Még 2021 májusában – tehát lassan két éve – írtam egy hosszabb publicisztikát az afrikai Dahomey Királyságról, amely egy németországi műkincs visszaszolgáltatás révén jött szóba. Terveztem ennek a témának egy második részt is, amellyel mind a mai napig adós vagyok, viszont Dahomey története azóta tovább bővült egy hazánkban pár hete bemutatott filmmel, amely a The Woman King – A harcos címre hallgat. A The Woman King eredetileg 2022-es film, Magyarországon azonban csak most került a mozikba.
 A film magyarországi plakátja (forrás: port.hu) |
A film és maga a történet is remekül illeszkedik abba az új hullámos filmgyártásba, amit Hollywood egyre inkább megtestesít, valamint az egyre agresszívebben terjeszkedő Black History Month (fekete történelem hónapja) is elégedett lehet a témaválasztást illetően. Azaz csak lehetne, ugyanis a The Woman King úgy áll hozzá az alapanyaghoz, hogy az ne egy fehér-fekete ellentétté silányuljon. Megmondom őszintén, ilyen szintű árnyalásra nem számítottam, végképp nem 2023-ban (2022-ben), főleg úgy, hogy a film több, a feketék történetére meglehetősen kényes kérdést is feszeget. Mielőtt rátérnénk a konkrétumokra, javaslom, mindenki olvassa el a fentebb hivatkozott, két évvel ezelőtti írásomat, amely vázlatosan bemutatja Dahomey történetét, különösen azt az időszakot, amelyet amúgy a film is tárgyal. Ezekből persze számos információra most is kitérek, de értelemszerűen nem mindre.
Az 1800-as évek elején járunk, javában virágzik még az a világ, amelyet ma olyannyira utálnak, viszont ennek a része volt a mai Benin helyén elterülő Dahomey Királyság is, mint a térség politikai-hatalmi tényezője. Utóbbi kettő kérdése erősen összefonódik az amúgy középpontba helyezett agojie-k történetével, akik más néven azok a dahomey-i amazonok, akikről szintén írtam a korábbi cikkemben. Vezetőjüket, Nanisca tábornokot (Viola Davis) követjük nyomon, illetve a másik főszereplőn, Nawin keresztül kapunk egy klasszikus "újonc vagyok, de kivételes harcos akarok lenni" klisét is, ez utóbbi viszont jó lehetőség arra, hogy fejlődésén keresztül bemutassák az amazonok mindennapjait.
A dahomey-i agojie-k különleges státusza nem csak Afrika korabeli szintjén volt kivételes, de lényegében az egész világon. Teljesen elkülönülten éltek a királyság szívében, nem házasodhattak, nem is igen beszélhettek férfiakkal, cserébe az egész királyság tisztelte és félte őket, a legkeményebb kiképzést kapták, egyszóval nem egyátlagos afrikai nő életét élték. Nawi (nevét minden bizonnyal az utolsó, 1979-ben elhunyt, életében még harcoló amazon után kapta, ez amúgy jó ötlet volt az alkotók részéről) pont ettől az átlagos élettől (hozzá akarták adni valami gazdag "öregúrhoz", aki naphosszat verte volna) akar menekülni, így apja mérgében felajánlja a királynak, majd az agojie-k veszik szárnyaik alá, míg az említett Nanisca egyszerre próbál harcolni, a múltja traumáit feldolgozni, illetve politikai célkitűzéseit megvalósítani az uralkodón, Ghezo (Gezo) királyon keresztül, miközben komoly háborút vívnak az Ojo Királysággal, de képbe kerülnek a fehér rabszolga-kereskedők is.
A film számomra a kilencvenes évek, még inkább a 2000-es évek első felének történelmi témájú filmjeit idézi látványvilágban és cselekményben egyaránt, persze a feketék középpontba helyezésével mindezt a jelenleg uralkodó széljárással egybekötve. Azaz hogy csak a felütés szempontjából, ugyanis a fehérek itt tényleg csak mellékszerepet töltenek be (ahogy a férfi szereplők is, de erről majd később), a konfliktus sokkal inkább a feketék között zajlik. Igen, itt ők egyáltalán nem áldozatok, az Ojo Királyság például rendszeresen üzletel a fehér rabszolga-kereskedőkkel. Nanisca igazából ennek a világnak akar véget vetni, a rabszolga-kereskedelemről (Dahomey is élt vele a valóságban még Gezo alatt is, ezt a filmben persze árnyalják) pedig áttérni a pálmaolajra, mint fő exportcikkre.
 A film nagy hangsúlyt fektet arra, hogy belelássunk az agojie-k mindennapjaiba, itt éppen az újoncok kiképzésébe (forrás: InterCom) |
A The Woman Kinget bírálták a történeti hitelesség hiánya miatt, azonban ahhoz képest, hogy filmről beszélünk, a felütés és a történelmi atmoszféra úgy nagyjából stimmel. Az amazonok kegyetlensége (fejlevágás, foglyok kínzása stb.) a szimpátia kérdése miatt persze partvonalon van, mint ahogy arról sem beszélnek, hogy Ghezo az egyik korabeli támogatója volt a rabszolga-kereskedelemnek, ez csak az Ojo Királyság és a velük szövetséges törzseknél kerül előtérbe. Sőt, Ghezo-t jobbára pozitív alaknak próbálják ábrázolni, aki vevő Nanisca reformjaira, noha egy Brazíliából érkező portugál rabszolga-kereskedőt és félig dahomey-i származású barátját, Malikot is vendégül látja udvarában. A valóságban Ghezo-t pont egy brazíliai rabszolga-kereskedő segítette hatalomra (valószínűleg innen is jött az ötlet), ám arra azért még tellett, hogy a filmben a félvér Maliknak megjegyezze Ghezo, hogy "a fehér ember lezüllesztett minket és nem nyugszik, amíg el nem foglalja Afrikát". Sőt, mivel Ghezo mindvégig támogatója volt a rabszolga-kereskedelemnek, ez a gondolatszál már azért sem hiteles a szájából.
Persze hasonló tematikájú filmeket nem lehet úgy gyártani, hogy az ellenségkép megteremtése mellett ne kreáljanak olyan karaktereket, amelyekkel a nézők legtöbbje szimpatizálni tud, ezért Dahomey – és benne kiváltképp az agojie-k – kapnak egy teljesen romantikus, a legtöbb történelmi hitelességet mellőző képet. A környezet és a felütés tehát történelmi hűség szempontjából rendben van, részletesebb árnyalás terén nem. Egyébként ez nem feltétlenül hiba (aki 100%-ig hiteles filmet akar nézni, nézzen történelmi dokumentumfilmeket), mert annyira élesen mégsem tér el az alapanyagtól, tehát nem butítja le a cselekményt egy fehér-fekete ellentétre, a nagy BLM-támogatók őszinte bánatára.
 Az üzlet az üzlet. Az ojok (is) szívesen adtak el fekete rabszolgákat fehér kereskedőknek (imdb.com) |
Azonban van még valami, ami talán még jobban eleget tesz a korszellem kielégítésének a feketék középpontba helyezésén túl is, ez pedig a "harcos nő" képének megteremtése. Tudni kell, hogy nem csak a szereposztás, vagy a perspektíva nőközpontú, de a rendező (Gina Prince-Bythewood), a két forgatókönyvíró és számos más, a film elkészültét meghatározó pozícióból irányító illető is nő. Ha rosszmájúak akarnánk lenni, ezen a ponton mondanánk azt, hogy a The Woman King két kvótát is egyszerre teljesít a korszellem oltárán: a rasszkvótát meg a nőit, ám ez a megállapítás ebben az esetben kétség kívül ütősen hangzik, viszont nem lenne maradéktalanul igaz.
Egyébként jómagam úgy gondolom, hogy ez a film előbb készült el a manapság etalonként kezelt nőkép, semmint a feketék miatt. Ugyanis a téma miatt azt még megérti az ember, hogy fehérek nem nagyon szerepelnek a filmben (az említett okok miatt amúgy nem is hiányoztak, mert ezen ellentét helyett tudunk a helyi konfliktusokra koncentrálni), de a férfi szereplők is mellékvágányon vannak, sőt, akiket bemutatnak, azokból is többen ostobák, vagy esetlenek. Innen a már említett portugál rabszolga-kereskedőt, Santo Ferreirát és barátját, Malikot emelném ki. Utóbbi ugye félig dahomey-i származású és mivel karaktere – mint általában a férfiaké – egyáltalán nincs kibontva, igazából totál felesleges is a jelenléte (igazából szerintem a készítők is csak a romantikus szál miatt tették be), hovatovább miközben őt akarják beállítani a "pozitív szereplő hősszerelmesnek", addig több morálisan erősen megkérdőjelezhető tettet hajt végre a film több mint kétórás játékideje alatt. Ebből genyóságban kiemelkedik az, amit a cselekmény végén gyerekkori barátjával tesz, de többet nem akarok spoilerezni.
 A harcok koreográfiája és úgy általában a csatajelenetek igényesek lettek, ugyanakkor a képi világ néha hagy némi kívánnivalót maga után úgy általánosságban (forrás: InterCom) |
Ha már ennyire nőközpontú a film, cserébe legalább az ábrázolásukat nem tolják túl a másik irányba. Noha harcosok, azért nincsenek túlságosan férfiasnak bemutatva (már amennyire ez katonáknál lehetséges), a lehetőségekhez képest nőies érzelmeik vannak, a köztük zajló párbeszédek is erről tanúskodnak.
Összességében elmondhatom, hogy mielőtt beültem a moziba, másra számítottam és ezt most jó értelemben mondom. Egy, a 2021-es Kampókézhez hasonló propagandafilmre (nem témában, kizárólag propaganda szempontjából), ahol a fehér-fekete ellentétet meglovagolva több mint 2 órán keresztül "szórakoztatnak" minket, ostorozzák a "fehér szupremácizmust". Nem így lett. A kapcsolatrendszerek árnyaltak és jóval messzebbre mutatnak annál, semmint "a gonosz fehérek idejöttek Afrikába és garázdálkodnak". Sőt, a fehérek a mellékvágányról "szemlélik" csak az eseményeket, a konfliktus fő forrásai kontinensen belül maradnak. Mindehhez kellett egy túlromantizált Dahomey Királyság és sok olyan adalék, amely a valódi történelemben nem így zajlott, de egyrészt ezek pár kivétellel nem annyira zavaróak, másrészt játékfilmet nem nagyon lehet máshogy készíteni, harmadrészt a készítők sem rejtették véka alá, hogy a film cselekménye kitalált történeten alapszik.
Két olyan mondatot jegyeztem meg, ahol effektíve a fehéreket ekézik, az egyik a már említett mondat Ghezo királytól, a másik pedig egy megjegyzés az egyik agojie-tól, Izogietól (akit egyébként a mostanság gyakran foglalkoztatott Lashana Lynch játszik), amikor azt mondja a whiskyről, hogy "ez az egyetlen jó, amit a fehér ember hozott magával". Amúgy lévén Afrika, ez utóbbi sem zavart nagyon (végül is ott élőként joga van így gondolni) és ezen a ponton végül rá is térnék arra, miért más ez a film egy egyszerű BLM-, vagy Black History Month-propagandánál.
 A whisky mellett azért a fehér ember fegyverei is jó szolgálatot tettek Dahomeynak (forrás: imdb.com) |
Egész egyszerűen ugyanis jót tesz neki, hogy Afrikában játszódik, hovatovább a messzebbi múltban, vagyis nem a jelenben és nem a fehér élettérbe helyezett feketék szemszögén keresztül. Magyarul itt ők vannak otthon, mentesülünk minden életidegen "polgárjogi harctól", kultúrmarxizmustól meg a többi agyonhasznált hülyeségtől és nagy betűvel... HÁLA ISTENNEK befeketített, eredetileg fehér karakterek sincsenek, mert egész egyszerűen nem volt szükség ilyesmire. Sőt, az ember akarva-akaratlanul elgondolkozik azon, hogy valahol itt, a rabszolga-kereskedelemnél siklott ki ez az egész és jobb lett volna szimplán csak békén hagyni őket, beleértve Dahomeyt is. Éljenek, ahogy kultúrájuk szerint jól esik, amazonostól, mindenestől. Végtére is Nanisca is ezt akarta, ezen a téren így könnyű is motivációjával azonosulni. Rabszolga-kereskedelem nélkül ugyanis nem kerülnek át a feketék tömegesen a tengerentúlra (nem mellesleg Európába sem) és habár a történelem nem ismeri a "mi lett volna, ha..." elgondolásokat, borítékolható, hogy a mai gyászos állapotok egyszerűen nem léteznének. Öröm volt látni, hogy mindezt nem kizárólag a fehérek nyakába varrják, hanem a feketék szerepét is részletesen bemutatják saját társaik áruba bocsájtásán keresztül, habár a film azért kihagyott egy ziccert, ugyanis egy merész húzással bemutathatták volna, miként vették ki aktívan a részüket a "buliból" a zsidó kereskedők is. Ezt azonban nem vállalták már be.
A The Woman King – A harcos alapvetően a kilencvenes évek, 2000-es évek első felében virágkorát élő történelmi nagyjátékfilmek mentén építkezik, mindezt elképesztően látványos harci jelenetekkel, azonban néhol bugyuta párbeszédekkel, több karakternél túl felületes ábrázolással, helyenként előforduló klisékkel teszi (utóbbiak amúgy nem zavartak annyira, mert olyannyira régi klisék ezek, hogy lassan épp ezért már nem is számítanak annak). Véleményem szerint a modern kori nőkérdés inkább motiválta a film elkészültét, viszont egybites BLM-propaganda helyett mást kaptam, az ember pedig levonhatja a konzekvenciát: jobb lett volna ezeket az afrikai birodalmakat úgy hagyni, ahogy vannak, aztán ma nem lenne ennyi gond.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Ha még nem volt elég, pár korábbi filmkritikám és filmelemzésem:
