Meg is érdemli az "újságíró", hogy leírjuk a nevét: Eperjesi Ildikó. Ha ugyan létezik egyáltalán, s nem egy interjú formájában megfogalmazott izraeli eligazító szöveg csupán az alábbi. Akárhogy is legyen, roppant érdekes a szegény, üldözött, békés szándékú, a légynek sem ártó izraeliek állásponját ilyen szép részletesen, magyarul megfogalmazva megismerni, megosztjuk tehát kedves olvasóinkkal is.

Másfél éve készült e kép: a "szélsőségesek elleni fellépés" ügyében igazította el Viktorunkat Aliza (lásd a lenti kapcsolódó anyagunkban)

A 2009-es év nagyon fontos volt a magyar-izraeli kapcsolatok szempontjából. Egyrészt most ünnepeltük, hogy Magyarország és Izrael 20 éve vette fel újra a diplomáciai kapcsolatokat, és ezzel esett egybe Bajnai Gordon miniszterelnök izraeli látogatása. Másrészt viszont azt tapasztaltuk, hogy Magyarországon megerősödött a szélsőjobb.

A kétoldalú kapcsolatokban valóban rendkívül fontos volt a tavalyi év. Az egykori keleti tömb országai közül Magyarország volt az első, amely annak idején újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Erről emlékeztünk meg tavaly. Rengeteg magyar-izraeli közös program volt: kulturális, gazdasági rendezvények. Rendkívül fontos szerződést írtunk alá januárban a közös kutatásról és fejlesztésről. A magyar miniszterelnök pedig Izraelben járt, és nagyon eredményes tárgyalásokat folytatott az egész izraeli vezetéssel. Nagy számban jöttek hozzánk magyar turisták, mint általában minden évben. Ami tehát a kétoldalú kapcsolatokat illeti, jobbak már nem is lehetnének.

Ugyanakkor, ahogy ön is említette, Magyarországon megerősödtek az antiszemita jelenségek. Engem személy szerint ez nagy szomorúsággal tölt el, és dühös is vagyok miatta. Egy olyan országban ugyanis, mint Magyarország, ahol a második világháború idején 600 ezer zsidó vesztette életét a holokausztban, az ember azt várná, hogy nem látunk többé neonácikat masírozni az utcán, miközben korlátozások nélkül kinyilvánítják véleményüket a zsidókról és a romákról is. Úgy tűnik, a történelem megismétli önmagát.

Ami pedig különösen elszomorít, hogy a nyilvános diskurzus hiányos Magyarországon. Azt várnám, hogy Magyarországon a közvélemény jobban fellépjen és harcoljon az antiszemitizmus ellen. Biztos vagyok abban, hogy az antiszemiták kisebbségben vannak, nem képviselik a magyar társadalom egészét. Azonban még ezt az egyébként növekvő kisebbséget sem szabad szó nélkül hagyni. Nem szabad hagyni, hogy kifejezésre juttassák ideológiájukat. Az embereknek ellen kellene állniuk, és harcolniuk kellene ellene. A politikusoknak minden pártban bírálniuk kellene, és el kellene ítélniük ezeket a jelenségeket. A parlamentnek pedig végre meg kellene hoznia a gyűlöletbeszédet és a holokauszt-tagadást betiltó törvényt, amely nem ad jogi lehetőséget az ilyen cselekedetekre.

Az oktatás szintén rendkívül fontos. Magyarországon minden egyes iskolának a tananyagba bele kellene vennie egy fejezetet, amely már kisiskolás kortól tanítja a holokausztot egészen addig, amíg a gyerekek el nem hagyják az iskolát. Meg kell tanítani, hogy mi történt itt, mi volt Magyarország szerepe azokban a napokban.

Amikor Izrael és az Európai Unió kapcsolatáról beszélünk, akkor fontos megemlítenünk, hogy nagyon sok közös vonás van a zsidó állam és az EU között. Ilyen például a demokrácia. Emellett sok izraeli európai származású, Európában pedig évszázadok óta élnek zsidó közösségek, amelyek sokat hozzátettek a befogadó országok kultúrájához. Ezért Izrael hozzátartozik az európai szférához, és az EU a zsidó állam legnagyobb kereskedelmi partnere.

2003-2004-től kezdődően a kapcsolatok nagy fejlődésnek indultak. Az unió komoly partnere lett Izraelnek a békefolyamatban. Azt várjuk azonban az európaiaktól, hogy ne folytassák az úgynevezett „hangszóró-politikát”, vagyis ne álljanak elő minden másnap egy Izraelt bíráló nyilatkozattal. Ez egyébként nem csak, hogy a kapcsolatoknak nem tesz jót, de az európaiak közel-keleti érdekeinek sem használ.

Izrael azt képviselte, és ebben Magyarország kiállt az izraeli álláspont mellett, hogy Jeruzsálem a végleges rendezésről folytatott tárgyalások napirendjének része. Erről még 1993-ban, az oslói békefolyamat idején állapodtak meg. Azzal nem lehet megoldani Jeruzsálem kérdését, hogy Izraelre nyomást gyakorolnak. Izrael egyébként általában nem szokott reagálni a külső nyomásgyakorlásra. Inkább az ellenkezője igaz: amikor nő a külső nyomás, az izraeliek bizonyos mértékben összefognak, hogy ellenálljanak neki.

Jeruzsálem mindenekelőtt Izrael örök fővárosa. Törvényünk is van arról, hogy Jeruzsálem örökre egyesített marad. Ugyanakkor Jeruzsálem része a végleges rendezésről folytatott tárgyalásoknak, a telepekhez, a végleges határokhoz, a biztonsági megállapodásokhoz hasonlóan. Meggyőződésem, hogy kizárólag az izraeliek és a palesztinok közötti tárgyalások útján lehet ezekre megoldást találni, és nem külső nyomásgyakorlás eredményeképp.

Sajnálatos módon a múlt évben nem volt komoly előrelépés az izraeliek és a palesztinok között ezen a sajátos területen. Év elején Izraelben választások voltak, aztán megalakult az új kormány, júniusban pedig Benjamin Netanjahu miniszterelnök elfogadta a kétállamos megoldást. Ez egyébként részéről nem volt könnyű döntés, hiszen pártja, a jobboldali Likud választói nem természetes partnerek egy ilyen döntéshez. Netanjahu ez után a tárgyalóasztalhoz hívta Mahmúd Abbász palesztin elnököt, de ő immár fél éve ezt elutasítja. Így leállt a politikai folyamat. Ezzel a hozzáállással azonban nagyon nehéz a problémákat megoldani a Közel-Keleten.
Az egyik legnagyobb gond az, hogy a palesztin táboron belül nagy a megosztottság. 2007-ben a Hamász átvette a Gázai övezet feletti uralmat, és igyekszik megszerezni Ciszjordániát is. A szervezet súlyost kihívást jelent Mahmúd Abbász számára, aki mérsékelt vezető. A Hamász ideológiája szélsőséges, nem ismeri el Izraelt, nem áll szóba Izraellel és nem ismeri el a közel-keleti kvartett feltételeit. Egyértelmű céljuk, hogy elpusztítsák Izrael Államát, és eltüntessék az összes zsidót a világnak erről a tájáról.

Erre a műveletre már sort kellett keríteni, a dél-izraeli civil lakosság ugyanis hosszú évek óta elviselhetetlen körülmények között élt. Egy generáció úgy nőtt fel, hogy naponta azt tapasztalta: rakéták és lövedékek csapódnak be óvodáikba, iskoláikba, lakóházaikba. Az izraeli kormánynak nem maradt más választása, mint cselekedni, és békét teremteni Izrael déli részén. Az elmúlt évben ennek eredményeképp valóban viszonylagos nyugalom volt. Ez a nyugalom azonban valóban viszonylagos: még mindig több száz palesztin rakéta csapódott be Dél-Izraelben. Ezt azt jelzi, hogy a Hamászt valóban nagy érvágást szenvedett el, és részben megtanulta a leckét, de még mindig nem teljesen.

Helytelen a párhuzam a palesztin terrorszervezetek és az izraeli telepesek között. Az izraeli telepesek például soha nem hatoltak be palesztin településekre, hogy ott bombát robbantsanak. Soha nem robbantottak, gyújtottak fel buszokat, soha nem hatoltak be palesztin házakba, hogy ott ártatlan gyerekeket, asszonyokat, férfiakat öljenek meg, mint ahogyan azt a palesztin szélsőségesek tették Izraelben és a zsidó telepeken is. Ezért tehát egyszerűen igaztalan és helytelen egyenlőségjelet tenni a kettő közé.

Ami pedig a telepeket illeti, az egész kérdés 1967-ben kezdődött el, a hatnapos háború után, amelyet Izrael a túlélésért folytatott. Arab szomszédjaink ugyanis úgy döntöttek, hogy totális háborút indítanak ellenünk, hogy eltöröljék Izraelt a föld színéről. A háború alatt azonban Izraelnek sikerült legyőznie arab ellenségeit, és elfoglalnia néhány földterületet, amely korábban nem volt az ő kezén. Érdemes megfigyelni, hogy 1948-tól, amikor Izrael elnyerte függetlenségét, 1967-ig, amikor a telepes-kérdés a nemzetközi napirendre került – hiszen korábban nem voltak telepek, mivel Ciszjordánia jordán fennhatóság alatt volt – szintén nem volt béke. És ugyanígy állandó volt a feszültség Izrael és arab szomszédjai között. Úgyhogy kizárólag a telepeket hibáztatni tévedés és igazságtalanság Izraellel szemben.

A telepkérdés egyébként szintén része az oslói megegyezésnek. Ezt is a végleges státusról szóló tárgyalásokon kell megvitatni. Izrael a múltban már megmutatta, hogy kész engedményeket tenni. 2005-ben például Izrael kiürítette telepeit a Gázai övezetből. Ez egyoldalú lépés volt a béke érdekében. Közel tízezer ember elveszítette otthonát, és ezek az emberek nem voltak nagyon boldogok. Sokan közülük még mindig nem leltek állandó otthonra. Ariel Saron akkori miniszterelnök azonban abban reménykedett, hogy a palesztinok és a nemzetközi közösség ezzel a lépéssel megkap olyasvalamit, amit már régóta követelt, és cserébe békét kapunk. Sajnos ennek éppen az ellenkezője történt. 2005-től 2009 januárjáig több ezer, a Gázai övezetből kilőtt palesztin rakéta csapódott be a dél-izraeli településekbe. Így tehát azt a látszatot kelteni, hogy ha a telepek nem léteznének, akkor rózsás lenne a helyzet, egyszerűen helytelen. Egyébként sok-sok emberről beszélünk: gyerekekről, iskolákról, kórházakról, egész életekről. Ezek a területek nekünk, izraelieknek szent helyeknek számítanak, ugyanis az ókori Izrael államának részei voltak. Az izraeliek nem a Holdról jöttek.

Ez valóban így van. Irán ma az egyik legnegatívabb szereplő a Közel-Keleten. Nem csak a mérsékelt közel-keleti arab államokat fenyegeti, nem csak Izraelt, amely szintén mérsékelt, demokratikus ország, hanem az egész szabad világot. Csak néhány hete hajtottak végre kísérletet kétezer kilométer hatótávolságú rakétával, amely már eléri Kelet-Európát is. Irán szélsőséges ország, amelynek szélsőséges az ideológiája. A célja pedig az, hogy exportálja ezt a szélsőséges síita ideológiát. Mindent elkövet, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert. Az Iránnal folytatott tárgyalások odáig jutottak, hogy a nyugati országok már kezdenek belefáradni a felajánlásokba, és az Egyesült Államokban és az Európai Unióban is intenzív megbeszélések folynak arról, hogy szigorítsák az Irán elleni szankciókat. Ezen felül Irán valóban támogatja a közel-keleti terrorszervezeteket: a Hamászt, a Hezbollahot, az Iszlám Dzsihádot. Pénzzel támogatja őket, kiképzi a tagjait, az Egyiptom és a Gázai övezet között fúrt titkos alagutakon pedig fegyvereket csempésznek nekik.
Legfőbb ideje tehát, hogy a világ konkrét lépéseket tegyen annak érdekében, hogy véget vessen ennek a magatartásnak.
Azt is meg kell ugyanakkor említeni, hogy a múlt évben állandósultak az ellenzéki tüntetések Iránban. A júniusi elnökválasztás után az iráni fiatalok az utcára vonultak, elegük lett ugyanis a rendszerből, az intoleranciából. Ez bátorító jel, és reméljük, hogy még többet látunk belőle a közeljövőben.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa már több határozatot is hozott Irán ellen, amelyeket Oroszország és Kína is támogatott. Tehát nem lehet azt állítani, hogy a világ ma megosztott lenne az EU, illetve az Oroszország-Kína törésvonal mentén. Ugyanakkor e két ország valóban gyengébb láncszemnek számít, de mégis a fedélzeten vannak. Az elmúlt hetekben például orosz tisztviselők viszonylag elítélő nyilatkozatokat tettek az iráni magatartással kapcsolatban.

Libanonnal kapcsolatban a nagy problémánk az a veszély, amit a Hezbollah Iránnal fenntartott kapcsolata és a síita ideológia jelent. Libanon még ma is igyekszik megtalálni a különböző pártok, vallások és nemzetiségek közötti együttélés lehetőségeit, és ez igaz a kormányra is.
Izrael azonban nagyobb figyelmet fordít Szíriára. Úgy véljük, Szíriát még mindig bele lehetne vonni a béketárgyalásokba. Az elmúlt években valóban folytak ilyen tárgyalások török illetve francia közvetítéssel. Szíria érdekes játékot játszik, a Nyugat felé tekint, amellyel jó kapcsolatokra törekszik, és amelytől legitimálást vár. Másrészt viszont néhány hete biztonsági megállapodást írt alá Iránnal, már nem az elsőt.
Az a gond, hogy Szíria feltételt támaszt Izraellel szemben még mielőtt a tárgyalások jelentős szakaszukhoz érnének. Azt is mondhatjuk azonban, az, hogy Izrael és Szíria érdeklődik a tárgyalások iránt, már önmagában pozitív jelnek lehet tekinteni.

Az Egyesült Államok és Izrael rendkívül közeli szövetségesek, és különleges, stratégiai a viszony a két ország között. Azonban néha még a családon belül, még barátok között is akadnak nézeteltérések. Úgy vélem, éppen ez történt az elmúlt egy évben. Obama elnök ugyanakkor ugyanolyan nézeteket vall, mint az izraeliek, és ő is azt szeretné, ha javulna a közel-keleti helyzet, ha elmozdulás történne a béke felé.

Ami pedig kijelentéseit illeti, némelyiket az izraeli társadalom egy része gyanakvással fogadta. Másrészt viszont sok-sok izraeli teljes mértékben egyetért Obama elnökkel. Reményeim szerint ez az év eredményesebb tárgyalásokat, jobb megértést fog hozni a felek között a Közel-Keleten. Az amerikai vezetésnek ebben rendkívül fontos szerepe lehet.

Itt nem is annyira az izraeli-palesztin viszony a nagy kérdés, hanem a palesztinközi kapcsolatok. A Hamász és Mahmúd Abbász közötti viszony ugyanis nagyban meghatározza, hogy a palesztin elnök milyen álláspontot képvisel az izraeli tárgyalópartnerekkel szemben. Most megrekedtek a tárgyalások. Pedig az egyiptomiak mindent megtesznek annak érdekében, hogy kibékítsék Abbászt és a Hamászt. Amíg azonban nincs valamiféle megegyezés közöttük, addig Abbász számára nagyon nehéz lesz megállapodásra jutni az izraeli tárgyalópartnerekkel. Izraeli szempontból pedig mi azt kérdezzük magunktól: kivel is tárgyalunk? Ki fogja végül gyakorlatba ültetni a megállapodásokat, amelyeket reményeink szerint elérünk? Mahmúd Abbász? Hol fogja életbe léptetni? Csak Ciszjordániában? És mi lesz a Gázai övezetben, ahol a Hamász az úr, amely nem fogad el semmiféle Izraellel kötött megállapodást? Izrael partnere természetesen Mahmúd Abbász, de ez a partner vajon mennyire képes cselekedni? Ez pedig nagyban befolyásolja, hogy az izraeli társadalom nagy többsége mennyire hajlandó a további engedményekre. Nagy kérdés ugyanis, hogy kinek tesszük az engedményeket, és mit eredményeznek ezek az engedmények. A Palesztin Hatóság ugyanis nem homogén, hanem rendkívül megosztott entitás.

Nagykövetként a fő célom az, hogy tovább fejlődjenek a kapcsolatok Izrael és Magyarország között. Magyarországon dolgozó nagykövetként az én területemen – és ez a világon minden nagykövetre igaz – mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy a két társadalom még jobban közeledjen egymáshoz. Azt szeretném, ha a politikusok és átlagemberek is még többet látogatnák egymás országát. Nagyszerű kulturális rendezvényeket szeretnék Magyarországon, elhozni ide az izraeli kultúrát. Szeretném, ha a magyar közvélemény jobban megismerné Izraelt és az izraelieket. És nem csak a televízión keresztül. A legjobb persze az, ha elmennek Izraelbe, és megnézik maguk. Azok számára pedig, akik ezt nem tehetik meg, legalább szeretném kicsiben elhozni Izraelt. Szeretném, ha a gazdasági kapcsolatok is fejlődnének a két ország között. A tavalyi év nem volt túl jó a gazdasági világválság miatt, de remélem, 2010 már jobb lesz. Emellett van tennivaló tudományos területen, és a médiában is szeretném megmutatni, milyenek az izraeliek valójában, amikor nem bélyegzik meg őket.

Ami pedig személyes életemet illeti, mint minden anya, feleség és nő a világon, szeretném, ha a családomnak jól menne a sora, ha a férjem és lányaim boldogok lennének, és továbbra is élveznénk ezt a gyönyörű országot, ahogyan ezt az elmúlt két és fél évben is tettük.

- Széles és Bayer újságjánál vendégeskedett az izraeli nagykövet, gárdázva és jobbikozva jelölték ki az új irányt

- Izrael nagykövete: jó hely ez, jönnek a többiek is + videó: a Párt-keltében hazudozik és fasisztázik