A Magyar Honvédség a kommunista vezetőinek árulása következtében tétlen maradt, csupán néhány száz hazájához hű katona és néhány ezer forradalmár vette fel az egyenlőtlen küzdelmet a félelmetes túlerőben lévő ellenséggel szemben.

Budapest volt a leghevesebb harcok színhelye, de négy nap alatt a mérhetetlen túlerő és a súlyos veszteségek láttán a forradalmárok beszüntették a szervezett ellenállást, és elhatározták, hogy kitörnek a városból, és csatlakoznak (ők úgy tudták) a Bakonyban Király Béla által szervezett ellenálláshoz.

Így november 8-án délután a Corvin közi és Práter utcai iskola felkelőiből összeállt kb. 250 fegyveres forradalmár teherautókkal és gépkocsikkal elindult a több pontján még hatalmas lángokban égő városból. Mire besötétedett, egy a Vértesben lévő faluhoz, Tarjánba értek. Úgy döntöttek, itt töltik az éjszakát, mert éjjel nem mertek tovább menni, nehogy szovjet csapatokba ütközzenek.

A falu lakói kissé félve, de szívesen fogadták a fáradt felkelőket, akik, miután a falu bejáratainál őrszemeket állítottak fel, a vendégszerető házaknál nyugovóra tértek.

Sajnos mindenhol akadnak „jó magyarok”, akik hajlandók az ellenséggel együttműködni. Itt is ez történt. Szégyenszemre akadt a faluban egy ember, aki kerékpárral elment Tatára az ott állomásozó szovjet páncélos egység parancsnokához, és jelentette, hogy egy fegyveres „ellenforradalmi” csapat van a faluban.

Másnap, november 9-én hajnalban szovjet tankok és gépesített gyalogság vette körül a falut, és felszólították az ott tartózkodó - közben felriasztott - forradalmárokat, hogy tegyék le a fegyvert, és adják meg magukat. A felkelők ezt megtagadták, mire kitört a fegyveres harc.

Ez volt az utolsó jelentős fegyveres összecsapás a szovjetek és magyarok között, melyben mindkét részről több százan vettek részt. A heves tűzharc, melyben a harckocsik ágyúi is beavatkoztak, mindkét részről több tucat sebesült és halott áldozatot követelt, de végül a forradalmároknak sikerült kitörniük a gyűrűből a járóképes sebesültekkel együtt, és a hegyek között egérutat nyertek.

A forradalmárok súlyos sebesültjeit a falu lakói elrejtették, és éjjel vitték át a tatabányai kórházba. A halottakat a temetőben temették el.

A „tarjáni ütközet” résztvevői között ott volt Lassan György, a Práter utcai iskola 1956-os harcosainak egyik parancsnoka is, aki előbb visszatért a fővárosba feleségéért és néhány hetes kislányáért. Szerencsésen sikerült Ausztriába menekülniük, és az emigrációs élet kezdeti nehézségei után Los Angelesben telepedtek le. Itt hamar megtalálták egymást a volt forradalmárok, és az emigráció egyik legjobban működő '56-os csoportját hozták létre. Működésük nyomán épült meg a város egyik központi helyén az impozáns '56-os emlékmű. Az ún. rendszerváltás után az ő adományaikból épült fel Budapesten, a Tabánban, az első és egyetlen 1956 világtörténelmi jelentőségéhez méltó - a Los Angeles-ihez hasonló – emlékmű.

1991-ben Lassan György hazalátogatott, és együtt kerestük fel Tarjánt, az egykori harcok színhelyét és az akkori polgármesterrel, Fülöp Istvánnal megegyeztünk, hogy minden év november 9-én megemlékezünk az itteni ütközetről. Azóta minden évben sor kerül erre a megemlékezésre.

Minden évben több gépkocsival és busszal a még élő egykori harcosok és hozzátartozóik leutaztak Tarjánba, hogy a község lakósságával közös szentmisén vegyenek részt, és utána kivonuljanak a templom kertjében álló '56-os emlékműhöz.

Ezt követően kerül sor a templom kertjében felállított emlékmű előtt az ünnepi beszédekre, ahol emlékeznek az '56-os dicső napokra, és sor kerül az emlékmű megkoszorúzására.

Ezután az emlékezők kimennek a temetőbe, ahol megemlékeznek a forradalom hősi halottairól, és elhelyezik a megemlékezés virágait.

Itt kell megemlíteni, hogy a tarjáni temetőben álló hősi halottakra emlékeztető emlékmű egyedülálló Magyarországon. A temető közepén álló kiemelkedő emlékmű egyik oldalára a II. világháborúban itt elesett magyar katonák nevei vannak felvésve. A másik oldalán az itt elesett német katonák nevei. A harmadik oldalán pedig az 1956 novemberében itt elesett hősi halottak nevei vannak felvésve. Ugyanis a harcok után a szovjetek a maguk halottait elvitték, de a forradalmár hősi halottakat a falu lakói temették el illő tisztelettel.

A koszorúzás után az egykori, még élő harcosok és hozzátartozóik, valamint a község vezetői közös ünnepi ebéden vesznek részt.

Magyarországon 3100 helység van. Jó lenne, ha egy olyan nemzeti elkötelezettségű kormánya lenne hazánknak, amelyik megszervezné, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét országos szinten, fellobogózva, az iskolai fiatalok bevonásával ünnepeljék, mint az 1848-as forradalmat!

Ehhez mutathatna jó példát a tarjáni megemlékezés.

Szalay Róbert történelemtanár