A Székelyföld – jelenleg még – Románia geometriai középpontjában elhelyezkedő régió három megyényi, háromnegyedrészt magyarok lakta terület, amely több mint száz éve állandó etnikai és politikai viták kereszttüzében áll. A probléma a mai (Nagy-)Románia békeszerződésekkel történő kialakításában keresendő, amely semmibe vette a népesség etnikai megoszlását, és vélhetően a bosszú által motiválva román kézre adta kétszer is a XX. században a Székelyföldet. A XXI. századból már két évtized is eltelt, de a status quo mégis állandó: ez a terület akármennyire is magyar többségű, mégsem tudott eddig megszabadulni Románia halálos öleléséből. Pedig igény az volna rá!

Az autonómiatörekvések helyett erősebb eszközökre lesz szükség, ha sikerül Székelyföld hovatartozását megváltoztatni, az az első szög lesz Nagy-Románia koporsójában! És Zsemleországból Fánkország válik ezáltal… Trianon előtt Romániának egy kifli alakú „államformája” volt, mi magyarok jobban szeretjük még ma is a kiflit, mint a zsemlét :)

Lássuk csak, miért is kvázi lehetetlen feladat a román törvények szerint a székelyföldi autonómia? Az első és legfontosabb akadály ez előtt Románia alkotmányában van: az ország hatályos alaptörvénye kimondja, hogy Románia egységes és oszthatatlan NEMZETÁLLAM! Mit jelent ez: a román állam nem ismeri el az országon belüli etnikai régiók, autonóm entitások létezését, ezt a kaput amíg az állam fennáll, zárva tartja. Mivel Románia lakosságának csak kb. 6%-a magyar nemzetiségű, ezért ez a gondolat a homogén „nemzetállam” keretein belül soha nem fog megvalósulni. Illúzió azt gondolni, hogy a román parlamenti erők bármilyen támogatást adnának a területi autonómiának: a jelenlegi román államelnök, I. úr nemrégiben durván becsmérelte a parlament elé került székely autonómiatervezetet és az erdélyi, részint székelyföldi szavazóbázisát is. Ismeretes, Klaus Iohannis most erdélyi szász nemzetiségűként románabb akar lenni a románoknál is, és ebben a kérdésben az ország több mint 93%-a egyet tud érteni vele. A magyar kártya megint előkerült, és nem félnek használni.

Akkor mégis mi lehet ebben az évszázados patthelyzetben a megoldás? Európa tegnapi és mai elnyomott nemzetei egyre-másra adnak példákat a lehetséges forgatókönyvekre a szabadság felé vezető ösvényeken.

Vegyük például Koszovót: a 90-es években a Szerbia részeként tengődő albán többségű autonóm tartomány helyzete reménytelennek tűnt. Mivel a nemzetközi közösségnek nevezett gittegylet egyik fura alapelve kimondja, hogy az európai határok sérthetetlenek, ezért nem is nagyon volt alapból esélyük, hogy különválhatnak Szerbiától. De mégis, Európa legtöbb állama mára elismerte Koszovót, és a függetlenségi küzdelmüket 2008-ban siker koronázta. Enélkül a harcias kiállás nélkül a rigómezei csaták egykori helyszíne még ma is Szerbia szerves része lenne. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a nemzetközi közösség hogyan reagált volna, ha történetesen egy magyarok is lakta tartomány, a Vajdaság lázad fel a szerb fennhatóság ellen!

Másik példa Katalóniáról szól: Spanyolország gazdaságilag legfejlettebb tartománya 2017-ben függetlenségi népszavazást tartott, a hatályban lévő spanyol alkotmány ellenében is megrendezve azt. A további történet ismert, a katalán tartományi parlament az erőszak árnyékában megtartott, az igen szavazatok győzelmével zárult függetlenségi népszavazás után kimondta Katalónia függetlenségét. A spanyol kormány ezt el nem ismerve felfüggesztette a szakadár tartomány autonómiáját, a küzdelem tovább folyik, természetesen Katalóniának szurkolok.

Említhetünk egy harmadik országot, amely egy teljesen eltérő utat jár a függetlenséghez vezető rögös úton: ez pedig Skócia. Egy nagy múltú, valaha teljesen független ország szeretne újra felkerülni Európa térképére. Náluk is volt népszavazás 2014-ben a függetlenségről, de sajnos nem a szabad Skóciáért küzdők voltak többségben, hanem a rabláncot választók. Erre nem tudok értelmes magyarázatot találni a magyar szívemmel. Ebben a skót történetben furcsa módon éppen az Európai Unió lehet a függetlenséget pártolók utolsó mentsvára: a 2016-os Brexit-népszavazás eredménye miatt az Egyesült Királyság kilép az EU kötelékéből, és viszi magával Skóciát is. Skócia minden bizonnyal kérni fogja felvételét újra az EU-ba, és így kerülő úton függetlenné válhat az Egyesült Királyságtól, esetleg az államformáját is megváltoztatva. A Brexit-népszavazás skóciai területi eredményei szerint az itt élők az EU-ban való bennmaradásra szavaztak többségében, ez lehet a fenti okfejtés egyik alátámasztója.

Látható tehát, hogy a szeparatizmus nem tűnt el Európából, és a jelenlegi határok sincsenek kőbe vésve. A demokrácia eszköztára távolról sincs kimerítve az európai elnyomott, szinte gyarmati sorban sínylődő nemzetei, etnikai csoportjai számára. Ez a három példa a közelmúltból bizonyítja, hogy a függetlenség bármelyik nép vagy népcsoport számára elérhető valóságos állapot, nem valamely nagyhatalom kegyéből kapott adomány. A nagyhatalmak véleménye ebben a kérdésben attól függ, hogy az adott népcsoport mennyire következetesen és erélyesen próbálja a teljesen legitim akaratát a gyarmattartó többségi nemzetre kényszeríteni. A székelyeknek azt üzenem: ne az autonómia, hanem a függetlenség legyen az elérendő cél! A román nép csak az erőből és az elszántságból ért! Ha egy évszázad távlatából a gyulafehérvári gyűlés követelései csak a többségi (román) nemzet számára lettek valósággá, akkor ki kell nyilvánítani a többségi nemzettől való elszakadást, különválást. Ha ez a hatalom részéről erőszakot, atrocitást szül, akkor lehet arra hivatkozni, hogy a békés egymás mellett élés nem működik, ezért kell külön folytatni az életet. Üzenet ez a román nemzetnek is: elnyomókból ismét elnyomottak lehetnek, a történelemben a szerencse forgandó. A jó lapjárásnak egyszer biztosan vége lesz, az ász nem az ő kezükben van immár.

Záró gondolatként Petőfi Sándor Élet vagy halál című verséből hadd idézzek pár sort, ez a költő szerb és szlovák származása ismeretében csodálatos eszme mutatja az utat a magyar nemzet túlélésének lehetséges irányába: