Még mindig érdemes elidőzünk 1956-nál, valóban kimeríthetetlen, október 23-án természetesen megemlékeztünk hőseinkről, november 4-én gyászoltunk, azonban tekintsünk határainkon kívülre, már csak azért is, mert ezzel igazán keveset szoktunk foglalkozni: milyen hatással volt a Nyugat-Európában működő kommunista pártokra 1956.
Tudjuk, 1956-ot a mai napig tiszteli a világ, mint ahogyan ismerjük a korabeli méltató cikkeket, beszédeket is, ahogyan a „szabad világ” ódákat zengett népünkről, persze, csak a szavak szintjén, de ez egy másik történet. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy akkoriban kontinensünk nyugat felén igenis komoly támogatottsággal bíró kommunista pártok működtek. Az ottani társadalmak sohasem tapasztalták meg, mi a kommunizmus (köszönhetően egyébként a mi 1944/45-ös Európát-védő harcunknak). Talán elvakította őket a szovjet „dicsfény”, mert hát mégiscsak oroszlánrészt vállaltak a „náci Németország legyőzésében”, amit ünnepeltek és ünnepeltetnek azóta is az egész világgal, elmosódtak a különbségek Sztálin és a nyugati világ között. S bár a hidegháború kezdete ezen már változtatott, ennek ellenére mégis komoly befolyással bírtak a vasfüggöny túloldalán is a bolsevik típusú, egyébként a szovjetek által kőkeményen pénzelt pártok.
 |
1956-ban azonban a kommunisták elkövettek egy komoly hibát saját szempontjukból. Egyöntetűen, kritika nélkül helyeselték a szovjet beavatkozást a magyarországi eseményekbe, amivel rendkívül megcsappant a népszerűségük és esett le a tantusz sok millió francia vagy akár holland és olasz előtt. Mondhatjuk erre, ennek az volt az oka, meg kellett felelni a „megbízónak”, nem foglalhattak állást a szovjet beavatkozás ellen, hiszen onnan kapták a súlyos összegeket. Más kérdés, taktikai szempontból magukban a szovjet propagandistákban is lehetett volna annyi realitásérzék, hogy nem kérik a nyílt és egyértelmű állásfoglalást a szabadságharc leverése mellett, tudván azt, ezzel nyugat-európai szavazatokat veszítenek, ám ez legyen már az ő problémájuk, és természetesen ezért nem hullajtunk egyetlen könnycseppet sem.
Vegyünk néhány konkrét történést.
1956-ban a holland közvélemény szorosan nyomon követte a Magyarországon zajló forradalmat. Szimpátiájuk annak is volt köszönhető, hogy elismerték a magyar nemzet bátorságát, mellyel a Föld egyik legnagyobb hadseregével szállt szembe. Érdeklődésüket a magyar események iránt a korabeli holland sajtó teljes mértékben kiszolgálta, hiszen nemcsak folyamatosan beszámoltak a hírekről, hanem budapesti újságírókon és fotósokon keresztül azonnal tudósították újságjaikat. Szolidaritásukat számos – többek között amszterdami, hágai és utrechti – tüntetésen is kifejezték.
 Hollandia |
Sőt, a magyar felkelés leverésekor amszterdamiak egy csoportja az akkor Stalinlaannak hívott, azaz Sztálinról elnevezett utca névtábláját leverte, és Vrijheidslaannak, azaz Szabadság útnak nevezte el, amelyet azóta is visel. Ennek a spontán akciónak 2006 óta egy tábla is emléket állít, melyet Amszterdam akkori polgármestere, Job Cohen és az akkori magyar nagykövet, Szentiványi Gábor avatott fel. A magyarok melletti kiállás olyan erős volt, hogy a holland csapat bojkottálta az 1956-os, Melbourne-ben megrendezett olimpián történő részvételt.
De történtek ennél még drasztikusabb esetek Franciaországban, erről beszélt még 2010-ben az azóta elhunyt Dominique Venner is Magyar Jelennek adott interjújában.
Az 1956-os magyar forradalom sok embernek felnyitotta a szemét a kommunista valóságról, amely értelmiségiek körében is elvesztette a támogatottságát. A kommunista pártok szétszakadtak Olaszországban, Franciaországban és Belgiumban (az 1968-as prágai tavasz tovább súlyosbította az ellentéteket a kommunista berkeken belül). Diplomáciai síkon, a francia kormány határozottan tiltakozott a szovjetek magyarországi katonai fellépése ellen (nevezetesen az ENSZ előtt), de sajnos ezen diplomáciai törekvéseket az Egyesült Államok gátolta – állította.
 A francia kommunista pártház ostroma |
A szuezi háború háttérbe szorította ugyan a magyar tragédiát, ez azonban nem akadályozta meg a franciákat abban, hogy megszervezzék az európai szintű legnagyobb tüntetéseket az 1956 novemberében bekövetkezett szovjet fellépés ellen. Így történt, hogy 1956. november 7-én a Francia Kommunista Párt (FKP) elszenvedte 1945 utáni első pofonját, akkortájt ugyanis ők uralták az utcákat, és jelentős politikai hatalommal rendelkeztek. Több tízezer ember vonult az utcára, hogy kifejezze szolidaritását Magyarországgal. A tüntetések után sokan a tüntetők közül elhatározták, hogy megtámadják az FKP székházát, a párt ugyanis támogatta a szovjetek beavatkozását Magyarországon. 1956. november 7-én éjjel a francia nemzeti érzelmű fiatalok megostromolták a Francia Kommunista Párt székházát. Az ostrom mérlege: 70 sebesült és egy halott. 1945 óta először az FKP nem bizonyult legyőzhetetlennek – emlékszik vissza az akkor történtekre.
Az Avanti ragazzi di Buda c. legendás olasz dalt mindannyian ismerjük, melyet 1956-ról írtak, de arról is tudunk érdemes, milyen hatással voltak az akkori események például az olaszországi kommunistákra. Olaszországot mélyen megrázta 1956 őszén a magyarok szabadság- és függetlenségi törekvésének eltiprása. Egyúttal hatalmas felháborodást, tiltakozási hullámot váltott ki az Olasz Kommunista Párt (OKP) felkeléssel szembeni állásfoglalása, az a rágalomhadjárat, amely az olasz kommunista sajtó hasábjain a magyar eseményekkel kapcsolatban napvilágot látott. A Palmiro Togliatti vezette párt Moszkvához hű álláspontja nemcsak ahhoz vezetett, hogy a szocialisták megszakították a kommunista párttal való együttműködést, hanem az OKP-ban is mély válságot idézett elő, a kommunista párttagság egy részének tiltakozását és pártból való kilépését vonta maga után.
Márai Sándor így írt erről:
(…) itt Rómában s egész Itáliában, tehát abban a nyugati országban, ahol leghatalmasabb a kommunista párt, megértette egy nép, hogy a bolsevizmus nem lehet emberszabású. És minthogy ez az ország talán az egyetlen Európában, ahol a magyart nemcsak tisztelik, hanem igazán családi őszinteséggel szeretik, itt az emberek úgy érzik, egy barát kapott halálos sebet. Ez az, amiről nem írnak a lapok, de amit e napokban mindenfelé lehet érezni és észlelni Olaszországban. Nem bűntudat ez, valami más. Egy nép mélyen megértette e napokban, hogy nem lehet büntetlenül meggyilkolni azt, akit szeretünk.
Így van, pontosan. És 1956-ban is érezte mindenki, nincs és nem is lehet szó „emberarcú bolsevizmusról”, és nem túlzunk, ha azt állítjuk, a Szovjetunió koporsójába az első halálos szeget a mi 1956-os hőseink verték bele, amihez döntően hozzájárult, hogy a szovjet hátszéllel működő kommunista pártok megrogytak 1956-ban Európa-szerte.
Lantos János – Kuruc.info
