A hátrahagyott hosszú hónapok súlya ült még a lelkemen, mely minden lépésnél hátranyomott. Bármennyire is elzárkóztam a külvilág elől, mégis utolért egy váratlan meghívás, melyet egy azeri katonatársamtól kaptam, aki meghívott szeretett hazájába. Szívem mélyén éreztem a kedvességet, az alázatot, amit felkínált számomra. Ekkor még nem gondoltam arra a szörnyűségre, ami sok évvel ezelőtt történt. A horrorba illő történet egy baltás gyilkosról szólt. Ramil Safarov azeri katona bosszúból brutálisan lefejezte örmény társát, de a magyar szobatársát sértetlenül hagyta. A Vallomásában tettét azzal indokolta, hogy szeme láttára ölték meg szeretett családtagjait, azt állította, gyermekkorában átélt háborús trauma hatására gyilkolt. A börtönben megtanult magyarul és könyveket fordított. Amikor hazájába kiadták, Azerbajdzsánban hősként ünnepelték. Sok év távlatából is, mai napig tabuként kezelik.
A készülődésem titokban zajlott, mivel el szerettem volna kerülni minden negatív gondolatot és megjegyzést. Minden szükséges óvintézkedést megtettünk. A belügyminisztérium és a konzulátus mindenben segített és támogatott.
Amikor sok ezer kilométerre a hazámtól elindultam egy másik világba, a család feladta rám az utolsó kenetet. De vajon mi bajom is történhetne Azerbajdzsánban?
Bakuban próbáltam a legszebb énemet mutatni, hiszen turistaként érkeztem. Mikor a gépem leszállt, nem volt nehéz észrevenni egy fehér európai nőt, aki egyedül van. Kutattam az embereket, nem tudtam, merre nézzek, de hirtelen ott állt előttem Osman. Még a név is kötelez, jelentése hős, harcos katona, és ez minden tekintetben igaz volt. Már ismertem a művészi tehetségét, a természet, állatok nagy rajongása is közös volt bennünk. Ezek tudatában csak át kellett magam adnom egy embernek, és egy ország tárt kapukkal várt: „légy üdvözölve nálunk”. Valójában ekkor még nem tudtam, ki vagyok én? – egy sorstárs, egy barát…
Ígéretemnek eleget téve, mindennap jelentkeznem kellett, hogy jól vagyok. Bakuban bő egy hetet töltöttem, mely így is nagyon kevésnek bizonyult, hiszen Baku sokszínűségét megismerni több idő kell. Bár találkoztam a szegénységgel, láthattam kaotikus arculatát is, de ilyen a világunk, vannak fények és sötét árnyoldalak. Mégis meg tudott babonázni a város szépsége. Megcsodálhattam a Kristálycsarnokot, az örök láng birodalmát… a Kaszpi-tenger szépsége is rabul ejtett, hiszen valójában egy tó, de a mi magyar tengerünknél legalább tizenötször nagyobb.
 (Képek: getyourguide.com) |
Jártam több nagyobb városban, mint Gabala vagy Seki… nemcsak a főváros úszik esténként fénypompában. Rengeteg hívogató reklám, szórakozóhelyek csalogatják az ide utazókat. Az azeriek vendégszeretete felülmúlhatatlan, hiszen híres vendéglátók. Minden, amit elém raktak, az számomra a királyi lakomára emlékeztetett. Itt a húsételektől, a friss gyümölcs, zöldség-, sajt- és kenyérkülönlegességekig mindenki megtalálja a saját ízvilágát. Megszerettem a dolmát, az okrát. Az édesség számomra a halva lett, aki egyszer megkóstolja, mindig emlékezni fog az ízére. Valójában az ételek egyszerűségében rejlik a csoda. Az pedig, hogy én akár napi ötször, vagy még annál is többször hódolok a teaélvezetemnek, még az azeriek is megmosolyogták.
Az azeriek nem értik meg az angolt, az oroszt annál jobban, így ezáltal, az orosz nyelvtudásom is fejlődött, és elég sok azeri szót megtanultam. Eddig is tudtam, hogy nagyon szeretik a magyarokat. Ez fakad abból, hogy Attilát közös ősünknek tekintik. Ugyanakkor nagyon sok azeri katona szolgált Magyarországon.
Eljött az idő, mikor egy terepjáróval el kellett indulni, hiszen várt a hatalmas Kaukázus, mely csodás élményt nyújtott, ugyanakkor éreztem a szerteágazó mélységét és veszélyes magaslatait. Sokszor hirtelen morajlással elém tárult egy hegyi patak, vagy éppen egy fenséges vízesés zúdult alá a semmiből. A természet volt az úr, mely mindig más arculatát mutatta. Úttalan utakon keltünk át, a terepjárónk tette a dolgát. Volt, mikor minden út bezárult előttünk, ilyenkor lóháton haladtunk tovább.
 |
A hegyekben, a határhoz közel találkoztam fegyveres, síita katonákkal, akik feltartóztattak. Erőszakos, intő mozdulataik, nem jót ígértek. Próbáltam a lovam hátán maradni, de nem sokáig, mert egy fegyveres erélyes mozdulatokkal letessékelt a lóról. Nem tudtam, mi fog történni. Bár nem értettem az azeri nyelvet, mégis egy kis idő múlva valami megtörte az ellenséges hangot, és a férfiak harsány nevetése vette át az addig agresszív fellépést. Előkerült a dohány és valami tömény azeri ital, mellyel ittunk a szent békére és a testvériségre. Minden jó, ha a vége jó, hiszen újra lovam hátán ülhettem, és elhagyhattuk a veszélyes zónát.
Azerbajdzsán gyönyörű, mégis, láttam szegényes falvakat, házakat és utakon kóborló állatokat. Már magam sem tudtam, hol vagyok, merre tartok. A hegyek lábánál láthattam Zayzid és Aydinbulag, Lahic falvait. Elbűvölt a havas hegycsúcs, a reggeli zúzmara. Megcsodálhattam Khinaliq falucskát mely 2350 méter magasságban van. Megtapasztaltam, milyen kegyes hozzám az idő, és meghódíthattam a Kaukázus magaslatait, hiszen szikrázó napsütésben, kötelekkel, karabinerekkel kibiztosítva elérhettem a csúcsot. Minden nehéz pillanatban bíznom kellett a kísérőmben Osmanban, aki feltárta és megmutatta azokat a helyeket, melyet egy külföldi turista nem láthat, mivel ezek veszélyesek és a külvilág előtt láthatatlanok. Mégis jó volt más emberi értékrendet látni, megérezni.
 |
Nehéz volt megérteni a néhol szinte középkori életvitelt, ahol mégis tükröződött a civilizáció egyik elmaradhatatlan eszköze, hiszen a legszegényebbek is rendelkeztek mobiltelefonnal. A természet minden kiváltságot megad azoknak, akik itt élnek, hiszen olyan emberekkel találkoztam, akik koruk ellenére kiváló fizikai és mentális adottságokkal rendelkeznek. Ez az életük, melyet a természet, a vallás, a hitük ural. Az állatokkal való találkozás, a szoros együttélés olyan volt, mintha visszamentem volna az időben és egy filmforgatás helyszínén lennék, de ez valóság volt. A felfedezés lelkesedéssel és boldogsággal töltött el, sokszor meg kellett állni, megpihenni, hogy meg tudjak élni minden egyes csodát. Be kell vallanom, voltak félelmeim, kétségeim, de mindig ott volt mellettem Osman, aki a legkiválóbb „szárnysegédem”, védőpajzsom volt.
A csoda számomra az egyszerűségben rejlett. Reggel madárcsicsergésre ébredni. Kiülni a nagy vadonba egy friss forró teával a kezemben és üdvözölni a reggelt és a hatalmas Kaukázus köszönt vissza rám. Valójában a hegy fogságában, elzártan éltem egy kerek hónapig. Volt időm bejárni eldugott falvait, városait. Vonzott a csúcsok meghódítása, így egy-egy fárasztó hegyi túráink után mindig várt az azeri vendégszeretet és a terülj, terülj asztalkám. Igaz, nem értettem a beszédüket, de értettem a gesztust, a mosolyt, a felém áradó felebaráti szeretetüket.
 |
Hálás vagyok, hogy elmondhatom, királynőként bántak velem, hiszen nem csak vendég voltam, ennél sokkal több.
Baku, egyben a Kaszpi-tenger volt az utolsó állomásom. A vizek szerelmese vagyok, ennél jobban még sosem éreztem titokzatos szépségét. Nem rémisztett meg a tenger hideg lehelete. Érezni akartam a víz ízét, erejét. Azt hiszem, kissé lebecsültem, hiszen ahogyan úsztam egyre beljebb és beljebb, úgy váltott egyre hidegebbé. Kissé vakmerőség volt számomra, hiszen már nem létezett más, csak a tengerkék víz és én. Hatalmas érzések szárnyaltak bennem, de jól estek a hideg hullámok, melyek megtisztították csapongó gondolataimat. A tenger hullámai között, már nem voltak bennem kérdések, bizonyossá vált, hogyan tudnám elengedni mindazt, ami magához láncolt és fogva tartott.
A kaukázusi utazásom megváltoztatta az életem, mert a meghívás örökre és mindenhová szólt. Az élet nagy és ritka pillanata, ha egy álom valóra válik, mert merni és tudni kell győzni, de ez mit sem ér, ha nincs benne hit, és ha már minden megvan, tudni kell megbecsülni.
Kedvenc költőm, Vörösmarty Mihály szavai bölcsek és igazak, mikor, azt mondja:
„Határozz, és kimondtad sorsodat”.
A szerző korábbi írásai:
