(Ha jelen írásunkat esetleg valaki komcsi nosztalgiának találná, biztosítjuk az illetőt, nem annak szántuk. De ha valakinek mégis ilyen gondolatok támadnak fejében, az csak egyet bizonyít: „ezek” még „azoknál” is rosszabbak.)

Ady Endre 1901-ben megírta Nagyváradon Egy kis séta c. újságcikkét, amiért három napi fogházra ítélték. A cikkben Ady pellengérre állította a gazdag Kanonok-sor és a külvárosi nyomor közötti ellentétet. Ady ma irodalmi tananyag. Ő ihletett bennünket szegedi sétánk megtételére egy borongós november végi napon 2009-ben. Hála demokráciánknak, három napos fogháztól remélhetőleg nem kell tartanunk, arról pedig már lekéstünk, hogy irodalmi tananyag legyünk.

Kezdjük sétánkat a Londoni-körúton. A körút és a Bakay Nándor utca sarkán volt a Szegedi Kenderfonógyár.

Az épület hetekkel ezelőtt még így nézett ki:

Ma pedig így, de már nem sokáig, a bontók keményen dolgoznak.

A gyár a XIX. században létesült, szegediek generációinak adott munkát és megélhetést.

Vajon mi fog épülni a helyén?

Lakópark kerítéssel és sorompóval? Kereskedelmi központ?

Igen, valami ilyesmi. Lakópark és kereskedelmi központ. A képen a gyár helyére tervezett épületkomplexum makettjét láthatjuk.

De folytassuk sétánkat a közelben a Bakay Nándor utcában.

A Szegedi Gyufagyár egyike a kevés még működő szegedi üzemnek.

Haladjunk tovább. Egészen közel a gyufagyárhoz egy laktanya-szerű épülettel találkozunk.

Igen. Valamikor itt a Szegedi Huszárezred laktanyája volt. A szocializmus évei alatt a Kábelgyár működött benne. A nagy szemfényvesztés után a Siemens privatizálta. Örültek is dolgozók, milyen világhírű cégnél dolgozhatnak. Aztán egyszerre csak megszűnt a Kábelgyár, annak kisteleki gyáregységével együtt. A Siemens köszöni, jól van. Ontja Magyarországra termékeit.

Ma a Polgármesteri Hivatal Okmányirodája és különböző kereskedelmi cégek kaptak helyet az épületekben.
Haladjunk tovább, még mindig a környékben. A Rigó utcán egy ismerős épületre bukkanunk.

Igen. Ez az épület volt valamikor a Szegedi Kéziszerszámgyár irodaépülete.


Ez pedig a termelési épület. Hirtelen felbukkan előttem egy 15 éves fiú képe, aki nyári szünetben ebben a gyárban találkozott életében először a kenyérkereső munka fogalmával. Mártogatta az izzó kombináltfogókat, csípőfogókat az edzőolajba, majd a megeresztő folyadékba. Kapott vagy 5 Ft órabért. Hol vagytok, régi kollégák? Hol vannak a gyártósorok? Ma ezek a szerszámok Kínából, vagy ki tudja, melyik fertályáról a világnak jönnek.
Természetesen hitelre vesszük.

Nem messze innen, a Kálvária sugárúton a volt Textilművek hatalmas területéhez érkezünk.

Az üzemben fénykorában 3000 ember dolgozott.
Ma millió kis kft. osztozik a területen.

A textiltermékeket pedig ugyancsak Kínából, ugyancsak hitelre vásároljuk. Az ember csak azt szeretné tudni, ki volt a privatizáló, ki az a szerencsés személy (személyek), akik páholyból nézik a kis cégek élet-halál harcát, közben pedig minden hónap végén beszedik a bérleti díjat.

Az üzemnek saját óvodája, saját munkásszállása (képünkön) volt. A vállalatot, mint az összes szegedi, ill. magyar vállalatot az igazgató–főmérnök–főkönyvelő–párttitkár négyesfogat irányította. Magától értetődő, hogy a vezetői posztra való alkalmasság legfontosabb kritériuma a politikai megbízhatóság volt. Hol vagytok, volt vállalatvezetők, volt párttitkárok? Mit kaptatok azért, hogy eladtátok lelketeket először a vörös ördögnek, aztán a privatizálásnál egy kis baksisért az új hódítóknak?

Közvetlenül a Textilművek után egy kereskedelmi raktárhoz érünk. Csak a régi szegediek tudják, hogy itt az Univerzál Szövetkezet telephelye volt. Valamikor itt növényvédő szereket is gyártottak. A cég jogutódja megvan, de már csak kozmetikai szereket gyárt. A növényvédő szereket természetesen importból szerezzük be. Nyögnek is bele a magyar gazdák.

Következő állomásunkon egy bekerített sivár területre érünk.

A Budalakk Szegedi Gyáregysége volt itt valamikor.



Néhol még ki lehet venni a volt termelőépületek alapjait. Kinek volt ilyen sürgős a földdel egyenlővé tenni mindent? Netán sóval is beszórták, mint a rómaiak Karthágó földjét?

A terület egyetlen hasznosítása jelenleg, hogy néhány reklámtáblának ad helyet.

Itt volt még a közelben a Szűcsipari szövetkezet. Fénykorában Németországba exportált bundákat. Ma autókereskedés működik a területen.

De nem jobb az egykori Budalakkal szemben elterülő volt Téglagyár mai képe sem.

Romok, pusztítás, vandalizmus, amerre csak néz az ember.




Az irodaépület homlokzatán még látszanak ez egykori büszke reklám maradványai: „MI MINDENHOVÁ BEÉPÜLÜNK.”


Ma a szegediek ilyen tipikusan magyar nevű téglagyárakból építkeznek, mint „Tondach” vagy „Wienerberger”.
A volt téglagyárnál kanyarodjunk a Fonógyári útra.

Ez a telephely nemrég még az Ikarus Szegedi Gyáregysége nevet viselte és Széles Gábor vállalatbirodalmához tartozott. Nos, az autóbuszgyártás megszűnt Magyarországon, szakemberek tízezrei lettek földönfutók, így Szegeden is bezárni kényszerült a telep. Útjainkon, Volán-vállalatainknál ma Volvo és Mercedes autóbuszok futnak, amelyeket természetesen hitelből vásárolunk meg. Tehát kormányaink, akár jobb-, akár baloldaliak, hitelt vesznek föl azért, hogy magyarok százezreit földönfutóvá tegyék.

Mint látjuk, a telepen talált otthonra a Coca-Cola, de bőven van még kiadó épület.

A Fonógyári útnak a Szegedi Fonalfeldolgozó adta a nevét.

Itt is minden csendes, textilipari termelés itt sem folyik már. A szokásos képlet, kis kereskedelmi kft.-k osztoznak a területen.

Ugyancsak a szokásos képlet: textilipari termékeinket importból szerezzük be, hitelre. Hazánk adósságállománya naponta 3 milliárd Ft-tal növekszik.

A Budapesti út és Dorozsmai út közrefogta területen helyezkedett el a DÉLÉP építőipari vállalat, más néven házgyár. Talán a legnagyobb szegedi cég volt. Egek, mennyit szidtuk a házgyári lakások minőségét! És hány kilakoltatott magyar család visszasírná már, hogy legyen egy „tanácsi” vagy „szövetkezeti” lakása. Hányan tudják még hazánkban, mit jelent ez a fogalom?

A telepen kiadó, eladó épületek, félig lebontott szállítópályák találhatók.

1988-ban, azokban a zavaros időkben Budapesten járt az IMF küldöttsége. Mi akkor mint gurukra tekintettünk rájuk. Egyvalami azért már akkor sem tetszett. A Népszabadságban fejtegette az illető IMF-képviselő, hogy Magyarország erejéhez képest túlzott mértékben támogatja állampolgárainak lakásépítését. Szóval attól élünk olyan rosszul. Mit ad az ég, nem telt belé egy évtized, és az IMF megkapta, amit akart: a házgyárak országszerte csődbe jutottak, a szociális lakásépítés állami támogatását (tanácsi lakások) nem mérsékelték, megszüntették. Ennek egyenes következménye volt, hogy a szocializmusban meglévő szerény, de egyenletes népességnövekedés drasztikus népességfogyásba fordult át. Mivel a magyar állam erőn felüli költekezése nem szűnt meg, csak más irányba terelődött (kamatfizetés, cigányok támogatása), és ez ellen az IMF soha szót nem emelt, fel kell, hogy tegyük a kérdést: csak nem ez volt az IMF eredeti szándéka már 1988-ban, hogy drasztikusan csökkenjen a népesség? És hogy Magyarország sajnálgatása az erőn felüli pénzkiadások miatt amolyan krokodilkönny-hullatás volt?

A szokásos kép itt is: a hatalmas gyárterületen számtalan kisebb-nagyobb bérlő.

Egyetlenegy objektum Szegeden, amelynek megszűnését nem sajnáljuk: a volt szovjet laktanya. Ma egyetemi kollégium, illetve itt is található néhány kisebb bérlő cég.

Nem messze innen, a Budapesti úton van a volt DEFAG-telep. Valamikor farostlemezt gyártottak itt.

Ez az ajtótlan ablaktalan romtanya pedig valamikor a Szegedi Bútoripari Szövetkezet nevet viselte.

A város felé haladva az Izabella-hídról a Konzervgyár épületegyüttese tűnik elénk.

Csönd, málló falak, szeméthalmaz.
A volt csarnokokat diszkont üzletekké alakították.

Egyik épületének homlokzatán most is ott virít az ismerős felirat: ELADÓ, KIADÓ.

A gyár egy részében pedig egy üveges kft. működik.

De térjünk be a közelben lévő Szegedi Ruhagyárba. Illetve csak volt ruhagyárba. A volt gyártási csarnokok helyét ma üzletek, kereskedelmi kft.-k foglalják el. Öltönyeinket pedig Kínából importáljuk.

A közelben, a Cserzy Mihály utcában egy régi ismerősre bukkanunk.

A DOMET az Ecset- és Seprűgyár volt valamikor. Az üzem területén ma képviseletek, kis kereskedelmi kft.-k találhatók. Hogy honnan és milyen pénzügyi háttérrel hozzuk be a szükséges ecset- és seprűmennyiséget, talán nem kell külön magyaráznunk.

A DOMET-tel szemben található a már említett üveges kft. egyik telephelye. A háromemeletes épület valamikor a büszke nevet viselő „Április 4. Cipőipari Szövetkezetnek” adott otthont.

A kötelező „kiadó csarnok, raktár, iroda” felirat innen sem hiányzik.

Utunkat a Belváros felé folytatva egy csendes, sokszintes épületre leszünk figyelmesek.

Az épület valamikor a Szegedi Kenyérgyár volt. A szocialista megalománia mintapéldája. Még amit könnyen lehetett volna kisipari körülmények között gyártani, arra is életképtelen, óriási üzemeket építettek. Ma csipkerózsika-álmát alussza.

Itt a közelben, a Hétvezér utcában egy új, modern, vonzó épületegyüttest látunk meg.

Az épületegyüttes helyén néhány éve még a Szegedi Hangszergyár állt. Termékeit (vonós hangszerek) az USA-ban is vásárolták. Aztán a távol-keleti konkurencia… (Meg hazai jóakaróink…)

Haladjunk innen tovább a Nagykörúton a Tisza irányába. Bal kéz felől szemünkbe ötlik a SZEVIÉP irodaháza. Az épület tíz éve még a Mary Cipőgyárnak (korábban Szegedi Cipőgyár) adott otthont.

Ma természetesen cipőinket is importból kapjuk.

Vajon mikor fogják az emberek a munkahelyrombolás–import függőség–munkanélküliség-, életszínvonal-csökkenés–államadósság–népességfogyás közötti összefüggéseket felismerni? És ha ezeket felismerték, és azt is, hogy ez nem egy véletlen, hanem egy megtervezett folyamat volt, amelynek részesei voltak egymással versengő politikai pártjaink? Hogyan fogják a felelősöket elszámoltatni?

De folytassuk sétánkat. Átérve a Tisza-hídon megkeressük a legendás Újszegedi Kendergyárat. Odaérve megdöbbenünk. Ahol a nap 24 órájában zakatoltak a gépek, a kémény időnként fekete füstöt eregetett, ott ma minden csendes. De hol van a gyárcsarnok? Hol a gyárkémény?

Aki nem emlékszik a régi gyárra, az el sem hiszi, itt emberek sokasága dolgozott három műszakban. Miért volt olyan sietős az új tulajdonosnak az épületet lerombolni? A területet most is őrzik, fényképeinket is csak a kerítés résein keresztül tudtuk elkészíteni.

Az irodaházat meghagyták, ott egy kereskedelmi cég működik.

Lassan sétánk végéhez érünk.

Gondolatban még készítünk egy kis számvetést, mi maradt meg Szegeden.

Megvan a Szalámigyár, Leisztinger-birodalom tagjaként. Néhány éve Dániából hoztak fagyasztott félsertéseket feldolgozásra, és amikor gőzzel felolvasztották, a dolgozóknak facsarta az orrát a szag. Így támogatták a hazai sertéstermelőket. Megvan a MOL részeként a kőolaj- és földgázkitermelés. Mint tudjuk, a MOL 75%-ban külföldi tulajdonban van. Megvannak a közszolgáltatók, gáz, víz, villany, javarészt francia tulajdonban. Megvan a tejfeldolgozó, először olaszoké volt, magánkézbe adták tovább.

És gyorsan nézzük még meg, mit kapott Szeged demokráciánk 20 évében: termelő üzemet egyet sem. (A néhány fős önerőből létesült kft.-t itt nem számoljuk.) Ehelyett jött a Cora, Tesco, METRO, Lidl, Aldi, Penny Market, Baumax, Praktiker, OBI. Mindenki hozta a saját jól beolajozott beszállítói hátterét, mondanunk sem kell, külföldről.

Természetesen tudjuk, amit Szegeden látunk, az nem helyi specialitás. Ilyen az egész ország.

Nem állítjuk, hogy a 20 évben egyetlen termelőüzem sem ment volna tönkre, ha a politikai vezetés komolyan veszi hivatását. De tudjuk, hogy sokkal jobban lehetett volna a kérdést, a kommunizmus csődtömegét kezelni.

Példa erre a lengyel, a cseh, a szlovén, a szlovák, a horvát, és igen… a román helyzet is. Ilyen katasztrofális politikát egyetlen ország elitje sem produkált, mint a mienk.

Ki a felelős mindezért? Kik akarták, hogy ide jussunk? Miért? Mindegyikünk találkozott már a kis felirattal úton-útfélen:

Igen. Európa itt épül, Magyarország itt száll a sírba. Érdekes egyébként, ezeket a bosszantó feliratokat, hogy Európa itt épül, csak nálunk lehet látni. Romániában, Szlovákiában, a nyugatabbra fekvő országokról nem is beszélve, a saját hazát építik.

Az embernek óhatatlanul eszébe jut a II. világháború alatt született két amerikai terv Németország háború utáni kezelésére, a Kaufman-terv és a Morgenthau-terv.

A Kaufman-tervet 1941-ben írta Theodore N. Kaufman amerikai zsidó publicista, az American Federation of Peace (Amerikai Békeszövetség) elnöke. A 74 oldalas brosúrában levezeti, miért a németek felelősek a háborúért. A félreértések elkerülése végett már az első sorokban leszögezi, a háború nem Hitler, nem a nácik ellen irányul, hanem ez az előre haladni vágyó emberiesség és a sötét múltba masírozni szándékozó német nép háborúja. A könyvecske konklúziója: a németséget ki kell irtani. A férfiakat 60 év alatt, a nőket 45 év alatt sterilizálni kell. A könyvecske részletesen leírja a folyamat technikai részleteit is. (Pedig 1941-ben még szó sem volt gázkamrákról, még a mai történészek szerint sem!)

A Morgenthau-terv 1944 szeptemberében született, amikor már eldőlt a világháború sorsa. Nem volt olyan drasztikus hangú, mint a Kaufman-terv. Morgenthau Roosvelt pénzügyminisztere volt. A terv előirányozta a nagy iparvidékek teljes leszerelését, a berendezéseknek a győztes országokba történő szállítását. Nem kívánt jóvátételt követelni a legyőzött Németországtól, mert az a gazdaság fejlődését tette volna szükségessé, és már a jóvátételi fizetések alatt, de különösen azután konkurenciát okozott volna az USA-nak és Nagy-Britanniának.
A jóvátételt a terv ehelyett a német munkaerő, a német javak, a német területek átengedésével kívánta megvalósítani.
A mezőgazdaság működhetett volna a terv szerint, de csakis olyan szinten, hogy minimális ellátást biztosítson a lakosságnak. A fölösleget el kellett volna venni a németektől.
De dolgoztak ki olyan terveket is (a Harvardon), melyek szerint a német férfiakat kényszermunkásként kellett volna elszállítani a szomszéd országokba, hogy a fajok keveredését elősegítsék. És hogy kiket szántak a férfiak helyébe Németországba, arról már Coudenhove-Kalergi grófnak, a Páneurópa Unió megalapítójának 1925-beli elképzelései is tanúskodnak: „Ázsiai-afrikai-fehér multikulturális társadalmat kell létrehoznunk…”

A vad amerikai terveket a Sztálinnak köszönhető Kelet-Nyugati konfrontáció keresztülhúzta.

De ma látszólag semmi nem állja útját a genocídium magyarországi erőltetőinek.

Rajtunk áll, mikor mondunk nemet.

Ébresztő, szegediek, ébresztő magyarok! Vérre menő pártharcok helyett, amely harcot a háttérből nagy pártjaink külföldi megbízói gerjesztenek, ismerjük föl, kik igazi ellenségeink, hol húzódnak a frontvonalak. A felismerés már fél győzelmet jelent.

Szeged, 2009. december