A közbiztonság lassan olyan helyeken is romlik, ahol 10-20 éve még azt sem sejthettük, hogy valaha gond lesz vele, a népesedési feszültség pedig mára már oda jutott, hogy optimista becslések szerint is hamarosan eljöhet az idő, amikor kisebbségben leszünk a saját hazánkban. Persze, ezek sokkal kényesebb kérdések annál, semmint, hogy egy sor, a szavazatait féltő demokrata báb megoldja őket. Meg hát amúgy sem szeretnek a politikusok olyan témákkal foglalkozni, amelyeknek köszönhetően kiírhatják magukat a „politikai korrektség” világából. Szavazatmaximálásra azonban nem lehet alapozni, országot vezetni ilyen alapokon pedig végképp nem, úgyhogy nagyon is dicsérendő dolog a Mi Hazánktól, hogy tematizálja ezeket az ügyeket és felvállalja azt, amit nagyon sokan gondolunk, csak kevesen merünk nyíltan kimondani (pl. szegregált oktatás).

Akinek eddig nem esett volna le (gondolom, nem sok ilyen van), a cigánykérdésre és a cigánybűnözésre utaltam az előbbi pár mondatban. Mert ugye azt senki nem hiszi, hogy ami Gyöngyöspatán, vagy a Dunántúlon (!) található Kaposváron zajlik, azok elszigetelt esetek? Nyilván sok ilyen és ehhez hasonló van, maximum nem derülnek ki szélesebb körökben.

A cigánykérdést nem tudjuk kikerülni. Senki sem (a burokban élő „felső tízezert” leszámítva). Szembesülünk vele településeinken, a tömegközlekedésben, az iskolákban, egyes munkahelyeken is. Jellemző, hogy az utóbbi időben több olyan barátom is megállapította, hogy „egyre több cigány van”, akik nemhogy napi politikával nem foglalkoznak, de még a „rasszizmus” fogalmát sem merítik ki semmilyen mértékben. Persze, ahol növekszik a baj, ott alternatív megoldások is születnek. A szegregáció, mindamellett, hogy egy szükséges és kívánatos dolog, ugyanannyira egy spontán jelenség is. Olyan mélyen beleivódott az emberekbe, amelyet nem tud kiirtani egyetlen egy „civil szervezet” vagy „demokrata” kormány sem. Az már persze más kérdés, hogy egy ideális világban az állam által megszervezett rend uralkodna, s nem a lakosoknak kellene „rögtönözni”.

Beszélgetések alkalmával több barátom, ismerősöm megjegyezte, hogy „bezzeg a Horthy-korszakban ilyenek nem fordulhattak volna elő, mert a csendőr egyet odacsapott, és rend volt”. Ezzel nehéz is lenne vitázni, de biztosan, hogy ha vissza is térnének azok az idők, mondjuk 30 év múlva, akkor is ugyanez lenne a helyzet? Ugyanis nincs az a rend, ami hosszútávon fenntartható akkor, ha az őshonos, rendfenntartó nép lassacskán elfogy. A probléma tehát sokkal összetettebb ennél, de természetesen ezzel nem azt akarnám sugallni, hogy ne lenne égetően szükség a Magyar Királyi Csendőrségre (már lelki szemeim előtt látom a Mazsihisz hisztijét, ha újra létre lenne hozva).

Ezt a rövid eszmefuttatást, pontosabban annak leírását az elmúlt napok, hetek ihlették. Tényleg egy olyan országban szeretnénk élni, ahol a rablások, bántalmazások, gyilkosságok mindennaposak? Már csak ebből a szempontból is pótolhatatlan a Mi Hazánk tevékenysége, amely párt felhívja a figyelmet az egyre rosszabb helyzetre és megoldásokat is kínál (noha még bőven van lehetőség további terveket „bedobni” ezen a téren is). A szavazatmaximáláson ügyködő polkorrekt pártok az életben nem fogják felvállalni a cigánybűnözés, cigánykérdés orvoslását, hiszen a „zsák krumpliért” cserébe kapott szavazatok aranyat érnek nekik, főleg a keleti megyéinkben. Jusson ez eszébe minden magyarnak, amikor majd ’22-ben az ország sorsáról döntünk. Akik szerint pedig ez a kérdés már „nem létezik”, és csak a „múltba révedő, huszadik századi emberek” foglalkoznak vele, azok nyissák ki a szemüket és gondolkozzanak el, hogy normálisak-e.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info