A cél ez esetben is a magyarság biológiai-kulturális megsemmisítése. Leszámítva néhány, talán valóban széplelkű fogyatékost, aki azt gondolja, hogy szegény üldözötteken segít, a migránspártiakat ezúttal is kizárólag a magyarellenesség vezérli. Természetesen már pedzegetik is, hogy alacsony születésszám mellett (ami ellen sosem akartak tenni, most sem) fenntarthatatlan a gazdaság, szükség van a bevándorlók munkájára, nyugdíjjárulékára. Ez még akkor is aljas hozzáállás, ha feltételeznénk, hogy ezek a Keletinél sátorozók valamikor majd a magyar (európai) gazdaság hajtómotorjaként szorgosan fizetik a járulékokat, de erre nem sok esély van.

A „hivatalos” Európa ráadásul megint fekete bárányként tekint ránk, amit mi számon is tartunk, mert úgy képzeljük, szükségünk van a jóindulatukra. Ezt azért gondoljuk, mert a huszadik században a Nyugat kétszer is, látszólag puszta ellenszenvből, tönkretett, megalázott, megcsonkított és kifosztott bennünket. Azt hisszük, ha jó fiúk leszünk, és szeretjük a bevándorlókat, kisebbségeket, akkor majd megjutalmaznak. Valójában erről szó sincs, hiszen ha ezek az elvek – és a tények – fontosak volnának számukra, akkor feltennének olyan kérdéseket, miképpen lehetséges, hogy az Erdélyben 800 évig háborítatlanul élő és gyarapodó szászok a román uralom óta, szűk évszázad alatt szinte teljesen eltűntek, hasonlóan a felvidéki cipszerekhez. De az ugyancsak évszázadokig háborítatlanul élő és szaporodó felvidéki szlovákokkal szintén szembeállítható, hogy Trianon óta viszont megfeleződött az ottani magyarság lélekszáma. Most akkor melyik országnak a nemzetiségi politikája pusztító?

De a bevándorlással szemben már csak azért is lehetnek történelmi aggályaink, mert a Délvidékre beengedtük a törökök elől északra húzódó szerbeket, Erdélybe a rosszabb körülmények és ottani uraik elől Havasalföldről, Moldvából emigráló románokat, Kárpátaljára a galíciai pogromok elől menekülő zsidókat – s az eredmények aztán láthatóak voltak 1920-ban.

Hamis az a beállítás is, amikor párhuzamot akarnak vonni a mostani migránsok és például az erdélyi áttelepülők között. (Pl. egy onnan származó író már valami aláírásgyűjtést is elindított ez ügyben.) Elég szomorú, ha ő saját magát bevándorlónak gondolja. Valójában egy Kolozsvárról Budapestre költöző ember éppen olyan, mint aki Miskolcról költözik Szegedre. Persze, az anyaországiak szeretik azzal stresszelni őket, hogy „nem szép elmenekülni, feladni stb.”, de ez az érvrendszer valójában a szellemi asszimilációnkat bizonyítja, amely elismeri Trianont, beletörődik a status quóba. Ugyanakkor azt nem nehezményezik, amikor Borsodban, Zemplénben ürülnek ki a falvak, és a magyarok – részben megélhetési okokból, részben a környék etnikai átrendeződése miatt – menekülnek az ország más részeibe. Amint őket nem nevezzük bevándorlóknak, úgy az erdélyi, kárpátaljai áttelepülőket sem illendő annak hívni.

Szeretjük azt hinni (ötszáz éves hagyományok okán is), hogy mi vagyunk a végvár a muzulmán hódítás útjában, védjük Európát és a kereszténységet. Ugyanakkor talán jobb lenne, ha ez a minket mindig eláruló és cserben hagyó, hazug, kettős mércés, elmebeteg, pusztulásra érett civilizáció eltűnne. Mert ez az Európa nem keresztény (mellesleg nem is humanista és nem is liberális, mert a szabadságot csak bizonyos köröknek garantálja, de azoknak eszement szélsőséges módon, másoknak viszont a teljes kuss jut osztályrészül.)

A jövőnk csak rajtunk múlik, mások kegyétől remélni a megoldást soha nem vezet sehová. Ez a rendszerváltás nagy tragédiája is: ahelyett, hogy közösen kitaláltuk volna, mit is szeretnénk kezdeni a szabadsággal, milyen Magyarországot képzelünk el a huszonegyedik századra, ehelyett egyfelől át akartuk venni a nyugati mintákat, másfelől a pártrendszer mocsarába süllyedve azonnal kettészakítottuk az országot. (Véleményem szerint ebben a legnagyobb kárt az SZDSZ okozta, amely szabályosan hadat üzent az első nemzeti kormánynak, s ezzel együtt mindazoknak az értékeknek, amelyek mentén a közös jövőt megszervezhettük volna.) A legfontosabb pedig, amit Dsida Jenő így fogalmazott meg a Psalmus Hungaricusban: „szülni kell és nemzeni”. Ez jelentené a megoldást a nyugdíjrendszerre is. Ehhez persze változtatnunk kell az életformánkon és a gondolkodásunkon, és tudomásul venni, hogy az a fajta jólét, ami a hetvenes-nyolcvanas évek nyugati társadalmaiban létrejött, egyszeri csoda volt, és következményeit most nyögik ők is, és lassacskán mi is. Ennél már csak az nagyobb hiba a részükről, amikor azzal a hamis illúzióval kábítják magukat, hogy majd a bevándorlók segítségével hosszabbíthatják meg a jóléti állam élettartamát.

A bevándorláspártiak ezúttal is – mint mindig – „megtalálják” az egyházat és a kereszténységet némi kritika erejéig. A kedvencem, amikor ateista liberálisok magyarázzák el, mit kellene mondania a pápának, és mit csinálniuk a keresztényeknek. Ezt is gyorsan rövidre lehetne zárni, ha valaki elmagyarázná nekik, hogy az egyház célja nem a földi élet minél kellemesebbé, hosszabbá, békésebbé, nyugodtabbá tétele. Anakronizmus is volna. A kereszténység ugyanis nem egy kommunista párt. Középpontjában soha nem az ember, hanem mindig az Isten áll. Az anyagi javak természetükből fakadóan mulandóak, ezek abszolutizálása ezért teljesen idegen a keresztény világképtől. Ráadásul az anyagi jólét mindig relatív, soha nem nyerhet kielégülést az erre irányuló vágy. (Maradva a menekülteknél, akiknek már Magyarország is Kánaán a háborúba és éhínségbe ájult hazájukhoz képest – ha egyáltalán onnan jönnek… -, nekik még Ausztria is kevés, és meg sem állnak Németországig.) Jézus azt mondja a szamáriai asszonynak: én olyan vizet adok neked, ami után nem szomjazol meg újra. A földi víz (sör, bor, ruha, autó, ház, mobiltelefon) elfogyasztása után újra és újra megszomjazunk, és soha nem telünk el vele. Ezek hajszolása soha nem lehet cél. Az európai ember ezt nem érti, s amióta elhagyta az Istent (mellesleg azóta – szinte példátlan módon – biológiailag folyamatosan számolja fel önmagát) frusztrált, kielégítetlen és mindent csak pénzben tud mérni.

És mivel nincs erős belső értékrendje és tartása, bármivel meg lehet etetni; ennek eszköze a média manipulációja, amivel ráveszi az európai embert, hogy akár saját érdekei ellenében is állást foglaljon. Nagyon jó példa erre a közelmúltból a halott kisfiú képe (erről itt a Kurucon is már írtak bőven); ami borzasztó dolog, de nézegethetnénk azoknak a millióknak is a fotóját, akiket európai támogatással bombáztak ki otthonaikból Irakban, Afganisztában és másutt. Vajon mit szólna Európa, ha a kontinensen naponta bekövetkező több száz abortuszról, a széttrancsírozott, cafatokra tépett magzatokról, véres karokról, lábakról, csöppnyi halottak szétszabdalt arcáról mutatnának fotókat? Csak irányítás kérdése: nem olyan régen egy, a koppenhágai állatkertben megölt zsiráfot siratott az internet népe, miközben azokban a napokban is ezrével haltak meg szír, iraki, libanoni és palesztin kisgyerekek belövések, gyógyszerhiány vagy alultápláltság miatt. A migránsokba belerúgó magyar operatőrnő ellen is névvel, fényképpel heccelték a világot a balliberális lapok, akik meg vannak sértve, ha egy gyilkosról, nemi erőszaktevőről valaki megírja a nevét, esetleg az etnikai hovatartozását. Nem elegáns dolog menekültbe belerúgni, de semmivel sem nagyobb bűn, mint a szomszéd néni megtakarított pénzét elvenni, fejbe ütni, pláne megerőszakolni vagy megölni. Az ilyesmiket elkövetők nevét, fényképét mégsem hozza naponta a Népszava. Az agyonmanipulált agyhalott kommentelők és választópolgárok pedig veszélyesebbnek látják a társadalomra a pánikba esett operatőrnőt, mint egy gyilkost vagy mondjuk Gyurcsányt, aki emberek millióinak az életét keserítette meg, a kilőtt szemekről nem is beszélve.

Összességében tehát elkeserítő a helyzet, és a teljes összeomlás felé haladó Európa agóniájának egyelőre újabb tünete a menekültválság. Kérdés, hogy ezek már az utolsó tőrdöfések, amibe a beteg rövidesen belepusztul, vagy előbb-utóbb magára talál az immunrendszere. Számunkra pedig az a kérdés, hogy maradjunk-e összekötve továbbra is egy halódó birodalommal vagy dolgozzunk ki mi is egy menekülési útvonalat, ami nem a szülőföldünk elhagyását, hanem a továbbélés feltételeinek megteremtését jelentené.