Tizenhat éves koromig vidéken laktunk, a közelben tanyák, állatok, köztük lovak. Mindig voltak állataim. Amikor állatokat kellett menteni, ápolni, befogadni, az nálunk kötött ki. Már nagyon hamar eldöntöttem, hogy a „nagybetűs” életben állatokkal fogok foglalkozni. Természetesen nem így lett. Elszakítva a vidéki élettől, barátoktól, mindentől, amit szerettem, egy nagyvárosba költöztünk. Ezt úgy vészeltem át, hogy panellakásunkban minden kis állat képviseltette magát, aki befért a nagynak nem nevezhető otthonunkba.

Így éldegéltünk, és próbáltunk beilleszkedni a nagyváros rohanó világába, ahol várt az iskola, tanulás, munka. Közben teltek-múltak az évek.

Egy napon váratlan fordulat következett be a mi megszokott „mókuskerék”-életünkben. Volt nekem egy László nevű keresztapám, akivel nagyon ritkán tartottuk a kapcsolatot, mivel Németországban élt, és ott volt a családja.

Az én keresztapám állatorvos akart lenni, és mindenki megdöbbenésére mérnöki diplomát szerzett. Jó humorú, sportos ember volt. Sokat dolgozott, felőrölte a munka, így sajnos ő sem volt kivétel, szétesett a családja, és elvált. Ezek után maga mögött hagyta a város porát, és elköltözött egy kis alpesi falucskába. Próbálta kitölteni a fájó űrt, így körbevette magát állatokkal, és lovakat vásárolt. Ezzel régi álma teljesült, így már igazi lovasembernek érezhette magát.

Azon a különleges napon az én rokonom hívott bennünket, hogy látogassuk meg, mert már régen találkoztunk, és nála biztos jól éreznénk magunkat. Az utunk egy csodaszép alpesi faluba vezetett. Fenséges táj, zöld, dús legelők, lovak. Akkor még nem ismertem a haflingi lovakat, elámított a csodás, nagy „szőke” sörényük, a robosztus alkatuk. Hová is vitt volna az első utunk, mint a legelőre, ahol az én keresztapám büszkén mutatta be lovait, és azok vágtában jöttek le a lejtőn. Én gyorsan kerestem egy menedéket a kerítésen kívül, mert mi van, ha nem tudnak megállni? – gondoltam. Rokonom biztatóan mondta: ne félj! Megállnak. Nem bíztam eléggé benne, kár volt, mert valóban megálltak. A félelmeim sosem voltak alaptalanok, mert ezek a „rosszcsont” lovacskák mindig csipkedtek, közrefogtak és bökdöstek.

Az én keresztapám csikót nevelt, a csődörrel fedeztetett, élte a lovasemberek szép és dolgos életét. Mindig azt mondta, ez nem véletlen, hiszen a nevében is benne van a ló, mint László.

Azt láttuk, hogy mennyire fontos neki az állatok, lovak közelsége, mennyire bensőséges, erős kapocs van közöttük. Mégsem tudtuk eldönteni, hogy ez családpótlás? Szenvedély? Vagy ő már akkor tudott valamit, amit még senki sem? Erről és sok mindenről nem beszélt.

Természetesen, mint mérnökembert, itt is megtalálta a munka, mindig kapott megbízást, feladatot, így gyakran kocsiba ült és meglátogatta a nagy, nyüzsgő városát. Visszatértekor mindig várták, mint a gyerekek, az ő imádott állatai.

Mindennek megvan ám a rossz oldala is, hiszen bántotta, és nagyon emésztette belül, hogy a családja nagyon magára hagyta, hiszen fiait nem érdekelték az állatok, a lovak világa, és egyáltalán a vidéki élet. Ők inkább a város zajos, szórakoztató életritmusát élvezték. Ezért is volt áldás számára a családunk, majd később a barátnőm látogatásai.

Telt-múlt az idő, de egy dolog nem változott: az én félelmem a lovaktól. Próbálkozott az én keresztapám, hogy üljek fel rá, de látta, hogy félelmeim már-már hisztibe csapnak át, és lemondott róla, hogy erőltesse.

Amit nagyon szerettem: mindig átkefélgettem és gyönyörűen befontam hosszú, selymes sörényüket, ilyenkor számomra megszűnt a világ, de hogy ráüljek, hát olyan nincs! A család mindig viccelődött, mondogatták is: „milyen lovas lány vagy te, aki nem ül fel a lóra? De én már akkor tudtam, biztonságosabb nekem érezni a talajt a lábam alatt.

De az élet nemcsak lovakból áll, elbújni a világ elől, messze egy alpesi falucskában, hiszen várt a tanulás, a munka. A hazajövetelek mindig szomorúak voltak. Vissza kellett zökkeni a régi életünkbe, a város felgyorsult világába. Nem volt idő megállni, örökös rohanásban éltünk, ezek hatására mindig kimerült és fáradt voltam.

Újra rendezett a sors. Kaptunk egy rossz hírt, hogy szeretett keresztapám megbetegedett, egy súlyos kór igazolódott, a diagnózis leukémia volt. Így nem volt kérdés, hogy ott a helyünk, hiszen szeretett rokonunk bajban van, és nem tudtuk, mi vár ránk.

Kiérkezésünkkor megnyugodva tapasztaltuk, hogy keresztapám látszólag jól van. Kezelésekre járt, és ezek jó állapotot mutattak. Mi pedig nagyon bizakodtunk, hogy vannak még csodák, hiszen semmi jel nem mutatott arra, hogy lehet ez nagyon rossz is.

László mindent megmutatott a családnak, mindenkinek megvolt a feladata, mint a szorgos kis hangyák, tettük a dolgunkat. Az öltözködéssel sem volt gond, itt a divatirányzat egy farmer, póló és jó kis gumicsizmaszettből tevődött össze. A derekamra kötöttem egy kockás inget, és úgy néztem ki, mint egy igazi cowboylány. Sok teendő volt az istálló és a ház körül. Volt, mikor kerítést javítottunk, a szerszámokat tettük rendbe, és még sorolhatnám. A kezem is jól megedződött, igazi munkáskéz lett, ami egy lány számára nem mindig előnyös. Mégis, mindezek ellenére jót tett nekem a munka. Kis idő elteltével már félelemérzés nélkül mentem a lovak közé, már nem csipkedtek, nem bökdöstek, és ez olyan jó érzéssel töltött el. Persze ebben nagy szerepe volt Lászlónak, hiszen olyan türelemmel volt irántam. Az mondta, a titok csak abban rejlik, hogy „legyél mindig nagyon határozott, ez mellé vegyél bátorságot, türelmet, nyugalmat, és sok kedvességet, és legyél mindig következetes, de az arányokra figyelj. A döntéseidet mindig józan ésszel hozd meg. Ha ezt megtanulod, soha nem lesz gondod, hiszen mindennek ez az alapja. Legfőképp mindig szeresd, amit csinálsz, csak így hozza meg a gyümölcsét az a sok munka.”

Ami biztos, minden fő hozzávaló megvolt, bár az arányokkal lehetett néha gond. De úgy éreztem, minden nap többet tudok, rutinná vált minden feladat. Az állatokkal nagyon mély barátság kezdődött. Ezek a csodálatos lények megmutatták nemes jellemvonásukat, sohasem éreztették velem, hogy terhükre vagyok, mindig hajlandóak voltak egy kis „csevegésre”, és elfeledtették velem, hogy milyen magányos vagyok. Az állatok tévedhetetlenül megérzik, ha valaki jó, és cserébe olyan pozitív energiát adnak, mely meggyógyítja a fáradt lelket.

Egy dolog időközben sem változott: még mindig nem ültem fel egyik lóra sem. Bátorságot kellett önteni magamba, hogy a nyeregben is helyt álljak. Elméletben nagyon ott voltam, de mire odaértem, hogy hopp, fel a lóra, már automatikusan jött a hiszti, melyből már pánikszerűen sok volt. Keresztapámnak pedig a türelme végtelen.

Az én drága rokonom isteni humora és biztatása nagy előrehaladást mutatott, mert eljött a nagy nap, mikor ott ültem a nyeregben, és elkezdődtek a lovasórák. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, alig vártam, hogy leszálljak a lóról. Mindig úgy éreztem, hogy én sosem fogok megtanulni lovagolni. Ami biztos volt, hogy imádtam őket, szerettem nézni a vágtájukat, jó volt látni, ahogyan a jutalomfalatokért olyan hálásak.

Szerettem az állatok körüli teendőket, az istálló szagát. A család mondogatta is nagy komolysággal, hogy milyen jól áll a kezemben a vasvilla és a furik. De biztos csak vicceltek. Vagy? – komolyan gondolták?

Ahogyan a rokonom egészsége engedte, folyt a lovas munka. Büszkén mondogatta keresztapám: „engem az Isten is a lóra teremtett” - ez volt a legszebb bók, mert tudtam szívem mélyén, hogy túl szép ez, hogy igaz legyen. Éreztem sokszor, hogy bátor, kitartó vagyok, de valójában László volt egy igazi „hős”, hiszen harcolt a „kórral”, és valahol velem is „háborút” kellett nyerni, hogy én is végre elhiggyem, menni fog.

Közben egy barátnőm csatlakozott hozzánk, aki úgyszintén nagy állatimádó. Mindig mondogatta, szeretne megtanulni lovagolni. Így bővült a családunk, melynek keresztapám örült a legjobban. Volt már két lánya, akik imádták a lovakat, és talán mindkettőnket sikerül megtanítani lovagolni. Öröm volt számunkra, hogy kicsit el tudtuk felejtetni gyógyíthatatlan betegségét. Ennek ellenére, mintha sürgetett volna az idő, mintha a lovaglás minden tudományát pár nap, hónap alatt el lehetne sajátítani. Sokat gyakoroltunk, volt, hogy egyedül, de azok igazi kihívások voltak.

Volt, mikor lovam úgy gondolta, hogy ő már elindul, de még én nem voltam a nyeregben. Barátnőm kevesebbet volt velünk, de amit én megtanultam, azt továbbadtam neki, vak vezet világtalant „jelszóval”. De ahogyan engem tanítgattak, én olyan nagy szeretettel és bíztatással tanítgattam barátnőm. Az igazi lovasórák mégis mindig tanítónk mellett történtek, hiszen neki voltak igazán kezesek, engedelmesek ezek a nagy, minden hájjal megkent lovacskák. Nekünk már minden gyenge pontunkat ismerték, és sokszor bohócot csináltak belőlünk. Amíg etettük őket, addig minden rendben volt, aztán ha vége volt a szeretgetésnek, a legelő legtávolabbi részébe vágtáztak el.

A nagy kihívás számomra a vágta volt. Attól mindig féltem. Kaszkadőri ügyességemmel sikerült, jó nagyokat esnem, és olyan szépen tudtam landolni az alpesi legelő csodaszép füvén. Szerencsére kisebb sérülésekkel mindig megúsztam, „katonadolog” – mondtam. Igaz, nem nagy dicsőség, ha leesünk, de valahányszor leestem, mindig visszaültem. László velem örült, hogy nem lett bajom, de legjobban annak örült, hogy elmaradtak a szokásos hisztik. Hol voltak már a – jaj de félek! Jaj, leesek! Jaj, leszállok! – elmaradtak.

Közben lehetett érezni az időt, a csendet. Vártunk. Mintha mindenki tudná, valami történi fog... Valaki elmegy, de úgy fog elmenni, hogy tudja, az állatai, szeretett lovai biztonságban lesznek, és majd ő onnan, fentről levezényli a nagy vágtát.

Igen, eljött a nap, és az én „mesterem”, családtagom csendben elment. Pedig annyi mindent nem mondott még el. Ki fogja megnézni, jól van-e felszerszámozva a lovam? Ki fog „dicső himnuszokat” zengeni arról, hogy milyen ügyes lovas vagyok?...

Eltelt egy fél év, és mi még mindig egy kis német falucskában töltöttük a „betegszabadságunkat”. Tudtam, még a neheze hátra van. Itt volt a gyász, és az ezzel járó nehéz feladatok.

A család a hivatalos dolgokat intézte, én és barátnőm az állatok elhelyezéséről gondoskodtunk. Nem akartuk, hogy messze vigyék őket, kiszakítva a megszokott környezetből, így egy kis szomszédos panzióba kerültek, ahol örömmel befogadtak mindenkit.

Aztán mindnyájunknak vissza kellett térni a régi életéhez. Szívem mélyén már vágytam haza, tudtam, ide már soha többé nem fogok visszatérni. Elszomorított a látvány, árván, üresen állt az istálló, a legelő. A kutyák szemében szomorúság ült, megviselte őket szeretett gazdájuk elvesztése. Most mi lesz velük? Meg kellett hozni még egy döntést, mert László mindig családtagként bánt a kutyákkal is. Végül az ő számukra is megtaláltuk a legjobb helyet.

Így már nehéz szívvel hagytuk a hátunk mögött a múltat, nem volt bátorságunk visszanézni, csak a hűséges kutyusok figyelték a távolodó otthonukat, melyet örökre el kellett hagyniuk. Örültünk, hogy velünk voltak, ők mindig felidézték bennünk a múlt szép emlékeit. Dakota ma is itt van mellettem, igaz már nem fiatal. A társa, Lady, sajnos elment szeretett gazdája után az örök vadászmezőkre.

Egy mérföldkő volt az életemnek ez a szakasza, mely lezárult. De a régi idők emlékét hogyan is felejthetném, hiszen olyan mélyen belém vésődtek? Már a múlté az a félénk lány, akiből annyi minden hiányzott. Nemcsak emlékekkel gazdagodtam, hanem megkaptam munkám gyümölcsét. Velem volt a határozottság, az akarat, az elszántság, minden, amit megtanultam és átéltem. Hálás vagyok, hogy különleges értékekkel ruházott fel a gondviselés, mert amikor elbizonytalanodom, tudom, hogy mindig van tovább. Minden eszközöm meg van hozzá, hogy tovább tudjak lépni, mert fontos, hogy ebben a zűrzavaros, számomra túl idegen világban megtaláljam magam.

Mára már én is rátaláltam egy „menedékre”, ahová még nem tudott behatolni a mai kor zajos „divatja”, ahol még nem az ember az úr, hanem a természet és Isten parancsol. Talán azt kérdik, hol ebben a boldogság? A titok nyitját mindenkinek magának kell megtalálnia.

Mit is kérhetnék még? – szeretném, ha a jó Isten adna nekem, sok erőt, türelmet, mert a mindennapjaink olyanok, mint a vitorlába fogott szél, és a befogott szél nagyon veszélyes. Olyan, mint maga az élet.