátalakítások történtek, hogy még ebben sem lehetünk biztosak.

Összességében úgy gondolom, hogy Magyarországnak nem kell szégyellenie – sőt még büszke is lehet arra –, hogy nem árulta el az addigi szövetségesét, és folytatta a háborút a szovjet gőzhenger ellen.

Az életösztön erősebb volt a nemzetben – politikai és katonai téren egyaránt –, mint a teljes gyáva megadás; ezt pedig nem sok nép mondhatja el magáról.