Buenos Aires 1955. december 28-tól 1956. jan. 3-ig

Kedves Elemér!

Tudom, hogy mennyire várod már a három leveledre a választ. Hidd el, leg­nagyobb örömmel írtam volna már az elsô leveled után, de az ügy annyira kényes, hogy minden szót meg kell fontolni, amit ebben a dologban kimondok vagy leírok. Az itteni magyar követség elsô titkára már kétszer látogatott meg lakásomon a hazatérésemmel kapcsolatos kérdések megbeszélése miatt. Ezeknek a megbeszéléseknek az anyagát, tudtommal, az otthoni illetékesek már ismerik. Gallai titkár úr második látogatása alkalmával, ami kb. két héttel ezelôtt volt (a fehér borítékban lévô leveledet is ekkor adta át nekem), elmondta, hogy közölte kormányával az elôzô megbeszélésünkkor elhangzott aggodalmaimat és nemleges válaszomat. Újólag igyekezett meggyôzni. Válaszom újra nemleges volt.

Abból, amit itt majd leírok, látni fogod, hogy mik azok az aggályok, amelyek miatt nem tudom elhatározni magam (egyelôre) a hazatérésre. Hidd el, kedves Elemérkém, hogy nagyon nehéz nekem a már tizenegy éve felgyülemlett vágyódásomat legyôzni. De vannak realitások is. És ezek a döntôek. A világ forrás állapotában van. Senki sem láthat tisztán. Az én megítélésem szerint - ami természetesen nem csalhatatlan -, sok veszélynek tenném ki családomat, ha most hirtelen, engedve a mérhetetlen honvágyamnak, hazarohannék. Te, Elemérkém, nagyon szépen elképzelted és leírtad mindazt, amit meggyôzôdésem szerint hiszel is. Te belülrôl látod a dolgokat, én kívülrôl. Ki tudja, hogy ez a kétféle „látás“ helyes-e?

Bizonytalan a tied is, és lehetséges, hogy helytelen az enyém is. A hitem igen gyenge lábon áll. És ehhez a gyenge hitemhez meg is van minden okom. Én, a magyar nép ellenségeként, a bűnösök listájára kerültem ádáz és becstelen filmszerepléseim miatt. Mezítlábas korom óta bennem élô szociális érzékemmel, oda merészeltem állni a társadalmi mélységekben maradt paraszt- és munkásosztály, vagyis a fajtám mellé. Művészetemmel, izzó felkiáltójeleket akartam mutatni... és (ki hitte volna?) - a nép ellensége lettem... A Harmincadik, az Elsô, a Doktor Kovács István, Bors István, András, Szeretô fia Péter, stb... stb. Ezek miatt kaptam a nagy „kitüntetést“, a megbélyegzô címet: Páger Antal „Népellenes“. Hogy már az akkori kormányzatokban többeknek nem tetszettek ezek a „kényes“, sôt „forradalmi“ törekvések; azzal, Te tudod legjobban, nem sokat törôdtem.

Emlékezzél csak az akkori makói polgármesteri vacsorára és a másnapi hirtelen elhatározásból történt fellépésemre, mikor a mezítlábasokról tartottam, mi tagadás, eléggé forradalmi színű elôadást. Persze, akkor más ideológiák dúltak. Sokan voltak mellette, de nem kevesen ellene is. Egy bizonyos: akikért annyiszor felöltöttem magamra a munkás és napszámos paraszt gúnyáját, azok ôszintén lelkesedtek munkámért, és azok sohasem helyeztek volna a "bűnösök" listájára. Tizenegy esztendeje, hogy ezt a rám rakott "púpot" viselem.Már nagyon megszoktam. Talán kicsit meg is szerettem... hiszen az enyém... hozzám tartozik. Most aztán jön a nagy fordulat? Megbocsájtás! Amnesztia!! A "púp" le lesz operálva! A "púp" meg lesz bocsájtva! Itt van, kedves Elemér, a nagy bökkenô. Azt írod leveleidben, hogy nekem nem kellett volna menekülnöm, hogy nem volt rá semmi ok, hogy elhagyjam az országot. Kedves Elemér, úgy látszik, hogy a te emlékezetedbôl is kitörölt néhány motívumot az elmúlt tizenegy esztendô. Gondolj csak vissza egy kicsit, és rá fogsz jönni, hogy mi történt volna velem, ha ott maradok, és a mendemondákkal felheccelt zsidók kezére kerülök!!?? Mert hiszen ôk voltak talán az egyedüli ellenségeim. És azóta is azok. Ôk rakták rám a "púpot", ômiattuk nem teszek itt kint sem egyetlen lépést sem a színpad és film felé, mert ôk a hatalmasok, mert az történik, amit ôk akarnak. Ne gondolja senki sem, hogy ennyi idô alatt nem tudtam volna megvetni a lábamat a művészetemben, itt, ahol a színjátszás sokkal mögötte jár a miénknek. Nem tettem ezirányban semmit, mert meddô harcra én már nem vállalkozom. Sokszor megtörtént, hogy egy-egy újság vagy képes revista munkatárs interjúra jött hozzám. Így született meg például két évvel ezelôtt a "Duna­part Buenos Airesben" című cikk, másfél oldalas terjedelemben.

Másnap az itt megjelenô Hatikva című magyar nyelvű cionista lapban nagy támadás és rágalmak halmaza jelent meg ellenem. Képben, hatalmas tömegsírt mutattak, és a teljes oldalon megjelenô cikk elején egy, az Ôrségváltásból való képem, az a jelenet, amikor a munkásokat visszatartom, hogy a gépeket összetörjék. A kép alá ezt írták: "Páger Antal a zsidók legyilkolására szólítja fel a munkásokat". Azt hiszem, hogy ide nem kell sok magyarázat. A tömegsírt ábárázoló kép alá pedig ez a felirat került: "Az eredmény". Na? Most aztán próbálj valamit is tenni. Meddô! Mivel az itteni színi és filmvilág, mint mindenütt a világon, tökéletesen át van szôve a zsidósággal, hozzám hasonló meg se próbáljon oda közel menni. És mindez a hazug és aljas rágalmaknak a következménye, amit otthonról röpítettek állandóan a tájékozatlan, a nyomtatott betűben hívôk felé. Az igazságot azt hiszem nem szükséges itt leírnom, hiszen Te, aki annyira beleláttál a legmélyebbre ásott érzéseimbe is, pontosan tudod, hogy milyen emberségesen gondolkodtam és vélekedtem a zsidókat ért dolgokról Talán arról is tudsz, hogy a környezetünkben élô zsidó barátainkon is segítettem. Persze ez az akkori helyzetben csak nagy titokban mehetett. Hogy Juliska (Komár Júlia, Páger felesége - a szerk.) az idôben többet ült Jaross belügyminiszter elôszobájában, mint otthon. Hogy Zágon András doktorról, aki két kislányunkat segítette a világra, a megbélyegzô sárga csillagot mi szedtük le. Amikor a rágalmak özönét szórták reánk, miért nem állt ki egy is ezek közül a zsidók közül? Azért, kedves Elemér, mert ôk ilyenek, ôk nem állanak ki. Ne érts félre, én nem vagyok antiszemita. Sôt semmiféle izmusista sem. De ezek azok a realitások, amelyeket nagyon is számba kell venni, akkor is, ha itt maradnék, akkor is, ha egyszer mégis hazamennék.

Ismerem jól az otthoni színi világ összetételét. Nem merném hinni, hogy lelkendezve fogadnák a hazatérésemet. Leveleid megírásánál ezeket a tényezôket nemigen vizsgálgattad. Gondolkozz talán ezeken is. Nem a kommunizmustól kell nekem félnem, hanem a felheccelt zsidóságtól. Tudom, hogy Te abban a kis körben, amelyben élsz, mindent elkövetsz, hogy az igazságra fényt deríts, de ez semmi. Talán Makón sikerülhet, de országos viszonylatban nem jelent sokat. Azt írod, hogy véleményed szerint itt a tehetségemet megilletô módon nem tudok érvényesülni. Ehhez én csak azt fűzhetem hozzá, hogy ugyanezen okok miatt az otthoni érvényesülésben sem tudok hinni.

Csak úgy mellékesen idevetem még: négy év elôtt történt. Uruguayban vol­tunk vendégjátékon. Montevideóban. Az egyik elôadás után, vasdorongokkal felszerelt zsidó fiatalemberek csoportja lincselésre készült. Eltévesztették az autót, és két kolleganôm, Vaszary Piri és Eszenyi Olga kocsiját követték, és támadták meg. A két hölgy megmenekült, mert közben odaérkeztek a védelmünkre összeállt magyarok. Véres verekedés, rendôrség, egy leszakított fülű zsidó fiatalember, és egy betört orr lett az eredmény. A dologról csak másnap értesültem. Ez is az ellenem írott rágalmaknak az eredménye. Nem csodálkoztam, de meg sem ütköztem nagyon, mert mit várhat mást az ember. Az idén Caracasban (Venezuelában) voltunk. Az ottani magyar zsidók feljelentettek a hatóságoknál, mint gyilkosokat. Természetesen megbuktak nagyon, mert miután ennyire felhívták a vezérek figyelmét ránk, azok informálódtak egyéb úton, és a legnagyobb becsben tartottak minket. Sôt a megnyitó elôadás elôtt (Gárdonyi: Bor), a kultuszállamtitkáruk tartott beszédet és méltatást a mi nagy művészetünkrôl. Bár nem kértem, a venezuelai titkosrendôrség fônöke, akit személyesen nem is ismertem, detektívet rendelt ki a lakásunkra és a színházhoz védelmünkre. Amint ezekbôl a dolgokból látod, a rágalmazások eredménye mindenütt jelentkezik. De azt is láthatod, hogy az itteni kormányzatok meg is tudnak védeni. Természetesen sok józanul gondolkodó zsidóval is összejöttünk, akik mélységesen elítélik ezeket a dolgokat. Olyan azonban még egy sem akadt, aki tollat vett volna a kezébe, és valamelyik lapban egy tiltakozást vagy ilyesféle igazságot fedô cikkecskét jelentetett volna meg. Csak azzal kívánták kifejezni ellenvéleményüket, hogy eljöttek a színházba. Ilyen lehetett vagy ötven. Ezeket csak azért írom itt le, hogy lássál világosabban. Ezeket a dolgokat természetesen mind elmondtam a nálam járt megbízottnak is. Tehát a végeredmény ez: a zsidók tettek a bűnösök listájára, és ôk sohasem lennének hajlandók elismerni, hogy rágalmaik a szerkesztôségi szobákban születtek, és (amint jól értesült helyrôl, még ausztriai tartózkodásom idején hallottam), valósággal versenyt rendeztek, hogy ki tud jobbat kitalálni Páger ellen. Olvastam én mindent. Hogy tehenészetem volt Bajorban zsidó vagyonból. Hogy Alfa Romeo kocsimon pendlizek Svájc és Ausztria között, és zsidóktól rabolt ékszerekkel seftelek. Hogy Rózsahegyi Kálmánt kizavartam a Nemzeti Színházból, hogy ugyanannak a színháznak az erkélyérôl ordítottam, hogy zsidó ide többé be nem teszi a lábát... (Mellesleg megjegyzem, hogy én valóban sohasem tettem be a lábamat a Nemzetibe, és ma sem tudom, hogy van-e erkélye nemzetünk eme dicsô színházának). Na, és hol volt már akkortájt az Alfa! Buick kocsimat éppen akkor rabolta el tôlem a badgasteini C.I.C. fônöke, egy délceg amerikai kapitány. Így ám, kedves Elemér, még sok minden mást is írtak, amiket eddig még senki sem mert megcáfolni. Pedig milyen egyszerű és emberséges cselekedet lett volna.

Most, hogy megbolygattam ezt a tizenegy esztendôt, szinte mozaikokban ugrálnak elôttem a képek... Bemutatok közülük egyet, mert igen tanulságos. Színhely: egy óceánjáró bárja ("Julio Cesare"). Útban voltunk "haza" felé Santos és Montevideo között. Én a bárpultnál ültem egy whisky mellett. Fekete szemüveg volt rajtam, mint legtöbbször. Mellettem egy fiatal hölgy, attól jobbra egy negyvenesnek látszó férfi. Magyarul beszéltek. Nem volt nagy kunszt kitalálni, hogy zsidók voltak. (Ez egy évvel a fentebb leírt montevideói kaland után történt.) Ezen az úton a gyerekek is velünk voltak, ugyanis amíg mi a színházzal voltunk (Sao Paulóban) elfoglalva, ôk a világ egyik legszebb tengerpartján, a Santos melletti Guarujában üdültek egy gazdag családnál, akiknek ott gyönyörű villájuk van. Tehát.... amint ott ülök a bárban, a kis Juliska belibben, és mellém telepszik. Egy narancsszörpöt kér, és az ô szokott kedves modorában elkezd csevegni velem. A nô felfigyel rá, és mosolyogva hallgatja. Meg kell jegyeznem, hogy a kis Juliska valóban annyira vonzó és kedves, hogy szinte mindenki felfigyel, ha valahol megjelenik. Akkor is, valami ellenállhatatlan humorral tett megjegyzést a nyugtalan tengerre és a whiskyzôkre... A nô elkacagta magát, és kedvesen megsimogatta a kislány fejét. "Magyar kislány vagy?" - kérdezte.

-"Igen."
- Hová utazol?
- Buenos Airesbe.

Nem akartam, hogy a gyerek tovább beszélgessen, azt mondtam neki, hogy igya meg a narancsát és menjen le a mamijához a kabinba, aki a kis Judittal volt. Mikor lement, a nô velem kezdett beszélgetést:

- Szintén magyar?
- Miután a kislány édesapja vagyok, igen.

A következôkben kiderült, hogy a férfi a bátyja, aki Rio de Janeiróig eléje utazott, mert ô most Izraelbôl jön a Montevideóban élô rokonaihoz véglegesen. Gondoltam, hogy miután ilyen alkalmam van rá, megkérdezek egyet-mást, ha már úgysem ismertek fel, ki vagyok. Kérdeztem, miért hagyta el Izraelt, és általában errôl az új országról. Rettenetesen ócsárolta. Hogy... az arabok miatt sem lehet nyugtuk... hogy. .. ott keményen kell dolgozni... egyáltalán amiket Izraelrôl mondott, annak nemigen örültek volna Izrael vezetôi. Szó mi szó... hogy most mennyire boldog, hogy Uruguayban fog élni... stb. Kérdeztem még arról, hogy milyen a dolga az ott lévô magyar zsidóknak és, hogy vannak-e ott a régi filmesek közül. Valahogy úgy irányítottam a beszélgetést, hogy végülis Pásztor Bélára tereltem a szót.

Ugyanis néhány héttel elôbb ez a Pásztor Béla írt onnan egy utálatos, hazug förmedvényt ellenem a már említett "Hatikva" számára. Ennek a Pásztor Bélának, mondanom se kell, soha nem ártottam, de soha nem is kerültem össze vele annak idején, mint munkatárs. Elmondta, hogy ott van, és éppen elutazása elôtti idôben tartott elôadást a filmrôl valami klubban. Ez az úr engem csak annyiban érdekelt, mert a 45-ös év elején, úgy tudom, az ô sugallatára írta valamelyik lapban Balassa János azt a felejthetetlen cikket, amelyben engem akasztófával fenyegetett meg. Balassa kollegámnak, aki.... bár zsidó és házamnak többször szívesen látott vendége volt, az adott okot a vérszomjra, hogy Szálasi felkeresett az öltözômben, és gratulált nekem. Ez igaz is volt. Akkor láttam elôször. Másodszor és utoljára pedig akkor, amikor Pornóapátiból felrendeltek a királyi várba, ahol elôadást tartott hungarizmusból. Akkor vele lefotografáltak a híradó részére. Amint késôbb, ausztriai tartózkodásom alatt hallottam, ezek a felvételek igen nagy szerepet játszottak az ellenem felsorakoztatott kitalációk között. Hallottam, hogy az újból elôvett felvételek mellé, vagy alá ilyen feliratok kerültek az ostrom utáni idôkben, hogy: a nyilas Págert kitünteti Szálasi... stb. Pedig az igazság az volt, hogy mialatt a filmfelvevôk forogtak, Szálasi megköszönte, hogy eljöttem, és említést tett az annak idején öltözômben tett látogatása alkalmából mennyire tiltakoztam, és elhárítottam a közös képen való szereplést. És hogy most filmre kerülök vele, zavar-e engem. Mondhattam-e mást, mint hogy nem zavar. Azt mindenki tudta, hogy soha a pártjának még a közelében sem jártam. Azt is, hogy augusztus huszadikán elhagytam Budapestet, és Pornóapátiban voltam egészen a következô év húsvét szerdájáig. Akkor léptem át a határt, amikor az oroszok már a szomszéd falvakban voltak. A nyilas uralom alatt csak ezen a novemberi várbeli beszéden voltam fenn és másnap reggel végleg elhagytam szép otthonunkat.

Aztán késôbb olvastam róla, hogy miként dúlták fel... hogy a falakat is bontogatták a "rabolt zsidó kincsek" keresése miatt. Igazad van abban, hogy tévedésbôl menekültem el. De ez a tévedés nem az én tévedésem volt, hanem azok tévedése, akik miatt menekültem. - Na de kissé elkanyarodtam a hajó bárjától... A megafon megszólalt és bemondta, hogy a montevideói utasok jelentkezzenek a komisszáriátuson. Nem akartam ôket feltartani, felálltam, hogy távozzam. Ôk is felálltak, és a kezüket nyújtották. Mikor a nô is kezelt velem, levettem a szemüvegemet, és ezt mondtam: nem akarom, hogy utóbb tudják meg, hogy kivel beszéltek, én Páger Antal vagyok... A nô hirtelen hátra ugrott, a szemei tele lettek könnyel... dadogva, szemeit rám meresztve csak ennyit mondott: ".... a... mű....vész....úr?..." – " Igen, én vagyok, és nem hiszem, hogy kezet fogott volna velem, ha tudja,... kivel fog kezet."!? – "Igaza van, művész úr, nem fogtam volna kezet". Aztán megeredt belôle a szó. Közben a könnyei folytak, mialatt elmondta, mennyi mindent bolygat fel benne ez a váratlanul jött találkozás... hogy a legkedvesebb művésze voltam, mennyi darab... mennyi film... és most így kell megismernie.

És hogy ne haragudjak, hogy azt mondta, hogy nem fogott volna velem kezet, de annyi mindent olvasott rólam... Kedves Elemérkém, ez a történet csak egy kis példa akar lenni. Nem akarlak én itt most unalmas regényrészletekkel untatni, de szeretném veled megértetni, hogy milyen áthidalhatatlan ellentétet szült az a sok nyomtatott rágalom, amit évek óta rám szórtak. A védekezés pedig undok lenne. Nem is védekezem. Ha véletlenül ilyenekkel összehoz a sors, akkor keményen odamondom, nem szépítgetek. Ezekkel a Montevideóba utazókkal sikerült megértetnem, hogy mennyire vitte ôket a mesterségesen szított rágalomhadjárat. Megkértem a nôt, hogy mondjon egy pár történetet, amit rólam olvasott. Mondott!!

Gyerekjáték volt mindazt megcáfolnom. Természetesen, a legemberibb hangon folyt le a hátralevô beszélgetés. A férfi kijelentette, hogy a montevideói támadást ô már akkor is elítélte, és hogy ô soha nem azonosította magát azokkal, akik ezt a minôsíthetetlen hadjáratot ellenünk vezették. A képtelenség tetejeként megemlítem még, hogy a montevideói magyar nyelvű rádióadásban (állítólag) bemondták, hogy én zsidóbôrbôl csináltattam lámpaernyôt. Szép, mi?? Miért kellett volna nekem ernyôs lámpa? És honnét szereztem volna be hozzá zsidóbôrt? Tudtommal, építészem, aki otthonomat berendezte, elég jól megcsináltatta az én lámpáimat. Hacsak ô nem használt fel titokban ilyesmit. Nem valószínű. Egy biztos: az árát az én bôrömbôl húzta le. Ezt csak rossz viccnek szántam, mert ezt komolyan venni ökörség lenne. Sajnos, a primitíveknél még az ilyen is valószínűvé válik, hiszen "voltak, akik latták"... Amikor a hajón végleg elváltam a montevieóiaktól, kezüket nyújtották. A férfi, szinte teátrálisan mondta a húgának: "Irén, most egy igaz emberrel fogtunk kezet." – Sajnos az összes zsidósággal nem tudok összetalálkozni egy hajóbárban, mondottam én. Így végzôdött ez a találkozás. Meggyôzôdésem szerint, szó eshetett errôl a találkozásról a köreikben, mert azóta már enyhültek a rágalmak.

Most aztán, Elemérkém, állítsuk fel a tételt. Mondjuk én hajlandó lennék hazamenni. A hivatalos részrôl szépen fogadnának, – mondjuk, megadnának mindent, ami a művésznek kijár. Mondjuk, nagy sikereket érnék el. Tudom, a közönségnek is tetszene, hogy újra láthat színpadon és filmen. De vajon azoknak, akik egy életre gyűlölnek, tetszene-e. Ezen ne is gondolkozz sokat. Nem tetszene. De nem is tetszhetne.

Néhány hónap kellene csak, és vádakat koholnának ki ellenem. Tárgyi bizonyítékok megszerzésétôl sem riadnának vissza. Vajon tudnék-e ez ellen védekezni? Nem hiszem. Milyen hitele lehet egy amnesztiának? Ki hisz egy olyan embernek, egy kommunista államban, akirôl köztudomású, hogy soha sem volt kommunista? Tudom jól, hogy a népi vonal, amelyen állottam, nem jár elvileg nagyon messze a kommunizmustól. De én soha sem voltam kommunista. Igaz, hogy más izmusista sem. A pártok nem érdekeltek, de igenis érdekelt a fajtám, akik közül a karrier kiemelt. Ez volt az egyetlen politikám, hogy kemény vonásokkal megmutassam a lent hagyottakat, akik közül való vagyok. Hogy a kisemmizettek lássák bennem, és alakításaimban, hogy Ők is valakik, hogy Ővelük is, Őbennük is lehet hôsöket állítani a magyar színpadra és filmre. Ez volt az én "nagyravágyásom". Mert azt te is tudhattad rólam, hogy a nagy fenejómódomban is a kis örömök embere maradtam – hogy a körém kiépülô pompából talán az új cipôfűzômnek örültem legjobban, mert amikor megkötöttem a cipômben, akkor a makói kis mezítlábas fiú jutott az eszembe. Ez volt az én titkos mértékem... ez ébresztette fel bennem azt a lelkiismeretet, ami a népi vonalon való szerepléseimre elindított. Nem én éltem a pártokból, a pártok igyekeztek az én e téren elért sikereimet kihasználni, és sajtójukban mellém állni, amikor a rágalmak kezdôdtek. Ki állna oda tiltakozni, hogy : "...engem ne védjetek... engem ne dicsérjetek..." , amikor a másik tábor sajtójában csak akasztófa-fenyegetéseket közöltek már rólam. Kényesebben ember még nem került "két malomkô" közé, mint én akkoriban. Pedig hányan tudták akkor, hogy mi az igazság velem kapcsolatban. De mit számított egy jobb- és baloldal közé szorult színész?!

Elemérkém, nem tagadom el, hogy leveleid megbolygattak. Sok mindent eszembe juttattak. Szinte ott élek újra. Látom magam nálatok, amikor mint kisemberke, a cséplôgép mellôl hazajöttem.... Amikor hencegtem, hogy a nagyokkal én is meghúztam a pálinkásbutykost. Te nem hitted, hogy bírtam az italt... „Kipróbáltál... és... betört a Kossuth utcai ház néhány ablaka. Mennyi közös élmény... mennyi szép emlék... Persze, hogy bennem él a vágy, hogy egyszer ott állhassak megint a házatokban, ahol drága jó Anyádtól és fehér Édesapádtól annyi szépet kaptam... Sajnos az idô még nem jött el. Ha majd a világ jobban megnyugszik... ha majd nem lesznek aggályaim... ha majd nemcsak odautazni lehet, hanem, ha kedvem úgy tartja, néha el-elutazni is... ha majd annyira erôs lesz a helyzet a magyar földön, hogy az én igazságom is számítani fog – nem csak a másoké... ha majd nem lesznek többé olyan atrocitások, amilyenek eddig voltak... Szóval... ha majd a dolgok jobban lehiggadnak. Tudom jól, hogy a régi világ többé nem jön vissza, de kinek kell az! Tudom, hogy a világ forrásban van, és valami épül. Egy új világrend van készülôben. Nagy megrendüléssel jár ez, tudom jól. Már-már azt hittem, hogy valami jobb van kifejlôdôben Genf­ben, és íme a dolgok ismét visszakanyarodtak. Ezt nyugodtan ideírhatom, hiszen ezt Ti is láthatjátok. Senki sem tudhatja, mi jön. Én nem tehetem ki családomat sem ilyen, sem más veszélynek. Bár téged felkértek a levelek megírására, mégis érzem, hogy ôszinte voltál. De Te sem láthatsz biztosan... Nagyon alaposan átbeszéltem én ezeket a kérdéseket a nálam járt megbízottal. Ő hivatalosan járt el... én az érzéseimre hallgatok... és az érzéseim még nem engedték meg, hogy a hazatérésre szánjam rá magamat. Egy emigráns, aki eddig bűnösként volt kezelve, nem tud ilyen hirtelen hinni ekkora fordulatban. A táblát nem lehet ilyen pillanat alatt letörölni, mikor a krétát annyira rányomták... Még ki-kivillanhat a régi írás, ha ferdén kapja a tábla a fényt... Itt, kedves Elemér, be is fejezem ezt a témát.

Most pedig áttérek a személyesebb részre. Nagyon örültem, hogy végre 11 év után írhattál nekem. Örülök, hogy jól megvagytok, hogy szép családi élet vesz körül. Két kisfiadnak szeretném megsímogatni a fejecskéjét és kedves feleségednek megcsókolni a kezét. Veled valahogyan úgy vagyok, mintha nem is lett volna ez a 11 esztendô. Szinte várom, hogy belépsz ide, és azt mondod, hogy Téni, hagyd most a fenébe ezt a gépelést, és gyere le velem a sarki kávéházba, ott várnak Jankóék Szegedrôl... /Ölelem ôket!/

A mi életünk itt eléggé nyugalmas. Dacára a forradalomnak. Miután én itt sem politizálok, semmi közöm hozzá. Négy év óta argentin állampolgárságunk van, ami annyiban elôny, hogy utazásnál nem kell már a hazátlanokkal sorba állni. Dipinek lenni nem nagy elôny! Az idén újból Venezuelába megyünk. Sajnos a két kislány elég soká marad itt. Ők magyar intézeti bennlakók az iskola szezon alatt. Onnan járnak La Platára argentin iskolába. A mi gimnáziumunk­nak megfelelô iskola ez. A két kislány nagyon szép és jó. A kis Juliska ördögien tehetséges mindenben. Judit nagy lány már. Szép vékony magas alak /172 cm./ Ő júliusban lesz 16 éves. A kis Juliska áprilisban 14. Egyébként a kicsi holnap utazik Uruguayba nyaralni.

Juditnak sajnos nem lehet, mert most van gyógyulóban. Képzeld, nyombélfekélye volt. Ilyen még nem fordult elô gyereknél. Most szigorú diétán él, és így nem mozdulhat az anyai godosság mellôl. Nagy Juliska sokkal szebb, mint volt. Senki sem hiszi el a korát. A színpadon fiatal leányokat játszhat nyugodtan. Ô az emigrációnk igazi meglepetése. Ragyogó színésznô. Olyan változás, hogy a magyar közönség otthon elámulna, ha láthatná. Én lassan de biztosan öreg­szem, de a velem egykorúakat nyugodtan bátyámozhatom. Gondolom, én is jobb színész és rendezô vagyok, mint otthon voltam. Azt hiszem én is tudnék még meglepetést okozni. Mint festô?... Nem merem azt mondani, hogy "jaj de nagy vagyok", de abban biztos vagyok, hogy ezen a téren is megcsináltam volna a nagy karriert. Képeimet fôleg a magyar kolóniák gazdagabbjai vásárolják. Caracasban állítottam ki legutóbb. Az eredmény: minden kép elkelt, és a bevételbôl egy évi megélhetés telik ki. Ez jól is jött, mert amikor ide visszaérkeztünk, éppen dúlt a forradalom. Azóta a gazdasági helyzet reménytelen lett. Ha ez a Caracas nem lett volna, most komoly bajba jutottunk volna. Ha közben valami más nem történik, úgy az idei újabb caracasi kirándulást egy canadai fogja követni. Ha azonban a világhelyzet az idei évben javul, úgy nincs kizárva egy Európába való utazás sem. Idei év alatt az 1956-ot értem. Ezt a levelet is ebben az évben fejezem be. Ma január 3. van. Közben a levelet félretettem néhány napra.

Hivatalosak voltunk a tenger mellé egy baráti házaspárhoz. Gyönyörű volt. Egy eukaliptusz-erdôrész közepén szép villa, közel a tengerhez. Az újévi malac elfogyasztása után, kitűnô francia pezsgôvel telt pohárral a kezünkben, pont éjfélkor ittunk arra, amit ki-ki szeretne elérni ebben a 12. esztendôben. Ha van még annyi erôd, hosszú levelem olvasása után, hogy gondolkozni tudsz, kitalálhatod, mire ittam. A forradalom sok változást okozott. Mindenfelé személyek cserélôdtek ki, ahogyan az lenni szokott egy diktatúra után. Sajnos nekem is elvitt egy nagy lehetôséget. A caracasi utazásom elôtt felkeresett egy úr a legelôkelôbb itteni színháztól, a Teatro Versailles-tól, hogy vállalnám-e visszajövetelem után egy darab rendezését. Vállaltam. Egy olyan darabról volt szó, amit én két évvel ezelôtt a mi magyar színházunkban játszottam és rendeztem. Kiderült, hogy a nôi sztárjuk és a vezetôségükbôl valakik ott voltak, és el voltak ragadtatva a rendezésemtôl. Megvették a darabot, és most szerették volna műsorra tűzni.

Mire hazajöttem, ezeket is elsöpörte a forradalom. Újak kerültek be ebbe a színházba is. Természetesen ezek más programmal nyitottak. Itt egyébként véget vetettem a magyar színháznak. Most csak vendégjátékokra járunk, mint azt fenntebb is írtam. Így kifizetôdôbb. Meg aztán, Elemérkém, ez a világ olyan gyönyörű, hogy ökör lennék, ha nem használnám ki az utazási lehetôségeket. Legutóbb egy argentin luxushajón utaztunk Caracasba. Felejthetetlenül szép volt. Ezen a hajón csak luxusosztály van. Remek koszt, kitűnô italok, fürdômedence, és minden ami ezeknek a kapitalistáknak kell. Mi kényszerűségbôl kerültünk rá, mert más hajó oda nem megy. A sok dúskákó milliomos között mégis azt mondhatom, hogy mi hárman: Vaszary Piri, Juliska és én voltunk a kedvencek. Ezt szerény és náluk finomabb viselkedésünk eredményezte. A kapitány, egy rokonszenves argentin és egy tábornok voltak a társaságunkban, – már a harmadik naptól. A bosszantó csak az, hogy eleinte mindenki azt hitte, hogy Juliska a Piri és az én lányom. A fene egye meg! – Juliskát választották meg az Egyenlítôn lezajlott ünnepségen királynôvé, és a brazil elnök unokaöccse lett a király. Közben kiszálltunk Rióban és Trinidadban. Ez az utóbbi angol gyarmat. Azt leírni nem lehet, milyen szépségeket láttunk. Közben a kapitány megtudta, hogy én milyen nagy horgász vagyok, és a nyilt tengeren leállította a hajót másfél órára cápahalászatot rendezni az örömömre.

Remek látvány volt végignézni a három és fél méteres dögöt, ahogyan a vezetô halával megjelent a hatalmas horogra akasztott mintegy háromkilónyi hús körül. A vezetô kis hal ott félre úszott, a cápa elegánsan alácsavarta magát a horognak, és bekapta. A legénységbôl vagy húsz ember húzta fel. Ilyent még moziban sem láttam. És mégis csak az otthoni emlékek élnek bennem. Ezt sem a luxushajó, sem egyebek nem tudják elhalványítani. Igaz, horgászni szoktam. Ezt az eddig unalmasnak hitt sportágat űzöm, és mit tagadjam, nagyon megszerettem. Remek felszerelésem van hozzá. Sok botom, rillem és egyéb. Messze bedobom a horgaimat az ólommal a Rio de la Platába... de nem tagadom, legtöbbször a Marosba... a Dunába... a Tiszába esik....Ki tudhatja, ha most a Dunába dobnám, nem esne a Rio de la Platába....Hanem azt hiszem, ideje lesz már befejeznem ezt a kissé hosszúra nyújtott levelet. Kedves Elemérkém, remélem, hogy nem kell újra 11 évig várnunk. Ha nem kerülnék újra a bűnösök listájára, és ha tovább is írhatsz nekem, úgy rajta, ülj neki. Ha Rózsikát meglátogatnád, nagyon szívesen venném Tôled. Add át neki szeretô üdvözletünket, és csókjainkat tolmácsold. Most én kérdezem meg tôle, miért nem írt utolsó levelemre? Vagy talán elveszett? Abban a levélben írtam neki, hogy hívnak haza.

Sanyiéknak külön akkor nem írtam. Tudod, hogy van az... hiszen te sem írtál nekem soha.... pedig tudom, hogy baráti érzéseid nem változtak. Ismerem jól magunkat.... Mi nem olyan fából valók vagyunk, akik a velünk hordozott érzéseiket csak úgy egyszerűen kivessék magukból.

Még arra kérlek meg, hogy az összes jó ismerôseimet üdvözöld nevemben, és mindenkinek add át a legjobb kívánságaimat az új esztendôre!

Várom hosszú leveledet. Ezzel zárom le hosszúra nyúlt levelemet. Kedves családoddal együtt meleg baráti szeretettel ölel

Téni

Juliska és két kislányom hasonlóképpen üdvözöl és csókol Benneteket.

Kapcsolódó: Marschalkó Lajos: Ének a búzavirágról - Levél Páger Antal után