GG: A Moby Dick alapítója, énekese, gitárosa, Schmiedl Tamás, alias Smici éppen most 50 éves. Ez alkalomból különleges koncerttel készülünk, sok vendéggel. Több baráti metálcsapat énekese beszáll közénk, és egy-egy szám erejéig még a mikrofont is megkapják Smicitől. Hivatalos a koncertre az 1981-92 közötti zenekari tagság is, név szerint Jancsó Miki, Rozsonits Tomi, és Giczy Kurt is. Súlyos zúzásra, komoly metálos kikapcsolódásra számíthatnak a rajongók, akik november 15-én szombat este ellátogatnak a budapesti CLUB 202-be. Természetesen belépők elővételben is kaphatók. Akit érdekel, hogy hol, az bátran tekintsen rá a Moby Dick közösségi oldalára!

ST: A stúdiózással szerencsés helyzetben vagyunk, mert nemcsak nyugodt körülmények között, de a legjobb technikai feltételek mellett dolgozhat a zenekar. Korábban stúdiózás szempontjából nem volt más alternatíva, mint Budapest, ami a szállás és utazási költségek mellett sokkal stresszesebb is volt. 2003-ban a Golgota album felvételei már Sopronban, az MD Stúdióban készültek és azóta minden albumot itt rögzítettünk. Nem vagyunk szigorúan időhöz kötve, és mindenkinek csak annyit kell otthonról távol lennie, amennyit éppen a stúdióban dolgozik. Nekem még annyit sem, mivel a stúdiót a családi házunk alsó szintjén építettem ki.

ST: Hála Istennek, kész! Mindig egy nagy megkönnyebbülés és örömteli pillanat a lemezkészítés számtalan feladatkörén túljutni és elérkezni az album megjelenéséig!

ST: Új album, új dalok! Ez magában hordozza az újdonságot. Jó dalokat igyekszünk írni, ez az elsődleges szempont. Ösztönösen írjuk a dalokat, van egy saját stílusunk, amit messziről fel lehet ismerni. Van az albumon egy 9/8-ban írt dal, ami egy kissé nehezebben befogadható, mivel nem szabályos, az ilyesmire szokták azt mondani, hogy "kísérletezős". Na, talán ez olyasmi, amit korábban nem csináltunk, de igazából nem törekszünk arra, hogy feltaláljuk a spanyol viaszt...

ST: Abszolút Moby Dick-es, a tradíciók benne vannak, de minden dalunk más. Mindig is karakteres témáink, riffjeink voltak, nincs két egyforma dalunk.

ST. Teljesen átalakultak a munkamódszerek, csak úgy összejönni csörömpölni, zenélgetni, hogy majd csak lesz belőle valami, már nem szoktunk. Mindenki otthon találja ki a témákat, összerakjuk a demókat dobgéppel, és ezeket küldjük el egymásnak. A dalokat csak stúdiózás előtt elött tanuljuk meg teljesen, illetve ha valamelyiket bevesszük a koncertműsorba.

ST: Nosztalgiával gondolok vissza a régi időkre és próbákra, amikor még valóban jammelgettünk, és kevésbé volt tudatos, célirányos a tevékenység. Akkor sem minden a próbákon született meg, de szinte mindent közösen hangszereltünk, egyből véleményeztük az ötleteket, jobban benne volt mindenki a dalokban.

ST: Mindig vannak új zenék, amiket szívesen hallgatok, de olyan mélyen már nem tudnak gyökeret ereszteni bennem, mint a régi nagy kedvencek. Még mindig a Metallica, Slayer, Kreator, Machine Head új albumait várom a legjobban, és ezeket is hallgatom a legtöbbet. Ezek a csapatok még mindig tudnak inspirálni, hatni rám, az új trendeket nem követem.

GG: Életem első bandája a Link együttes volt, amiben 1986-88 között basszusoztam. Egy roppant tehetséges gitáros-énekes srác, szövegírásra és dalszerzésre egyaránt képes nálam háromévvel idősebb srác, Mészi „gründolta” a zenekart. Ének-gitár, szóló gitár, basszus, billentyű, dob volt a felállás. Dallamosnak mondható punk-rock stílusban nyomultunk. Később, amikor már a Moby Dick tagja voltam, megismertem a Pál Utcai Fiúkat. Na, náluk sokkal jobb volt a Link. Volt pár komoly koncertünk is. Fennmaradtak olyan fotók, melyeken több száz fős tömeg látható a színpad előtt. Az első vidéki koncertünk Soprontól 400 km-re Miskolcon zajlott, az Egyetemi Klubban, normális gázsiért és zenénkre rángatózó egyetemisták előtt. Voltak tehát sikerélmények, én azonban metálhívő voltam, és imádtam a Metallicát, a Kkreatort és a Slayert, akik akkoriban még „undeground” csapatok voltak.

GG: Régen a Hello meg a Polip magazinokban szoktak ilyeneket kérdezni még anno. 1984-ben járt először világhírű metál banda Magyarországon, az Iron Maiden. Az első sorba furakodva bámultam Steve Harrist. Sajnos Cliff Burtont már nem láthattam élőben, mert a Metallica legendás bőgőse a skandináv turnéjukon elszenvedett baleset során életét vesztette. Szövegben, előadásmódban pedig Nagy Feró jelentette számomra az etalont. Vele 1985-ben kerültem személyes kapcsolatba. Nagyon szerettem őt, és még a "Bikinije" is tetszett. Többször voltam nála a lakásán, sokat beszélgetett velem. Ha a '80-as évek végén a Moby Dick nem futott volna be, szerintem ma nem Laczik Fecónak hívják a Beatrice bőgősét.

GG: Persze. 1982 óta ismertem az együttest. Akkoriban a Liszt Ferenc Kulturális Központban egy országos sztárbanda 300-400 néző előtt játszott Sopronban. A Moby Dick pedig 1000 fiatal előtt. Giczy Kurttal a csapat korábbi bőgősével, aki egyébként az osztálytársam volt, pont egy ilyen koncertre toppantunk be, és eldobtuk az agyunkat attól, hogy hasít ez a csapat. Pár hónap múlva már ő játszott a csapatban. Én pedig felfedeztem az üzleti lehetőséget a bandában... (nevet) Na, ez persze nem igaz! 14 éves kölyök voltam ekkoriban, Kurti 15, ő gyerekkora óta képzett zenész volt, és emiatt, na meg azért, mert Mentes Norbival egy busszal jártunk a gimnáziumba, szép lassan a mindennapjaim részévé vált a Moby Dick. Mentem próbákra, toltam és pakoltam a ládákat a koncertek előtt s után. Van egy olyan emlékképem, amikor egy Laney hangfalat terelgetek kilométereken át a Liszt felé egy buli előtt.

GG. Mert teljesen más volt, mint a többi általam ismert banda. Éreztem bennük az erőt. Sokat utaztam akkoriban is. Bemutattam a Soprontól távol élő barátaimnak is a demófelvételeiket, amelyek egyébként tök jó minőségűek voltak, és mindenkinek tetszett a csapat, így rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy lokálpatriotizmusból fakadó tetszik-érzés. No meg persze az is számított, hogy azt gondoltam, hogy a műfaj a Pokolgép mellett elbír még egy metálcsapatot. Őket 1985-től ismertem, és súlyos felismerést jelentett számomra, mert az én kedvenceimnél jobbak és keményebbek voltak. Ez pedig felettébb vonzó volt számomra. Innentől kezdve próbáltam befolyásolni a Dick-es tagokat, hogy keményedjenek be. Na, ez egyáltalán nem ment könnyen, mert Smicivel voltam a legtávolabbi viszonyban, Kurti pedig nem a metál iránti rajongásáról volt ismert. Mentes Norbit és Rózsit (Rozsonits Tamás, a zenekar dobosa 1981-92 közt - a szerk.) viszont lehetett győzködni. 1986-ban szerveztem életem első komoly buliját, amire több százan érkeztek és nem csak, sőt, főleg nem csak Sopronból. Ez a közönség már nem a középiskolás soproni tinédzserpublikum volt, hanem komoly rocker- és metálarcok. Olyannyira jól sikerült a sok településes plakátozásom (Győrig kiragasztottam a megyét), hogy megjött a siker, a pénz, meg a rendőrség is. LINK, MOBY DICK, NAGY FERÓ - ez állt a plakátokon. A Moby Dick betanult 5-6 Rice-számot, és Feró tolta volna. A volna azért, mert Feró kénytelen volt lemondani a bulit, mert egy rockszínházi főpróbát iktattak neki aznapra, és bukta volna a Hamlett szerepét, legalábbis ezzel indokolta, ami nekem persze hihető volt. A botrány azért maradt el, mert leküldte Waszlavik Gazembert, aki megpróbálta megoldani a megoldhatatlant. Az igazság az, hogy mind a Link, mind a Moby Dick úgy lefárasztotta a közönséget, hogy a ricsés betétrész is gond nélkül lement Feró nélkül, és a pénztárnál sem követelte senki sem vissza a belépőjegy árát.

GG. A tagcsere törvényszerűnek volt mondható a csapat részéről. Jelentős befolyásom volt az együttes egyre markánsabb zenei stílusára, és én szervezetem azokat a koncerteket, amelyeken felléptünk. Ekkor már bejártuk a fél Dunántúlt a '87-ben újjáalakult Beatrice előtt. Jól alakultak Pesten a szakmai- és médiakapcsolataim is. Már ekkor be tudtam csempészni a Moby Dicket a Petőfi Rádióba (Járványveszély, Prométheus). Ez egyébként több lemezzel és országos ismertséggel az elmúlt 16 évben viszont már nem sikerült… Adott volt egy szakmailag ugyan nem tökéletesen felkészült basszusgitáros rajongó srác, meg egy eltökélt, agilis, jövőképpel rendelkező szervező srác egy személyben, aki egy sikeres helyi konkurens zenekarban tolja, mint bőgős, és adott volt Kurti, aki egy szuper gitáros volt, de teljesen más irányba impresszálta a metállal addigra már jó barátságba került zenekari tagságot. Nekem vágyam volt a Moby Dick egyik gitárosának lenni és országos hírű együttes tagjáá válni. Válaszút elé állítottam a Moby Dick tagságát. Ők is rocksztárok akartak lenni, ezért döntöttek az én vízióm és személyem mellett.

GG: Erről nagyon hosszan lehetne értekezni. A metál nem volt egy elfogadott zenei műfaj akkoriban Magyarországon. A tévés, rádiós szerkesztők nem szerették sem a zenét, sem a közönségét. Forradalmi érzés volt szembemenni az akkor uralkodó honi zeneiparral, és a mögöttük álló szocialista rendszerrel. Mindez persze felemelő is volt, mert akkoriban egy gimnáziumi osztályból 10-12-en, egy szakmunkástanuló osztályból legalább 20-25-en metálrajongók voltak. Minden városban volt 1-2 metál együttes, aki motorja volt a helyi metál életnek. A Pokolgép 1986-os lemezkiadása átütötte az elhallgatás falát, jött az Ossian, majd a Moby Dick. Puhult a kádári rendszer. A pénzcsinálás miatt 1988-ban a kommunista blokkban elsőként felléptették a Metallicát. A metálszcénának tömegbázisa több százezresre volt tehető. 1988-tól bent voltunk a tévében, rádióban. Ez az időszak kb. 1993/94-ig tartott. Mintegy varázsütésszerűen, egy év alatt kivezették a műfajt a médiacsatornákból. Majd jött a rap, rockban pedig a Nirvana, majd a nyomában az általunk is jócskán megsegített Tankcsapda. VBK helyett jött a marihuána, és a média urai pedig felpörgettek egy új zenei világot. Manapság már szinte ők sincsenek a képernyőn. Helyettük vannak a "celebek" és a "megasztárok".

GG. A Pokolgép lelkes híve voltam '85-től. Velük azonban nem sikerült érdemi kapcsolatot kialakítani, csak a szervezőjükkel, akitől megtudtam, hogy ne is görcsöljek, olyan jó bandát, mint a Moby Dick, nem fognak felléptetni maguk előtt. Ugyanígy jártam egyébként a Lorddal is. Az ossianos Paksi Endrével sem lettünk jó barátok, de ő nem gördített elénk akadályt, és kaptunk tőle pár lehetőséget közös vidéki fellépésre. Az 1988-as Stormwich-Moby Dick turné fantasztikus élmény és emlék. Nagy lökést adott a befutásunkhoz. Ezer fő alatti koncert nem is volt a turnén, és minket ugyanolyan jól fogadott a közönség, mint a nyugat-német sztárokat. Közvetlenek voltak velünk. A lehetőségért persze tejelnünk kellett, ami nekem mint menedzsernek fájt igazán. Összességében elmondhatom, hogy amíg mi önzetlenül segítettük az utánunk jövő együtteseket elő zenekari fellépésekkel, mi komoly lehetőséget csak Ferótól kaptunk. Őt nem zavarta, hogy bombasikere van egy előtte játszó Moby Dicknek. Egyébként azt tapasztaltam, hogy minden zenekar mögött van egy ún. „kulturális vállalkozó”, aki egyengeti a zenekarok útját a kulturális és médiahatalom képviselői felé. Na, nekünk ilyenünk nem volt.

GG: Mert magyar együttes társadalomkritikus szövegekkel nem operált akkoriban, és ez ma sem igazán jellemző, legalább is a fősodorban lévő bandáknál nem. Ezzel együtt cáfolnám azt, hogy az utóbbi lemezeken jelent volna csak meg a politikai áthallás. Ez a kezdet kezdetén jelen volt, mégpedig hangsúlyosan. Szerintem a világ negatív erőinek bírálata passzol a súlyos gitárriffekhez, az energiaáramlást előidéző zakatoláshoz. Akinek ez nem jön be, az úgyis mást hallgat. Minden MD-albumon fellelhető az a zenei feeling és tartalmi üzenet, ami a korai lemezeken orrba nyomta a hallgatót. Kedvenc lemezem tehát igazán nincs, és dalt sem emelnék ki. Ki kell emelnem azt, hogy Pusztai Zoltán szövegíró, kortárs költő együttműködése nélkül a Moby Dick nem lett volna az, amivé vált. Az ő személyisége is benne van a dalokban, és tegyük világossá: őt sem hordozza a fővárosi liberális értelmiség a tenyerén, akár csak minket. Aki pedig úgy érzi, hogy nem „minden hatalom romlott” és nem „keresztre feszítve élünk”, az tegye fel a kezét!

GG: Azt gondolom, hogy egy baromi, jó, húzós thrash nóta, amit ismét játszanunk kellene. A szövege is helytálló örök időkre. Én nem vagyok politikus, dacára annak, hogy esetleg vannak, akik ma annak látnak. Érdekvédő elöljárónak tekintem magam, és úgy is viselkedek a közéleti szintéren. Rockzenészként, a cégem ügyvezetőjeként, a női kosárlabdaválogatott menedzsereként, a kupagyőztes soproni labdarúgó klub vezetőjeként és a Jobbik soproni elnökeként is az vagyok/voltam, aki vagyok. Csapatban és önállóan is dolgozni képes, sikerorientált magyar észjárású ember vagyok.

GG. Ez most közhelyes megállapítás lesz. Szerintem egyszerre nehezebb, és van sokkal könnyebb dolguk a ma tehetségeinek. A világ azonban totálisan megváltozott a 25-30 évvel ezelőttihez képest. Akkoriban a sport volt, amin keresztül fiatalok tízezrei ki akartak törni, manapság pedig a zenei ipar. Ugyanakkor szerintem nincs reális igény – mondhatni érvényesülési hely – 150-200-nál több élvonalbeli zenei produkcióra.

GG: Szervezőként arra, hogy olyan nap-nap után zajló koncertsorozatot szerveztem le és bonyolítottunk a Moby Dickkel, amit sem előtte, sem azóta nem csinált meg itthon senki. Az 1994-es Kárpát-medencei turnéra gondolok. 35 városban, 7 ország határain keresztül látogattunk el a magyarlakta városokba, több tízezer rajongó előtt léptünk fel. Ekkor még háború volt Szerbiában, a kolozsvári polgármestert Gheorge Funarnak hívták, aki hatalmi szóval bezáratta előttünk a kibérelt sportcsarnokot, az akkor egyéves északi szomszédunknál, Kassán csoportosan ütlegelték a rajongóinkat mert jól érezték magukat. Beregszászon pedig akkora volt a nihil, hogy nem volt áram a város szabadtéri színpadánál. Nem számított az odarándult több mint ezer fős publikum. Zenészként, magára a pályafutásunk egészére és arra, hogy a zenésztársaimmal, Norbival, Hoffer Petivel és Smicivel 22 éve tagcsere nélkül létezünk, és máig kitart a rajongók szimpátiája, érdeklődése. A jövendő tervek? Meg kell érni a 40-es jubileumot! Olyan frenetikus hangulatú teltházas koncertet adtunk most pl. legutóbb Kaposváron is, hogy nyugodtak vagyunk, van bennünk kellő energia. Kívülről nézve olyanoknak látom magunkat, mint a Slayert! A YouTube-on fellelhető klipjeink hozzászólásai közt megtaláljuk a világ feléről érkező méltatásokat. Tudjuk, hogy nem fáradt az, amit szívből csinálunk. Értelemszerűen szeretnénk minél több fesztiválmeghívást kapni 2015-ben, külföldről és itthonról, hogy koros kortárs metál csapatként mi is bizonyítsuk a Pokolgép örökbecsű sorait, hogy „amíg a föld kerek, mindig lesznek rockerek!”