Ki vagy mi a magyarság legnagyobb, legveszedelmesebb ellensége? Tudom, igen hosszú listával rendelkezünk, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, kit vagy mit kellene az első helyre tennünk. Mégpedig nem mást, mint saját magunkat. Pontosabban szólva a mi tunyaságunkat, kishitűségünket és szellemi restségünket.

Nem tudom, ki hogy van vele, engem borzasztóan zavarna, ha a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulóján azzal ajándékoznánk meg például Bukarestet, hogy küldünk számukra egy félreérthetetlen üzenetet; magasról teszünk a székelységre.

Még 2013-ban az Európai Unió Bírósága elutasította azt a polgári kezdeményezést, mely lényegében arról szólt, hogy a pénzek kiosztásánál vegyék figyelembe az etnikai régiókat is. Nagy örömömre szolgált, hogy a Székely Nemzeti Tanács hosszú évek küzdelmei után végül elérte, tavaly márciusban másodfokon ezt a döntést megsemmisítsék.

A Székely Nemzeti Tanács európai partnereivel közösen azt  kérte, hogy az Európai Unió kohéziós politikája kezelje kiemelt figyelemmel a nemzeti régiókat, tehát azon közigazgatási hatáskörökkel nem szükségszerűen rendelkező földrajzi körzeteket, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól.

A lehetőséget, hogy napirendre vegyék, sikerült kiharcolni. Innentől kezdve nem volt más hátra, mint régiónként összegyűjteni 1 millió aláírást.

Ehhez képest ez év február 18-ig az adatok úgy festettek, még csak most sikerült átlépni a 100 ezres számot! A határidő pedig május 7-e.

S akkor most egész konkrétan fogalmazok, aki arra az álláspontra helyezkedik, „úgy sincs semmi értelme”, annak csak az a kérdésem, ha így gondolja, rendben, de mégis mit veszít azzal, ha aláírja? Ha már „úgy sincs értelme”, igazán meg is teheti ennyi erővel. Egyébként is, személyes meggyőződésem, mindig azt kell csinálni, amit lehet, és ahogy lehet. Az számomra nem elfogadható kifogás, volt már egy Minority SafePack elnevezésű aláírásgyűjtés, ahol össze is gyűlt a megfelelő számú aláírás, de nem igazán volt pozitív hozománya. Na és? Erre az a válasz, a következőt már alá sem írjuk? Jelzem, pont azt, ahol azért jócskán nagyobb eséllyel kecsegtet a konkrétum is.

Biztos többek mondják, mit akarunk mi aláírásokkal, a történelmet nem úgy írják. Hát pont ez az! Mit akarunk, ha még ez a csekélység sem megy? Ha erre képtelennek bizonyulunk, vajon hogyan várható el több és nagyobb áldozathozatal? Főként úgy, még csak nem is kell felállni a fotelből, online formában is aláírható, mindenki kattintson ide!

De ha a fentiek nem bírnak elég meggyőző erővel, akkor végül hozok egy drasztikusabb képet. Emlékszünk még az úzvölgyi katonai temetőben történtekre? Szemünk előtt vannak a gyűlölettől eltorzult román soviniszták arcai, kik sírokat rongálnak? Biztos vagyok benne, hogy igen. Gondoljunk arra, nekik szerzünk feledhetetlen vidám pillanatokat, ha még erre sem vagyunk képesek.

A napokban látom, nagyot megy a közösségi médiában az a mém, ahol a román nemzeti viseletben lévő embereket illusztrálnak azzal a felirattal, „a románok átálltak a koronavírus oldalára”. Nem mondom, én is jót derültem. De tudjátok, mennyi időbe kerül aláírni ezt a kezdeményezést?

Éppen annyiba, mint egy ilyen képet kitenni.

Lantos János – Kuruc.info