Az Európai Unió újabb és újabb csúcsokat döntöget a migrációs költségvetés megszavaztatása terén, milliárdokat a vén kontinensre özönlő migránsok integrációjára. Na hiszen! Évtizedes negatív tapasztalatokkal a hátuk mögött Brüsszelben még mindig hisznek az integráció sikerében? Miért nem vonják le a következtetéseket, például Mesut Özil, a németországi török labdarúgó viselkedéséről?

Mert amint említettük, már itt szocializálódott (vagy szocializálódhatott volna), itt járt iskolába, s anyanyelvi szinten beszéli a németet. A szövetségi kapitány állandóan bizalmat szavazott neki, pedig mi, laikusok is láttuk már az első válogatott játékosi szereplése idején, hogy ez az alak nem hajlandó beilleszkedni. A nemzetközi mérkőzések előtt a válogatott mezében, mellén a sok helybéli fiatal focista számára soha el nem érhető német állami jelképekkel, nemzeti színekben állt a sorban, a német himnusz játszása alatt mindig szigorúan összeszorította a száját. Tüntetőleg. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy miért nem énekelt. Állítólag ilyenkor Allahhoz imádkozott. Vajon nem ért volna rá imádkozni, mondjuk még az öltözőben, vagy akár a stadionba indulás előtt, otthon? Gyerekes, nevetséges, elfogadhatatlan kifogás ez.

Még az angliai idegenlégióssága előtt elzarándokolt Mekkába, ahol készített magáról egy fényképet, amint fehér zarándokruhában, az úgynevezett „libász el-ihrám”-ban álldogál a kocka alakú Kába szentély előtt. A fölvételt aztán provokatív módon kitette az egyik közösségi portálra. Bizonyára tudatában volt annak, hogy népszerűsége révén példaképe lehet a törökországi, de főleg az itteni török fiataloknak, erősen befolyásolhatja őket, mégpedig nem az elvárt integráció irányába.

Aztán jött az a felvétel, ami szintén bejárta a világot: Londonban a török államelnöknek, Erdogánnak tisztelete jeléül Özil átadja az aláírásával ellátott mezt.

A legutóbbi labdarúgó-világbajnokságon alaposan leszerepelt a német válogatott. Leginkább Özil tűnt ki enervált mozgásával, s úgy tett, mintha szívességet tenne a szurkolóknak. Amiért a német válogatott már a selejtezőben kiesett, rögtön elkezdték a bűnbakkeresést. Találtak is, s mások mellett Özilt is kemény bírálat érte. A jogos bírálatra válaszolva a labdarúgó egy angol nyelvű - hogy mindenki megértse - nyilatkozatban lemondott a német válogatottságról, mintha ezzel a tettével meg akarná büntetni az országot. A lemondását bejelentő nyilatkozatban felhánytorgatta, hogy többek között rasszizmusnak volt kitéve. Persze ez egyáltalán nem igaz, mert inkább úgy mondanánk, hogy érdemtelenül kényeztették. Joachim Löw szövetségi kapitány a nyilatkozat hallatán fel akarta hívni telefonon, hogy megbeszéljék a dolgokat, de Özil elérhetetlen volt, s nem is hívta vissza a sportvezetőt.    

Ha már itt tartunk, a legnagyobb rasszisták maguk a törökök (ezúttal is hozzátéve, hogy tisztelet a kivételnek), mert ők azok, akik saját vallásuktól magukat elragadtatva mindenkit hitetlen gyaurnak tartanak, aki nem az iszlám vallást követi.

Írásunk elején említettük, hogy Özil neve az utóbbi napokban szerencsétlenségünkre újra feltűnt a médiákban. Most meg azért, mert a közelgő esküvőjére Recep Tayyip Erdogan török elnököt is meghívta. Általában mindenki azt hív meg az esküvőjére, akit akar, az a magánügye, de Özil esetében ez egy újabb provokáció. Erdogan ugyanis Németországot a többi európai országgal együtt sakkban tartja, zsarolja, hiszen a kezében van több millió migráns sorsa. Ha Németország nem táncol úgy, ahogy ő fütyül, akkor egyszerűen ránk engedheti a „menekülteket”. Mindebben az a visszatetsző, hogy egy német állampolgár a világ tudtára adja: ő bizony szívesen látja esküvőjén a török elnököt. Szerintem ez Németország elárulása. Ha rajtunk múlna, az eddig mutatott látványos, provokatív németellenessége miatt elvennénk tőle az útlevelét, mert méltatlan az állampolgárságra.

Georg Albrecht
Baden-Württemberg