Bezár!
2020. július 4., szombat, Ulrik napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
22:34 Az orosz egészségügyi miniszter szerint februárig nem lehet visszatérni a normális élethez22:23 Kanada felmondja a kiadatási megállapodását Hongkonggal22:11 Megölik a nőstény medvét, amely két embert támadott meg az olasz Alpokban21:51 Törvényt hoztak Németországban a szénalapú energiatermelés fokozatos leállításáról21:37 Franciaországban vizsgálat indul a távozó miniszterelnök és volt egészségügyi miniszterei ellen21:22 Pancsolással próbálják siettetni a partra szállást az élősködők21:18 Több mint 48 ezer új fertőzöttet jelentettek Brazíliából21:06 Szlovéniában megerősítette parlamenti többségét a jobbközép koalíciós kormány20:47 Veneto tartományban emelkedett a reprodukciós ráta, ismét szigorítanak20:23 Módosítani kellett a Nemzetközi Űrállomás pályáját, hogy ne ütközzön űrszemétnek20:03 Amerika szövetségi ünnepének napján lép érvénybe az orosz alkotmánymódosítás19:30 Jövő péntektől hazánkból is karanténkötelezettség nélkül lehet Angliába utazni 19:19 Fotók és videó a borsodnádasdi gyilkosság helyszíni tárgyalásáról18:38 "Heroizmus" a nyugati világban18:04 Alig vált muzulmánná egy angol nő, máris székesegyházat, szállodát és metrót akart robbantani
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika, Elcsatolt részek :: :: Hozzászólások

Trianon nincs - igazságot Magyarországnak!

Reklám

A Mi Hazánk Komárom-Esztergom megyei alapszervezetei összefogtak, és úgy egyeztek meg, a megyében fellelhető összes Trianon-emlékművet megkoszorúzzák június 4-re. Ebből kifolyólag jártam autóval a településeket tegnap, s közben éppen a Kossuth Rádió szólt. A műsor címét nem tudnám megmondani, de nem is ezen van a hangsúly. A műsor tematikája úgy nézett ki, a hallgatók betelefonálhattak, elmondhatták véleményüket, a műsorvezető pedig reagált rá. A téma mi más lehetett volna, mint Trianon.
Az egyik telefonáló egy idősebb úr volt, aki feltette a kérdést: vajon a mindenkori magyar kormány miért nem veti fel soha és sehol annak lehetőségét a nagyhatalmak előtt, hogy bizonyos határmódosításokra volna szükség az igazságosabb állapotok megalkotására? Külön megnevezte Szijjártó Péter külügyminisztert is. A műsorvezető roppant empatikus és kedves hangon, de illedelmesen megkerülte a válaszadást, helyette azt ajánlotta a bácsinak, másnap kísérje figyelemmel a rádió évfordulós, emlékező műsorait.
De tényleg: miért nem vetette fel senki? Körülöttünk és a világban rendre azt látjuk, egyre-másra változtak, és a mai napig változnak a határok. Csak itt marad minden a régiben.
Zoom
Olvasónk, Scenic munkája
Látszólag most kissé elkanyarodom azonban a kérdés boncolgatásától, hogy aztán majd visszatérjek rá.
Életem egyik legmeghatározóbb élményei közé tartozik, mikor 3 évvel ezelőtt részt vettem a csíksomlyói búcsún, de nem is maga a Nyeregben szerzett élmény, hanem ami az esti órákban történt. Tulajdonképpen kissé későn kezdtük el szervezni az utazást, minden szállás le volt már foglalva a környéken, egyik barátom viszont azt állította, bátran menjek csak, a korábbi években ő is egy helyi családnál aludt, ez arrafelé bevett szokás. Az, hogy zarándokokat vendégül látják a helyiek, vagy az, hogy azokat fogadják be magukhoz egy-egy éjszakára, akik magyarok, önmagában semmit nem mond annak, aki nem volt még személyesen Székelyföldön. Leírva ez így valóban semmi, ahogy gépelem soraimat, látom magam előtt, a holt betűk mennyire fájdalmasan kevéssé adják vissza azt, amit ott és akkor átéltem.
Egy jókora, kétemeletes faházban szálltunk meg, ott lakott a nevezett székely család, mikor sötétedés után odaértünk, nyüzsgött mindkét szint, zene szólt, de nem hangfalakból, hanem hegedűvel és énekszóval helyi székely legények adták a talpalávalót. Korábban egy szót sem beszéltem a családfővel, mégis úgy fogadott minket, mint legszorosabban vett testvéreit. Nagyon sokan hagyományos székely népviseletben voltak jelen, nem tudom elfeledni azt a látványt sem, ahogy édesanyja fogja néhány hónapos kisbabáját, ki szintén székely motívumokkal volt „díszítve”, de azért fél szeme a nagyobbakon, 6-an voltak testvérek. Késő esti órákban, mikor már a vendégsereg nagyobbik fele nyugovóra tért, mert sokan készültek a másnap hajnali stációk végigjárására, lehetőség nyílt hosszabban beszélgetni a családfővel. Pontosabban csak hallgattuk, ittuk szavait. A történelemkönyvek itt már kevesek ahhoz képest, amit ő ott mesélt nekünk. Napjaink történeteitől kezdve, mindennapos küzdelmüket a megmaradásukért mind-mind megosztotta velünk, de például élénken megmaradt bennem az is, mikor 1944-ben egy székely kisfiú zokogva tolta haza szekéren vérbefagyott szüleit, akiket a román Maniu-gárdisták gyilkoltak le. Mondanom sem kell, nem lehetett száraz szemmel hallgatni…
Azokban a percekben és napokban, amit ott töltöttem, valahogy hajlamos voltam megfeledkezni, hogy közigazgatásilag ugyan Romániában tartózkodom, de lélekben úgy tartottam: Trianon nincs!
Persze, aztán hazatérve nagyon is láttam, van. De nem csak a határokon, hanem lelkeinkben is. Még akkor is, ha kifelé sokan mást mutatnak. Mert nagyon szeretjük a Nagy-Magyarországos matricákat kitenni autóinkra, vagy ilyen grafikát ábrázoló pólókat magunkra ölteni. De tragikus, s ezt is ki kell mondani, találkoztam olyan véleményekkel, akik nemzeti létükre bizony vitatják, valóban jár-e például szavazati jog a határon túlra rekedt magyaroknak, arról már ne is beszéljünk, milyen megosztó volna még ebben a táborban is, ha valaki felvetné, anyagi jellegű családtámogatást is megérdemelnének a gúnyhatáron túlra rekedtek azért, hogy helyben tudjanak családokat alapítani. A liberális és baloldali elemekről pedig egy szót se ejtsünk. Nem érdemesek ezen a napon rá.
És itt kanyarodunk vissza a kérdések kérdéséhez, vajon miért maradt és marad még mindig minden a régiben. Talán egy mozaikként ez is hozzájárul. Pedig a 100. évforduló most már aktív cselekvésre kell hogy ösztönözzön minket, nem elég az emlékezés. De az sem elegendő, ha fatalistaként olyan jelszavakat és frázisokat puffogtatunk, amelyek jól hangzanak, lelki fájdalmunkat erősítik, hiszen mi, magyarok ilyenek (is) vagyunk, de legbelül érezzük, nincs jelenleg realitása. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy egy négyzetcentiméterről is lemondanánk a Kárpát-medencében, de fókuszáljunk a hosszadalmas és küzdelmes időszak első lépcsőfokára. „Egy falut sem adunk nékik” – szól a régi revíziós dal, miközben az elmúlt 100 évben folyamatosan apad az elszakított területeken élő magyarság száma. Az 1920-as demográfiai adatokhoz képest Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken jelentősen apadt a magyar ajkúak közössége. De még vannak, és nem kevesen! Ezt se felejtsük el.
Felvidéken él még 450-500 ezer, Kárpátalján 150 ezer, Erdélyben 1,1 millió, Délvidéken pedig mintegy 250 ezer magyar testvérünk. Ez nagyjából 2 millió idegen országban élő magyar. Akárhonnan is nézzük, jelen pillanatban ez még mindig nem elhanyagolható szám. Ebből induljunk ki. A magyar külpolitikának az emlékezésen és emlékeztetésen túl nagyon aprólékosan ki kell munkálnia egy olyan új határvonal – egyelőre – elméleti megtervezését, mely a leginkább igazodik a néprajzi határokhoz. Ezt azt elvet nevezték etnikai alapú revíziónak, és ezt az elvet vették tökéletesen semmibe 1920-ban Trianonban, majd 1947-ben Párizsban is.
Zoom
Az 1941-es határok (forrás: 72varmegye.eu)
A két világháború között és már a háború első éveiben ez az etnikai alapú rendezés 1941-ben érte el azt a pontját, amikor is, ha nem is minden magyar, de a nagyobbik fele visszatért Magyarországhoz. Demográfusok és egyéb szakemberek segítségével tüzetesen meg kell nézni, hogyan alakult az elmúlt 80 évben, nyilván, sajnálatos módon apadt, de, mint írtam, 2 millió az mégis 2 millió, tehát ennek figyelembevételével kell meghúzni az igazságos határokat. Biztos vagyok benne, sok olvasó erre azt mondja, mégpedig joggal, ez hosszú és rögös út, nem sok sikerrel kecsegtet. De a legnehezebb lépés azt kiharcolni mégis, legyen már végre hazánkban olyan magyar érdekű politikai, társadalmi berendezkedési forma, amely ezt zászlajára tűzi. Vallom, hogy ezt lesz a legküzdelmesebb elérni, a továbbiak már nem is annyira lehetetlenek, mint azt ma gondolnánk. Első lépésként pedig hozzáértők akár meg is rajzolhatnák az új térképet (mely hasonló lehetne az 1941-es határokhoz), ahogy a románok a mai napig terjesztik egymás között az ún. „Nagy-Románia” térképet, melynek nyugati határai a Tiszánál fekszenek.
Ezt a térképet pedig bátran odatűzhetjük a történelmi Magyarország térképe mellé, azzal a markáns üzenettel, ezt minimum követeljük. Mert az igazságosság elve ezt megköveteli. Igazságot Magyarországnak!
Lantos János – Kuruc.info
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready