Rajta kívül az elmúlt 30 évben nem tudnék még egy olyan játékost mondani kis hazánkban, aki fiatal felnőttként még fizikai munkásként dolgozott, mellette pedig teljesen amatőr szinten focizott, és mégis ilyen sokra vitte. Mondhatnánk, a magyar futball kritikája, hogy hogy lehet valakiből NB1-es, válogatott játékos, aki pár éve még az edzések helyett a kocsmákat látogatta. De akkor ez a belga futball kritikája is, mert Urbán nem csak itthon, hanem Belgiumban is évekig bizonyított.

Az már a kilencvenes években is vitathatatlan volt, hogy Urbán számára a IV. kerület több, mint egy városrész a sok közül. Újpesten született, ott nőtt fel, ott dolgozott, ott játszott a helyi Duna Cipőben, onnan vonult be katonának, oda tért haza mindig külföldről, ott érezte jól magát, és nemcsak amatőrként járt ki az Újpest meccseire, de profiként is a liláknak szurkolt a stadionokban, annak ellenére, hogy máshol játszott.

Annak ellenére, hogy számára a profi labdarúgás 21 éves koráig teljesen ismeretlen volt, és nem is érdekelte annyira, később sem változott meg. Válogatott játékosként is az újpesti kocsmákban érezte jól magát a cimborái körében, hajkurászta a lányokat, ha a pályán "beleálltak" sosem fogta vissza magát, rendszeresek voltak a botrányai, többször volt dolga a rendőrséggel. Ezt persze korántsem követendő példaként említem, de a lelkünk mélyén tudtuk, hogy ő annak ellenére, hogy profi futball játékos, pont olyan, mint mi annak idején, akik a lelátókon szurkoltak neki a válogatott meccseken, vagy ellene a felejthetetlen derbiken.

Attól függetlenül, hogy a liláktól mindig elküldték (állítása szerint nem mindig jogosan), amikor hívták, félretéve a korábbi sérelmeket, mindig visszatért. Profi pályafutása alatt összesen négyszer töltött hosszabb-rövidebb időt a Megyeri úton.

Visszavonulása után még nagyobbat nőtt a szememben, amikor megtudtam, hogy ő is ott volt 2006-ban a tévészékház ostrománál. Ennek, na meg jobbikos szerepvállalásának issza a levét azóta is, legalábbis anyagilag. Akkor küldték el szakkommentátori állásából, első-, másod- vagy harmadosztályú csapat kispadjának a közelébe pedig már évek óta nem mehet.

És hogy némi nosztalgia jellege is legyen a véleményemnek, Urbán Flórián a kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején volt pályafutása csúcsán, amikor a magyar labdarúgásban (akár válogatott, akár klubszinten), csakúgy mint az egész országban kaotikus állapotok uralkodtak (hosszasan lehetne sorolni a robbantásokat, a rendszeres alvilági leszámolásokat, Viszkis bankrablásait, Stadler gyanús milliárdjait, majd még gyanúsabb eltüntetését, az állami cégek tönkretételét, közben a klubok nagy része évekig csődközeli állapotban voltak a megszűnés szélén). Az akkori NB1 mégis sokkal erősebb volt a mainál, a magyar ultra, és huligán mozgalom pedig szintén a kilencvenes évek második felében, a kétezres évek elején volt a csúcson. Nyíregyházától, Nagykanizsáig sokkal több ember járt a kissé lepusztult stadionokba, mint manapság, a szurkolók hétről hétre ötletes koreográfiákat mutattak be, közben az utcákon a keményfiúk hajkurászták egymást. A pályákon pedig minden csapatban volt 2-3 olyan játékos, akik vagy a játékukkal, vagy az egyéniségükkel, vagy a tekintélyükkel hívták fel magukra a figyelmet.

Több okból sem akarom Urbánt példaképnek beállítani, de az biztos, hogy elkelne manapság néhány hasonló olyan mentalitású játékos, akinek a csapata mindennél többet jelent, a vereséget és a félelmet még hírből sem ismeri, aki nem nyálas külsejével vagy páváskodásával, hanem férfias küzdőszellemével hívja fel magára a figyelmet, akár a pályán, akár az életben.

(A szerző olvasónk.)

Kapcsolódó: Urbán Flórián: Akit sarokba szorítanak, az mindenre képes