Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy aki kicsit is meglepődött a kormánypárt tarolásán, az az elmúlt jó pár évben másik műsort nézett a magyarországi belpolitika helyett. A rendelkezésükre álló megannyi kommunikációs csatorna, Orbán Viktor tagadhatatlanul jó karizmája, a közbeszéd sikeres tematizálása, a radikális jobboldali szavazók hangzatos jelszavakkal való csalogatása és a demokrácia pöcegödrének kiaknázása sok más egyéb mellett sikerre predesztinálta a kormánypártot. A jobboldali radikálisok megszólításáról lehetne még értekezni. Személy szerint nekem is számos olyan, egyébként értelmes és olvasott szélsőjobboldali ismerősöm van, aki a Fideszre szavazott. Tettüket legnagyobbrészt azzal indokolták, hogy nincs más alternatíva, választani márpedig kell. Én sosem értettem ennek a gondolkodásmódnak a logikáját, főleg, hogy létezik alternatíva a Mi Hazánk személyében. Bízzunk benne, hogy kis idővel ők is felismerik ezt a tényt, és átgondolják a preferenciájukat. Ha a Mi Hazánk képes lesz a törökszentmiklósi esethez hasonlóan jól tematizálni, komoly esély lehet a csellengő radikálisok visszacsábítására.

Letudva a győztes politikájával kapcsolatos kötelező köröket, beszéljünk arról a két fontos témáról, amely miatt ez az írás főként megszületett. Az egyik a DK érthetetlen, ám mégis érthető magas támogatottsága, valamint az újragondolt SZDSZ (ismertebb nevén a Momentum) választási sikere.

Felvetődik a kérdés, hogy mégis milyen társadalom az, ahol a legtámogatottabb alternatíva egy olyan párt, aminek az emblematikus vezetője már egyszer leszerepelt a kormányrúdnál, csődközeli, megalázott helyzetbe taszítva az országot. Ennek az elsőre logikátlan, ám a tömegdemokrácia posványa felöl nézve igenis logikus történésnek az oka véleményem szerint a rendszerváltásnak elhazudott módszerváltás idején meghonosodott kétközpontú, bipoláris politika kultúrának köszönhető. Az egyszerű választók szemében a jobb és bal felosztást a Fidesz és az MSZP (most már úgy tűnik, a DK) képviseli. Eszükbe sem jut, hogy eszmei szinten a kormánypárt mondjuk nem is annyira következetesen jobboldali, ahogy ők gondolják, vagy, hogy a DK nem feltétlenül a „dolgozó kisemberek” érdekeit védi, ahogy az egy szocialista (kommunista) munkás fejében megfogalmazódik. Ezt a tényt pedig aligha lehet a tájékozatlanság számlájára írni, lévén az internetnek köszönhetően ma már mindenki rendelkezésére információk széles tárháza áll, még akkor is, ha a Facebook mocsok módszerekkel próbálja elnémítani a radikális jobboldali tartalmakat. Ennek (és sok más mindennek) a fényében el lehet gondolkozni, hogy hosszútávon mennyire is megfelelő rendszer ez a tömegdemokrácia, amelyben napjainkat tengetjük. Ne feledjük, hogy a történelem egészét szemlélve a liberális demokráciák időszaka egy egészen marginális időintervallumot tesz ki a képzeletbeli idővonalon. Korántsem biztos tehát, hogy hosszú életű is marad.

Másik téma, amiről érdemes szót ejteni, a Momentum jó szereplése. Számos ismerősöm még most sem tulajdonít ennek különösebb jelentőséget, mondván, egy zárt, főleg belvárosi liberális körről van szó, s ugyanazt a karriert fogják befutni, mint mondjuk az Együtt. A magyar társadalom meg úgysem vevő az ilyesmire. Ezzel ellentétben én a NOlimpia kampányuk óta hangoztatom, hogy ezzel a társasággal hosszú távon lesz érdemes számolni és vigyázni. Ennek az én olvasatomban a legfőbb oka az volt, hogy már a kezdetek kezdetén érthetetlenül nagy politikai hátszél és pénztámogatás jellemezte őket. Persze felvetődhet a kérdés, hogy én gondolom túl a dolgot, de minden esély megvan rá, hogy egyszer a messzi jövőben a Momentum a „21. századi párt vagyunk” mantrázásával hasonlóan befolyásos és kártékony hatalmat szerezzen, mint anno az MSZP emlőin csüngő SZDSZ. Főleg, hogy a Momentum is hajlandó bárkivel összebútorozni (természetesen a Mi Hazánkat leszámítva, amelyet a nemzeti radikális párt nyugodtan elkönyvelhet egy hatalmas pirospontként) a kívánt cél, a kormánypárt leváltása érdekében. Az anyagi és politikai hátszél mellett pedig nyomokban metapolitikai törekvéseket is felfedezhetünk náluk, ami a magyar radikális jobboldalról például szinte teljesen hiányzik. Gátlástalan liberális szólamaikkal kimutatható bázissal rendelkeznek a fiatal egyetemisták körében, az értelmiség pedig minden politikai párt alapja. Ezt az egészet továbbá leöntik egy fiatalos és lendületes mázzal, amely szintén sokakat megtéveszthet. Sok fog múlni a magyar társadalom immunrendszerén, hogy milyen mértékben fognak hinni az SZDSZ 2.0 formációnak és elutasítják vagy lenyelik és megemésztik, mint a DK-t. Hosszú távon pedig a jobboldal feladata lesz, hogy sikerül-e a belvárosi rezervátumban tartani a Momentumot, ahová valójában tartoznak.

Ráadásként említsük meg, hogy a Mi Hazánk 3,3%-os eredménye jó eredménynek mondható annak tükrében, hogy a mozgalom nincsen egy éves sem, a Facebook pedig gátlástalanabbnál gátlástalanabb eszközökkel némította el a pártot és annak elnökét. A lehetőség a további növekedésre adott, a cigánybűnözés témakör napirenden tartása pedig nemcsak, hogy a magyarság túlélése szempontjából esszenciális, de láthatóan politikailag is kifizetődő. A fiatalok körében tapasztalható liberális térhódítás miatt viszont egyre égetőbb egy radikális, szélsőjobboldali értelmiség kitermelése, mely ellensúlyozni tudja az egyetemek világában tapasztalható baloldali túlsúlyt.

Nos, ezek lennének a legfőbb gondolataim kevesebb, mint egy nappal a választások után. Kíváncsian várom, hogy az ősszel esedékes önkormányzati választásokig változnak-e a politikai viszonyok, és ha igen, milyen mértékben.