Ma, anyák napján köszöntjük az édesanyákat és emlékezünk azokra az anyákra, akik már az égből néznek le ránk.
Egy tanmese jut az eszembe.
Egy fiú beleszeret egy lányba és amikor megkéri a kezét, a lány így szól: hozzád megyek, de csak akkor, ha megölöd anyádat és elhozod nekem a szívét. A fiú így tesz, majd, amikor szalad a szívvel a kezében, megbotlik és elesik. Erre a szív megszólal: kisfiam, megütötted magad?
Anya nélkül emberré válni nagyon nehéz.
Az anyáknak megköszönni tetteiket szavakkal nem lehet. Talán jobb, ha nem mondunk semmit, csak megöleljük őt, egy gyerek szavak nélkül képes a legmélyebb érzéseket kelteni.
„…S én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán.”
Petőfi tudta.
Az „anya” nem is egy szó. Maga a szeretet. Ősrobbanás, remény, szakralitás, a kezdet és a vég. Univerzális, kontinenseken átívelő kollektív tudat, az emberi lét fundamentuma. A föld bármely részén megszülető és cseperedő gyermek első szava, vágya, álma, mely összeköt mindannyiunkat, mely szóban egyek vagyunk.
Éppen ezért azokat az erőket, akik az anya szó felszámolásáért szállnak síkra, és azt akarják, hogy szülő 1-nek, pláne szülő 2-nek hívjuk drága édesanyánkat, akik torz, beteg lelküket, mint valami kényszerzubbonyt rá akarják húzni az egész világra, az egyetemes emberi lét megsértésével, terrortámadással, szellemi és lelki szőnyegbombázással, emberiség elleni bűntettel vádolom, és rájuk a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérem.
(Budaházy Edda írása a megegymagyart.com-on jelent meg)