Az ötödik generációs vadászrepülőgépek esetében az egyik fő szempont a radarkeresztmetszet csökkentése már évtizedek óta. A radarkeresztmetszet lényegében azt adja meg, hogy egy adott repülőgépről a radarjelek milyen mértékben verődnek vissza.

Egy igazi ötödik generációs vadászrepülőgép esetén az annyira kicsi, hogy annak következtében jelentősen kisebb eséllyel lehet azt a radaron észlelni.

Az amerikai F–35-ös és F–22-es vadászrepülőgépek esetében ez a nyilvánosságra került adatok alapján a korábbi vadászrepülőgépeknek az ezrede vagyis 0,1 százaléka. Ez azt jelenti, hogy egy F–35-össel sokkal könnyebben be lehet repülni a védett légtérbe.

Mi a helyzet a Szu–57 esetében? Az adatok alapján a Szu–57 radarkeresztmetszete hasonló szinten van az amerikai haditengerészet 90-es évek óta gyártott Super Hornet vadászbombázóival! Ez alapján a Szu–57-et alígha lehet lopakodónak nevezni, mivel a Super Hornet egyáltalán nem számít annak.

Viszont az is igaz, hogy a Szu–57 azért kevésbé érzékelhető, mint a korábbi orosz vadászgépek: egy Szu–57-et egy doppler-radar kevesebb, mint feleakkora távolságból szúr ki, mint egy Szu–27-est.

A rendelkezésre álló források alapján az oroszoknak a Szu–57 tervezésekor és fejlesztésekor egyszerűen nem voltak anyagi forrásaik arra, hogy kifejlesszenek egy ténylegesen lopakodó vadászrepülőgépet. Emiatt pedig a típus fejlesztésekor kénytelenek voltak a korábbi orosz vadászgépekből kiindulni, hogy csökkentsék a fejlesztési költségeket.

A Szu–57 hajtóműve például egyáltalán nem optimalizált a lopakodás szempontjából. A radarhullámok szemből a kompresszorlapátokra hátulról pedig magára a hajtóműre egyéb elemeire látnak rá.

Az sem segíti a Szu–57-es lopakodóképességét, hogy egyszerűen sokkal nagyobb, mint az amerikai lopakodó vadászrepülőgépek. A Szu–57 nagyjából 3 méterrel hosszabb, mint az amerikai F–22 Raptor.

Az F–35-höz viszonyítva pedig még nagyobb a különbség: míg a Szu–57 hossza 22 méter, addig az F–35A esetében ez 16 méter alatt van. Egy nagyobb repülőgép egyszerűen nagyobb radarjelet produkál.

Emellett az oroszok egyszerűen sokkal később kezdtek bele a lopakodótechnológiába, ami miatt érthető a lemaradásuk.

Az oroszok a tervezés során a gyengébb lopakodási képességet megpróbálták más tulajdonságokkal ellensúlyozni. Például a Szu–57-nek vannak oldalra néző radarjai és infravörös érzékelőrendszere. Emellett a típus rendelkezik tolóerő-vektoros kormányzással, ami a manőverezőképesség számára előnyös.

A Szu–57-es tolóerő vektoros kormányzása a jelenleg rendszerben lévő, ötödik generációs (illetve annak nevezett) vadászgépek közül talán a legmodernebb, ami közelharcban lehet jelentős tényező.

Emellett a Szu–57 esnek vannak a belépőélbe épített L-sávú radarjai is. Az oroszok egy ideje már beépítenek L-sávú radarokat a vadászrepülőgépeikbe, amivel érzékelni tudják ellenséges lopakodó vadászgépek jelenlétét. Az L-sávú radarok a hullámhosszuk révén alkalmasabbak a lopakodó vadászrepülőgépek érzékelésére, mint a tipikus X-sávú radarok. Az oroszok ezt nagyon jelentős fejlesztésnek tartják.

Az orosz harci repülőgépek már rég óta alkalmaznak infravörös tartományban működő elektrooptikai érzékelőket (IRST). Ezek révén úgy is tudnak ellenséges repülőgépek után kutatni, hogy nem bocsátanak ki radarsugárzást, ami csökkenti a felderíthetőségüket. Emellett az infravörös érzékelőket a radarokkal ellentétben nem lehet zavarni.

Az 57-es emellett rendelkezik hátsó légteret figyelő radarral is, ami a két hajtómű közé van beépítve.

Összességében a Szu–57-esről megoszlanak a vélemények: vannak, akik a gyenge lopakodási képességet emelik ki, mások szerint viszont a típus fel van úgy szerelve, hogy képes lehet meglepetéseket okozni.

Az elmúlt hónapokban bizonyossá vált, hogy az ukránok amerikai eredetű F–16-osokat fognak kapni. Felmerül a kérdés, hogy az oroszok ezt mivel fogják ellensúlyozni.

Az oroszok igen nagy légierővel rendelkeznek, bár ennek ellenére nem biztos, hogy légierővel fogják az F–16-osokat kordában tartani. Ennek az az oka, hogy egy vadászgép elvesztése anyagilag nagyon sokba kerül, és az oroszoknak vannak más eszközeik is.

Ennek az az oka, hogy az oroszok úgy gondolják, hogy ők rendelkeznek a világ legmodernebb légvédelmi rendszerével, az Sz–400-al.

Ez az állítás nem feltétlenül túlzás. Az Sz–400 egy összetett légvédelmi radar- és rakétarendszer, amelyet a NATO légi erejének a távoltartására fejlesztettek ki. A rendszer fejlesztése a 90-es években kezdődött, és már évek óta nagy mennyiségben rendszerben áll az orosz légierőnél. A rendszerből Kína és India is nagy számban rendelt egységeket.

Az Sz–400 rendelkezik egy 600 kilométer hatósugarú, zavarvédett radarral, ami egyszerre több száz célt tud követni, köztük repülőgépeket, cirkálórakétákat (így terjedt el magyarul a kifejezés, de nem rakétákról van szó, ezért hívják robotrepülőgépeknek vagy cirkáló lőszereknek is őket – a szerk.) és ballisztikus rakétákat is.

A rendszer különlegessége, hogy az Sz–400 rendelkezik a világ legnagyobb hatósugarú, háborúban már alkalmazott légvédelmi rakétáival. Az Sz–400 rakétáinak a hatósugara 400 kilométer. Ennek következtében távol tarthatják az olyan NATO-repülőgépeket, amik a NATO légi erejének a képességeit megtöbbszörözik. Ilyenek a kémrepülőgépek, a légi utántöltők, a repülő harcálláspontok és a légtérellenőrzők.

Az orosz haderő már az invázió kitörésekor több tucat Sz–400-osztállyal rendelkezett, amelyeknek összesen több ezer rakétája van.

A felmerülő kérdés az, hogy az F–16-osok mit tudnak majd kezdeni az orosz légvédelemmel?

Az oroszok, annak ellenére, hogy az Sz–400 talán a világ legjobb légvédelmi rendszere, nem állnak le a fejlesztésekkel, és további rendszereket fejlesztenek. Ezek közül a két legkorszerűbb az Sz–350 és az Sz–500.

Az Sz–500 egy még bizonyos képességeket tekintve az Sz–400-nál is fejlettebb rendszer. Az Sz–500-at elsősorban annak érdekében fejlesztették tovább, hogy jobban képes legyen ballisztikus rakétákat elfogni. Az Sz–500 radarja képes 2000 kilométerről érzékelni ballisztikus rakéták kilövését, és még az előtt el tudja azokat fogni, hogy belépnének a légkörbe.

Az Sz–500 rakétáinak a maximális hatósugara 600 kilométer, ami még az Sz–400-nál is nagyobb. Emellett a rendszer rakétái állítólag arra is képesek, hogy alacsony Föld körüli pályán lévő műholdakat kilőjenek. Mivel az amerikai haderő nagy mértékben támaszkodik a műholdas felderítésre és kommunikációra, ezért ez egy komoly háború esetén jól jöhetne.

Viszont az Sz–500 600 kilométer hatótávolságú rakétái nagyon drágák, amely oknál fogva csak a legfontosabb célpontok ellen vetik be azokat.

Az Sz–500 egységek közül az elsők az elmúlt években álltak hadrendbe, és Moszkva védelmére alkalmazzák azokat.

Egy másik jelentős orosz légvédelmi fejlesztés az Sz–350. Ennek jelentősen más a feladatköre, mint az Sz–400-nak és az Sz–500-nak. Ennek az az oka, hogy ezt a rendszert elsősorban precíziós fegyverek által indított támadások kivédésére fejlesztették ki. Ennek következtében ez elsősorban rövid, 120 és 40 kilométeres hatótávolságú rakétákkal van felszerelve és jóval egyszerűbb, mint a korábban említett két rendszer.

Az Sz–400-hoz hasonlóan már az Sz–350-et is használják Ukrajnában.

(Olvasónktól)

https://theaviationgeekclub.com/did-you-know-the-su-57-felon-has-the-same-rcs-of-a-clean-f-a-18-super-hornet-and-1000-times-bigger-than-that-of-the-f-35/
https://www.aviatika.hu/a-szu-57-es-orosz-lopakodo-harci-gep/
https://nationalinterest.org/blog/reboot/why-russia%E2%80%99s-su-57-fighter-jet-ranked-last-stealth-186900?page=0%2C1
https://www.reddit.com/r/WarCollege/comments/aefvuq/
the_tactical_importance_of_lband_radar_on_russian/
https://www.sps-aviation.com/story/?id=2046
https://www.militarytoday.com/missiles/s400_triumph.htm
https://www.militarytoday.com/missiles/s500.htm
https://www.militarytoday.com/missiles/s350e_vityaz.htm