A magam részéről azzal kívánok ehhez a közös gondolkodáshoz hozzájárulni, hogy sorra veszem az elmúlt évtizedek autonómiatörekvéseit, és igyekszem, már amennyire ez lehetséges, levonni a konklúziókat. Jelen írás egyfajta bevezetőként szolgál, a következőkben körül fogom járni valamennyi elszakított területen élő magyar kisebbség helyzetét. Tehát sorra kerül: Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék, valamint a Horvátországban, valamint Szlovéniában és Ausztriában élő magyarság kilátásai is. Az adatok tekintetében munkámban támaszkodni fogok a Csóti György vezette Kisebbségi Jogvédő Intézet kutatásaira.

De mindenekelőtt két dolgot le kell szögeznem.

Az első, hogy talán többek feltehetnék a kérdést: miért szűkítem le ennyire? Vajon csak az autonómia orvosolhatja a Trianon okozta sebeket? Aligha. Azonban ha a realitásokból indulunk ki, e pillanatban ezek látszódnak rövidtávú célként meghatározható, mintegy alapvető minimumnak. De még mindennek elérésétől is hol vagyunk? Sajnos bántóan messze. Természetesen a történelem kereke bármikor fordulhat, s vehet olyan irányt, hogy más dimenzióba kerülnek a külhoni magyarság problémái és céljai, de amíg ez nem nincs így, kénytelen vagyok az aktuális állapotokra reflektálni.

Másodszor pedig, ezt több helyütt is el szoktam mondani, Európa és a Kárpát-medence népeit illetően konnacionalista alapon nyugszik szellemiségem. Ami azt jelenti, károsnak tartom az európai népek közötti sovinizmust, hiszek az európai összefogásban. És igen, azt is látom, az első világháborút lezáró „béke”, melyet aztán megerősítettek a Párizs környékiek, hosszú időre vetették el a gyűlölködés és bizalmatlanság magvait, melynek következtében pillanatnyilag úgy tűnik, hosszú ideig várat még magára egy stabil és erős kelet-közép európai, minimum középhatalom, mely kellő erővel és érvénnyel képes megjeleníteni akaratát mind a nyugati, mind pedig a keleti geopolitikai törekvésekkel szemben. Így hát meggyőződésem, napjaink állapotai és államhatárai azon túl, hogy nem szolgálnak magyar létérdekeket, de éppúgy, akármit is mutasson a látszat rövidtávon, de hosszútávon éppúgy szembemegy például a szlovák vagy a szerb nép előremutató jövőképével.

De van még valami, ami minden mást megelőz. Ez pedig az igazság. Mert egyetlen megbékélés sem nyugodhat hazug alapokon, ezen áll vagy bukik az egész. Mivel mi magyarok vagyunk, a természet rendje által belénk oltott vágy és törekvés, hogy legelső helyre magyarságunkat helyezzük, arra épül rá szervesen európaiságunk. Ahol pedig csorbát szenved az igazság, ott ki kell küszöbölni.

A Kárpát-medencében államalkotó magyar nemzet jogait pedig több helyről is igen erősen elnyomják, korlátozzák, az első és legfontosabb lépés, mielőtt bármi más, távlati célról is beszélhetnénk szomszédos népeinkkel, ezeknek a jogoknak a teljes körű megadása, ez pedig rövidtávú célként meggyőződésem szerint a területi, kulturális, politikai és gazdasági természetű autonómia. Nyilván ezek vegyesen, hol egyik elemet kidomborítva, hol a másikat, de az elmúlt évtizedekben rendre előjöttek és jönnek a külhoni magyar pártok részéről. A későbbiekben rátérek, milyen sikerrel. Előbb azonban, mintegy bevezetésként vegyünk néhány működőképes példát Európából.

Természetesen meg kell említenünk a legismertebb, egyúttal a legelismertebb modellt, a dél-tirolit. A 13 ezer négyzetkilométeres, 450 ezer lakosú tartomány Ausztria déli határán terül el Olaszországban. 1915-ben Olaszország háborúba lépésének egyik feltétele az eredetileg Ausztriához tartozó Dél-Tirol megszerzése volt, majd Bolzano tartományhoz csatolták. Ez idő tájt a lakosság 92%-a német anyanyelvű volt. A második világháború után Ausztria és Olaszország újra rendezni kívánta a helyzetet. 1948-ban az olasz alkotmány autonómiát biztosított a német többségű tartománynak, de emellett egyesítette is az olasz többségű Trentinóval. Ezáltal viszont az olaszok kerültek többségbe, így az autonómia lényegtelenné vált. Viszont az 1960-as években radikálisok szabotázsokat, sőt, robbantásokat szerveztek, minek utána Ausztria úgynevezett védhatalmi státuszt követelt magának az ENSZ-ben. Hosszú évek küzdelmei után végül 1972-ben Dél-Tirol külön közigazgatási egység lett, immáron saját hatáskörben intézhették a kulturális és gazdasági ügyeiket. Azóta semmifajta jelentősebb probléma nem merült fel.

Az elmúlt időszakban sokat hallottunk róluk, viszont a jelenlegi konfliktus már nem az autonómiáról szól, ezért nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Az viszont igen, regionális kormányuk, saját parlamentjük és elnökük van. 1978-ban népszavazás erősítette meg Katalónia autonómiáját a spanyol alkotmányban. Egyébként 32 ezer négyzetkilométerrel rendelkezik, és 8 millió lakossal, és azt lehet mondani, Európa egyik leggazdagabb régiója.

Alighanem keveset hallottunk itthon a belgiumi német autonómiáról, pedig létezik. A legtöbben nyilván csak a hagyományos flamand-vallon szembenállásról tudnak Magyarországon, de annak a mintegy 70 ezer németnek, kiknek felmenői még az első világháború után lettek Belgiumhoz csatolva, igen komoly autonómiája van. Már több mint 30 évvel ezelőtt alakították meg a német közösség kulturális tanácsát, amely néhány év alatt parlamentté nőtte ki magát. A német kisebbség emellett rendelkezik saját, négytagú kormányzattal, önálló igazságszolgáltatási egységgel, közösségi televízióval és rádióval, újsággal, és nem mellesleg a flamand és a francia mellett harmadikként a német is hivatalos nyelve az országnak.

A fent említett működőképes rendszerektől sajnos a Kárpát-medencei magyarság még tragikusan messze van, cikksorozatomban tehát az elszakított nemzetrészeket igyekszem górcső alá venni.

Mottónk nem lehet más:

Lantos János – Kuruc.info