Az esemény a brit sajtóban évekig tabutémának számított, és mind az írek, mind a britek másként ítélik meg a történteket, sőt: máig vitatott, hányan is protestáltak azon a napon – a különféle források 5 és 30 ezer közé teszik a tüntetők számát, akik vonulásukkal a városházát célozták meg, ám változtatniuk kellett útvonalukon, a hadsereg ugyanis eltorlaszolta az utat.

Egy kisebb csoport kivált a tömegből, hogy eredeti tervük szerint eljussanak a városházához: mialatt a katonákat szidalmazták, kövekkel dobáltak őket, akik erre vízágyúval, könnygázzal és gumilövedékekkel válaszoltak – Észak-Írországban szinte mindennaposnak számítottak az efféle harcok.

Megtudván a hírt, miszerint egy IRA-orvlövész tevékenykedik a körzetben, a brit hatóság kiadta az éles lőszer használatának parancsát: az előrenyomuló ejtőernyős zászlóalj több mint száz töltényt lőtt ki a tüntetőkre, akik ennek következtében menekülőre fogták a dolgot – a korabeli hírek szerint az összetűzés 7 felnőtt- és 6 fiatalkorú, fegyvertelen halálos áldozattal járt.

A 14 sebesült közül egy tucatot találtak el a lövedékek, kettőt pedig a páncélozott járművek taroltak le: a szemtanúk elmondása szerint a katonák számos, már földön fekvő sérültet végeztek ki, mi több, az őket ápolni igyekvő orvosokra is lövéseket adtak le. Többeket letartóztattak, számos civil eltűnt vagy évekre lecsukták.

A véres vasárnapot, vagyis angolul Bloody Sundayt követő 38. évben, 2010 júniusában egy brit vizsgálóbizottság jelentésének elkészülte után David Cameron miniszterelnök bocsánatot kért a történtekért.

(Híradó nyomán)