A bécsi Musikverein Aranyterméhez hasonlóan felvirágozott Zeneakadémia Nagytermében a magyar újévi koncerten elsőként elhangzott zenemű Erkel Ferenc Ünnepi nyitánya volt. A Szózat dallamát is fölvillantó mű élvezetét azonban megzavarta a 15-20 másodpercenként, szinte végig föllépő hang- és képkimaradás. Ezt követően – de már közvetítési zavarok nélkül – lépett pódiumra az amerikai Marley Erickson hegedűművész, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, de már több nemzetközi versenyt is megnyert. A tehetséges és szép művésznő Beethoven 1798-ban, hegedűre és zenekarra, s a zenei romantika korszakát jóval megelőzve romantikus stílusban komponált F-dúr románcának szólóját adta elő a műfaji sajátosságnak megfelelő érzelmes átéléssel, tiszta, markáns vonókezeléssel.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén Medveczky Ádám nagy élvezettel, örömmel és beleéléssel dirigálta Weiner Leó Magyar népi táncok című szvitjének sodró lendületű IV. Presto tételét, amely a 2008-tól fogva évenként megrendezendő Nemzeti Vágta zenei mottójává, vagy ha úgy tetszik, a himnuszává vált. Erkel Ferenc Bánk bán című operájának Csárdása következett, az előadás helyszínére való tekintettel az ilyenkor szokásos balett elmaradásával. Elhangzott még Erkel Ferenc Hunyadi László operájának Palotás-betétje is, a szintén szokásos balettkar nélkül. Matuska Flóra gordonkaszólójával megcsodálhattuk Camille Saint-Saëns 1873-ban komponált Allegro appassionato című, nagy előadói tudást igénylő bravúrdarabját, amely Pablo Casals népszerűsítésének hála, a csellórepertoár egyik alapműve.

Eszenyi Zsombor klarinétszólójával elhangzott Gioachino Rossini Bevezetés, téma és variációk című, a szólistától nagy virtuozitást megkövetelő szintén bravúrdarab, amelynek végén a közönség hosszas tapssal és bravó kiáltásokkal ünnepelte a több hangszeren is kiválóan játszó előadót. A ráadásszámok előtt, az est utolsó hivatalos műsorszámaként elhangzott Liszt Ferenc III. magyar rapszódiája Doppler Ferenc zenekari átdolgozásában.

Beszámolónkat folytatjuk Antonín Dvořák cseh zeneszerző 8. szláv tánc című szerzeményének előadása közben a tévénézőknek bejátszott botrányos drónfelvételek ismertetésével. De miért botrányosak? Azért, mert az egyébként a XIX. század második felében hódító pánszláv ideológia hatására keletkezett Dvořák-mű előadása idején a Trianonban elrabolt felvidéki magyar városokról, így például Bártfáról, Selmecbányáról, Besztercebányáról, Kassáról (sic!) és Lőcséről készült drónfelvételek képeit láthattuk a tévében.

Csakhogy Dvořák 8. szláv táncát, s magát a cseh zeneszerzőt semmilyen módon nem lehet kapcsolatba hozni a Felvidékkel, a megjelenített egykori magyar városokkal, de még a manapság Szlovákiának nevezett területtel sem. Nem lehet, mert az egyébként kiváló cseh komponista a Habsburg Monarchia osztrák örökös tartományának számító Cseh Királyság területén, pontosabban egy Nelahozeves (németül: Mühlhausen) nevű faluban született 1841-ben. Prágában tanult zenét, majd ugyanott lett a konzervatórium tanára. New Yorkban is tartózkodott három esztendőn keresztül, de a mai Szlovákiával, s azon belül a Felvidékkel semmilyen kapcsolata nem volt. Éppen ezért az elrabolt felvidéki magyar városok drónképeinek bemutatása a Dvořák-mű játszása idején nem más, mint tudatlanság, műveletlenség vagy egyszerűen a szokásos heccelődés a nemzeti érzelmű magyarokkal.

De még nagyobb meglepetés ért bennünket Bartók Béla Román népi táncok című zongoraművének 1917-es zenekari átiratának hallgatásakor. A román népi témájú zenemű játszásakor ugyanis szintén történelmi magyar városokról, így Aradról, Temesvárról, Kolozsvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiről készült drónfelvételeket láttunk a tévében. Egyébként a drónfelvételen látható Szatmárnémeti várost a tévések „Szatmár”-nak írták. Márpedig Szatmár nevű város vagy falu nincs sem az elrabolt területeken, sem a mai Magyarországon. Pontosabban, Szatmár nevű település volt 1715-ig, amely egyesült a mellette levő, németek lakta Németivel, s Szatmárnémeti néven szabad királyi várossá lett. Egyébként a Szatmár névnek semmi köze a románokhoz (Satu Mare), mert az a régi magyar Zothmar személynévből, illetve egy X. századi magyar krónikában említett Castrum Zothmarból eredeztethető. A Szatmárnémeti város neve azonban románul Satu Mare (ejtsd: Szátu Máré), amelynek magyar jelentése: „nagy falu”, azaz egyértelműen a magyar elnevezés hangzás utáni átnevezéséről van szó. A tévében pontosan ezt, a magyarok által nem használt román településnevet láttuk leírva, csak éppen magyarra lefordítva. Szatmár nevű város a magyarok számára nem létezik.

Ismételjük: A drónfelvételen látott Szatmárnémetit nem a magyarok, hanem a románok nevezik Szatmárnak (Satu Mare). Viszont, akárcsak a magyarok, a románok is Szatmárnak nevezik az elrabolt Szatmár megyét (Județul Satu Mare). Csakhogy a felvételen nem a megyét, hanem annak székhelyét, Szatmárnémetit láttuk. A történelmi magyar városok mutatása Bartók Béla Román népi táncok című művének játszása idején tudatlanságról árulkodik, vagy szándékos heccelődésnek számít. Még akkor is, ha alkotói korszakának utolsó évtizedeire szabadkőművessé lett, románimádó Bartók Béla a szóban forgó zeneművének népi motívumait a Maros megyei Mezőszabadban és a Bihar megyei Belényesen gyűjtötte - román cigány adatközlőktől.

Hering József – Kuruc.info

Írásomban történelmileg és nyelvileg is alátámasztva egyértelműen leírtam: 1715-től Szatmár (elrománosítva, egészen más jelentéssel bírva: Satu Mare) a magyarok számára nincs. Legalábbis hivatalosan. Nincs a térképeken, a pallérozottabb köznyelv használói körében etc. Márpedig a Szatmár településnevet használó budapesti M5 kulturális tévécsatorna egyelőre még hivatalosnak tekinthető.

Szatmárnémeti várost – a fentebb említett, s „nagy falu” jelentéssel bíró Satu Mare használatával – hivatalosan csak a megszálló románok nevezik éppen úgy, mint a megyét. Ha az ott élő magyarok románokkal, románul beszélnek, akkor természetesen ők is kénytelenek a Szatmár (Satu Mare) román közigazgatási elnevezést használni.

Mindez persze nem zárja ki azt, hogy az ott élő magyarok esetenként – valószínűleg a megszállók nyelvi ráhatására – Szatmárnémetiről szólva magyarul is a Szatmár megnevezést használják. De ettől ez még helytelen, magyar szempontból nem hivatalos megnevezés. Főleg akkor helytelen, ha ezt egy budapesti kulturális tévécsatorna műveli.

Önt és másokat az írásomban még csak gondolattal sem románoztam le. Újságíróként, magánemberként előbb az emigrációban, majd miután 1990-ben a színt váltott budapesti hatóságok hazaengedtek, Magyarországon is felemelem szavamat az elszakított magyarokért, illetve az őket sértegető személyek és politikai pártok ellen. Ha kell, bemutatom az ezzel kapcsolatos bibliográfiát… Éppen ezért kérem, keressen magának olyan anyaországi közéleti embereket, társaságokat, akik valóban lerománozzák az erdélyi magyarokat. Nem lesz nehéz dolga, mert van belőlük elég.

Az Ön által bírált kézirat leadása előtt igenis konzultáltam egy erdélyi születésű, egyébként Brassóban diplomázott, hozzám eléggé közelálló, öntudatos székellyel. Ő is azt mondta: a köznyelvben, román ráhatásként esetenként, műveltségi szinttől függően a magyarok is nevezik Szatmárnak Szatmárnémetit, de ettől ez még nem helyes megnevezés. Erdélyben is mondják, hogy „átmegyünk Magyarba”, de ettől ez még nem helyes, nem hivatalos, nem irodalmi.

Boldog új évet, jó egészséget kívánok!