Magyarországról nézve talán távolinak tűnik Írország. Igen ritkán beszédtéma köztünk, pedig nem lehet véletlen, hogy évekkel ezelőtt egy baráti beszélgetés alkalmával, melyen jelen volt e sorok írója is, az egyik résztvevő azt találta mondani: Európában három nemzet szenvedett a legtöbbet, ezek pedig a magyar, a lengyel, amihez nem sok kétség fér, illetve az ír.
A magyar-lengyel barátságot nem kell különösképpen bemutatnunk, és az is elmondható, hogy a lengyelek történelmével is tisztában vagyunk nagyvonalakban. Nem úgy az ír történelemmel, pedig, és ezt kevesen tudják, a 20. század eleji ír függetlenségi törekvések vezetői kimondottan tanulmányozták és pozitív példaként állították maguk elé a 19. századi magyar történelmet, illetve azon belül szabadságharcunkat.
 Kép: iStock |
Például Arthur Griffith, a Sinn Féin (Mi Magunk) korábbi vezetője volt az, aki a Magyarország feltámadása című könyvében fejtette ki elveit az ország függetlenségét illetően, példaértékűnek tartván az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést.
Érdemes kissé visszaforgatnunk az idő kerekét.
1916-ban, amikor felismerték, hogy az első világháború még évekig eltarthat, és Angliának nincs ideje rájuk figyelni, felkelést szerveztek. Vezetőjük Patrick Pearse lett, a dublini erők vezetőjének pedig James Conollyt nevezték ki. Április 4-én megszállták Dublin néhány stratégiai pontját, majd a Főposta előtt felolvasták az Írországot független köztársasággá nyilvánító kiáltványt, és felhúzták az ír zászlót.
Az angolok leverték a felkelést, és 15 vezetőjét kivégezték. A Sinn Féint hibáztatták a felkelésért, holott az IRB állt az egésznek a hátterében. Ám éppen ennek a hamis vádnak köszönhetően a Sinn Féin Írország legnépszerűbb pártja lett. 1917-ben Éamon de Valerát bízták meg a párt vezetésével. A félig ír, félig spanyol de Valera a húsvéti felkelés egyik vezetője volt, ám nem végezhették ki, mivel amerikai állampolgársággal rendelkezett. Elhatározta, hogy saját kormányt alakítanak, visszautasította a választások útján nyert westminsteri helyeket, és elkezdte a húsvéti felkeléskor függetlennek nyilvánított Írország kormányzását. Az illegális parlament neve Dáil Éireann (a mai, hivatalos parlamentet is így hívják) lett, és 1919. január 21-én tartotta első ülését.
 Éamon de Valera (forrás: irishtimes.com) |
E sorok apropóját éppen az adja, hogy 1975. augusztus 29-én, 44 esztendővel ezelőtt hunyt el Éamon de Valera, aki később karrierje során igen jelentős eredményeket ért el.
1926-ban megalapította a Fianna Fáil - Sorstársak - nevű pártot, amelynek 1959-ig állt az élén. 1932-37 között az Ír Szabad Állam elnöke, majd az ország önállóságát biztosító alkotmány kiadása után, 1937-48 között miniszterelnöke volt. A II. világháború alatt semleges politikát folytatott. 1951-54 között, valamint 1957-59 között ismét az ország miniszterelnöki tisztét látta el, majd 1959-től 1973-ig az Ír Köztársaság elnöke volt.
Hangsúlyozni kívánom, magamat nem érzem feljogosítva arra, hogy innen, a számukra távoli Magyarországról ítéljem meg a különböző ír függetlenségi törekvések, mozgalmak közötti viszonyt vagy azok módszereit, éppen ezért finoman szólva sem tartom szerencsésnek ebbe belefolyni. Éppen ezért nem is teszem.
Ez az írek dolga.
Viszont szögezzük le, Írország elnyerte függetlenségét 1921-ben – nyilván az észak-ír területek kérdése azóta is vitás.
Mi, mint a szabadságszerető magyar nemzet tagjai egy tiszteletteljes főhajtással adózzunk a szintén szabadságszerető ír nemzet előtt. Ezen a napon ezt meg kell tennünk.
Záróakkordként pedig engedtessék meg nekem behozni egy meglepő, ámde mégis létező gondolatmenetet. Hajlamosak vagyunk minden nép történelmét kicsit a mi saját történéseink szemüvegén át nézni, a meglévő problémáink logikája alapján szemlélni azokat, akár évszázadok távlatából is. A hazai jobboldal minden bizonnyal akadnak szép számmal olyanok, akik a monarchikus állameszmény hívei, királyságpártiak, ami teljesen rendjén is való.
Emlékszem, bárhol a világon, amikor különböző népek szeparatista törekvései jönnek szembe a hírekben, sokan azzal az ellenvetéssel élnek, hogy ez rossz, hiszen ezen az alapon robbantották szét az ezeréves Magyar Királyságot is. Érvelésük alapja tehát: másodlagos, hogy etnikailag hogyan fest egy terület, nekünk „ősi jogunk” volt/van azokra a részekre. S ha netalán volna olyan, aki az írek függetlenségi törekvéseit is egy ilyen – meglehetősen kifacsart – nézőpontból szemlélné, értsd, egy monarchiát akartak szétrobbantani, ne tegyék.
Mindenekelőtt figyelembe kell venni, hogy Isten az életerős népeket támogatja, akik tesznek is saját túlélésükért, „ősi jogokra” hivatkozva még túl sokat nem értek el a történelemben, ezért határozottan tisztelettel kell adóznunk az írek bátorsága előtt. És példát is venni! Másrészről, s ez az én világnézetem része, természetesen létezik az etnikai összetevőn kívül sok más összekötő komponens is, de ez már a konnacionalizmus témakörébe vezet minket.
Erről talán majd máskor, ez a cikk az íreké.
Lantos János – Kuruc.info
