2020. február 23., vasárnap, Alfréd, Szemere napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
09:29 Temetésre jöttem09:02 Vármegyés lány üzenete: ne féljetek, mi vagyunk a normalitás!08:39 Újabb részletek Budaházyék koncepciós peréről: az áruló vissza akarta vonni vallomásait, de ekkor "valami történt"07:57 Kedden szavaznak a börtönben ülő bűnözők "kártérítéséről"07:44 Két olasz tartományban is karantént rendeltek el07:33 Méhcsaládonként ezer forintnyi támogatást kaphatnak a méhészek06:58 A kétlépcsős azonosítás segíthet az internetes csalások ellen22:34 Nácik és fasiszták ellen készülnek tüntetni az antifák - pedig csak Horthy kormányzóvá választására emlékezik a Mi Hazánk22:07 Izrael visszairányít egy dél-koreai repülőgépet Szöulba21:13 Mára is jutott egy jobbikos csoda: ha az ő pártalapítványuk élén áll offshore-lovag, akkor az a cég nem is offshore20:52 Újabb török katona esett el Szíriában20:05 Tordai feljelenti Dúró Dórát, mert "apartheid rendszert akar bevezetni"19:39 A WHO szerint problémásak a "kapcsolat nélküli" koronavírusos betegek18:51 Gyilkosság Csepelen: Kalányos "szóváltó" Csabát kereste a rendőrség, feladta magát18:44 Energetikai technológia és energiapolitika
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika, Holokamu ::

Tóth Károly Antal: Nobelesdi 1. rész

Reklám


Tóth Károly Antal 2002-ben, a svédországi Új Kévében Imre Kertesz Nobel-díjának kapcsán megjelent zseniális kritikája Svédországtól a magyarországi judeo-kommunista lapokig  mindenütt kiverte a biztosítékot. Mi lehet az oka, hogy eme kis példányszámú folyóiratban közzétett elemzés ekkora vihart kavart a holokauszt-megélhetést biztosító médiában? A kérdés költői. TKA írása pedig magáért beszél.

A kifogástalan alapossággal és metsző kíméletlenséggel megírt remekművet a Kuruc.info sorozatban közli újra. Íme az első két fejezet.

1. Gyászmunka

   
Stern doktornak hívták azt a családunkban legendássá lett gyermekorvost (a keresztnevét nem tudom, és ma már nincs kitől megkérdeznem), aki a világháború alatt rövid ideig a húgom egészségének, valamint az enyémnek őrizője volt. Személyesen róla persze semmi emlékem nem maradt, hiszen még két esztendős sem voltam, amikor utoljára megvizsgált engem. De szüleimet számtalanszor hallottam beszélni róla, és hosszú időbe telt, amíg – talán már a gyermekkorból is kinőve - el tudtam képzelni jobb orvost nála. Többször elmondták a történetet, hogyan alakították át gettóvá, és zárták le Szatmárnémeti egyik lakónegyedét, hogyan hozták be szekerekkel a környékbeli falvak zsidó lakosságát, hogy odatereljék őket is a már ott zsúfolódó városiak közé. Hogyan zavarták el Apámat és Anyámat, amikor a gettó kapujánál a gyermekorvosnak szánt csomaggal jelentkeztek, majd a címzett nevét viselő csomagot – egy-két másik alkalommal is – a szerencsére és bennlevők szolidaritására bízva, egy őrizetlen részen átdobták a magasra épített, átláthatatlan kerítésen.
   
Stern doktor, a felesége és két gyermeke sohasem jött vissza. Tudtommal még csak hír sem érkezett róluk. A sorsukról szóló történet újra és újra elmesélésével, meghallgatásával tulajdonképpen gyászoltuk őket. Szóba kerültek persze más zsidó ismerősök is, de ez a család volt a legközelebb hozzánk. Ma is – a korommal rohamosan gyarapodó számú – számon tartott személyes elhunytjaim közé tartoznak.
   
Minderről azért lett aktuális beszélni, mert nem értem, mit vár tőlem a frissen Nobel-díjas Kertész Imre író, akinek egy ez évi októberi nyilatkozata szerint „Magyarország még nem nézett szembe (…) a holokauszt kérdésével”, „a magyar társadalom eddig elutasította az erre való reflexiót”, így a „magyar kultúrában még nem vert gyökeret a holokauszt tudata”. Bár életem nagyobbik részét Erdélyben töltöttem, az utóbbi időben pedig Svédországban élek, mindig is a magyar kultúrkörön belül léteztem, távolról is a magyar nemzet része voltam és maradtam, és ezen már nem is lehet változtatni. A megszólítás tehát nekem is szól.
   
A németek által létrehozott haláltáborokról a családban, gyermekként hallottam először, majd gimnazistaként láttam az Anna Frank naplóját, amely a jelentősebb színházi emlékeim közé tartozik. A borzalmak részleteiről egyetemi éveim alatt (1960-65) a Magyarországon kiadott Akcióban az SS című könyvből olvastam a kolozsvári egyetemi könyvtárban. Akkoriban jelent meg (újra) dr. Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című visszaemlékezése, amelyből meglehetősen teljes képet kaphattunk az akkor már régen szimbólummá vált koncentrációs táborról. Gondolom, furcsa lenne, ha itt fel akarnám sorolni minden ilyen tárgyú olvasmányomat, színházi- vagy filmélményemet. Cseppet sem érzelemmentes ismereteimet megosztottam aztán a nagyváradi diákjaimmal is, akik között körbejárt a Nyiszli Miklós kötetem (amíg valaki el nem felejtette visszaadni).
   
Mit akar hát most tőlem a Nobel-díjassá lett Kertész Imre? Nincs is olyan ismerősöm, aki ne ismerné, és ne érezné át a hajdani események tragikumát. Miféle „gyászmunkát” vár tőlem, tőlünk, amiről az egyik interjújában beszélt (gyászmunka – micsoda embertelen megnevezése annak, amire vonatkozik, bár vitathatatlan, hogy a „gyermektermelés” szakterminusa túltesz rajta); mintha módja (és joga) lenne belevájkálni a lelkünkbe, hogy vajon megfelel-e az ő igényeinek az az együttérzés és felháborodás, amellyel a koncentrációs táborok áldozataira gondolunk.
   
Persze nincs olyan társadalom, amelyben az embertelen viszonyulás, a gonoszság valamilyen formában ne lenne jelen. Anyám egy ízben egy ismerősével találkozott (akit én gyermekkoromban hisztérikus vénkisasszonynak tartottam, és úgy véltem, nincs ki minden kereke), amikor a falvakból a gettóba tartó szekérsor elvonult előttük az utcán. Bizony akadtak olyanok, akik kárörömmel szemlélték a látványt. Az említett hölgy hangosan mocskolta a szekereken ülőket. Anyám megdöbbenve rászólt, és megkérdezte: Mit vétettek neked még a gyerekek is? – Hagyd csak – mondta a nő -, a kis zsidóból lesz a nagy zsidó.
   
Ennek a pandanjával is találkoztam. Már nagyfiú voltam, gimnazista, és Anyám megtiltotta, hogy valaha is betegyem a lábamat az iskolaorvoshoz. Egy alkalommal két haveremmel az orvosi szoba előtt mentünk el, és a fiúk valamiért be akartak menni. Velük tartottam. Se azelőtt, se azután nem láttam Anyám arcán olyan felháborodást engedetlenségem miatt, mint akkor, amikor megemlítettem ezt a látogatást. Ezután mondta el, mi a tiltás oka.
   
Apám könyvkereskedőnek tanult, és a háború elején sikerült állami kölcsönnel üzletet nyitnia. A háborúban katona volt, majd fogságba esett, és ezalatt Anyám vezette a boltot. Már béke volt, amikor egy napon bement hozzá a könyvkereskedés épületének társtulajdonosa, egy gyermekorvos, aki valamelyik haláltáborból szabadult. Grósznak hívták. Kijelentette, hogy mindazért, ami történt, minden keresztény és minden magyar felelős. És vegye Anyám tudomásul, hogy amennyiben a testvére gyermekei nem jönnek vissza (neki nem volt gyermeke), akkor ő gyilkolni fog, és majd összetépheti az orvosi diplomáját. Tanúja nem volt ennek a beszélgetésnek. Nem sokkal később a szatmárnémeti városi kórházban tizennégy csecsemő halt meg egy napon. Tea helyett tévedésből valami egyebet itattak velük. Grósz volt a szolgálatos orvos. A szándékosság nem volt bizonyítható, de gondatlanság címén három évre ítélték. Az orvosi diplomáját azonban nem veszítette el, és ő volt az az iskolaorvos, akihez nekem nem volt szabad betennem a lábamat. Azt hiszem, a holokauszt áldozataiért folytatott gyászmunka erről a tizennégy csecsemőről sem feledkezhet meg.

2. A művek
   
Kertész Imre könyvei számtalan nyelven megjelentek, svédül is, így a Nobel-díj bizottság számára könnyen hozzáférhetők voltak. Állítólag a díjat mindenekelőtt a Sorstalanság című könyvével érdemelte ki, amelyik a forgalomban levő művei közül elsőként született, és a szerző deportálását, valamint a koncentrációs táborokban vele történt események, szerzett ismeretek párlatát tartalmazza. Ezt a könyvét tizenhárom évig (1960 és 1973 között) írta egy igen érzelemmentes száraz stílusban, amit későbbi írásaiban (A gondolatnyi csend; Gályanapló) több ízben is tudatos törekvés eredményének mond, és azzal indokolja, hogy a „regényíró kénytelen elhagyni a borzalmakat, a legvégletesebb élményeket, mert azok nem töltenek be művészi szerepet a könyvében”. Szerinte „a stilizálás mögül minduntalan álnokul kikandikáló” dráma „ebben a szituációban egyszerűen nem igaz”; a mű „nyelvi és filozófiai világa” dönti el, hogy az író mit hasznosít élményeiből, és végül is így készül az „objektív regény”.
   
A szerző életrajzában mindenütt az áll, hogy Auschwitzba deportálták. Ez így is van, egy kis finomítással: nem a tulajdonképpeni Auschwitzba, hanem a szomszédságában levő, Auschwitz II-nek is nevezett Birkenau karanténtáborba vitték, ahonnan két-három nap után Buchenwaldba, majd az ahhoz közeli Zeitz helységbe került, ahol egy gyárban dolgoztatták. A fent említett szerkesztési elvek értelmében azt várnánk, hogy a megfogalmazás és az elhagyások módozata révén jobban érzékelhető lesz az a szörnyűség, amit deportálásnak és koncentrációs tábornak nevezünk, és például az őrszemélyzetet alkotó német katonákat is a szerepüknek megfelelő légkör jellemzi majd. Ezzel szemben ilyeneket olvashatunk: a deportáltakat szállító vonaton a „csendőrök is ott voltak, puskásan, mogorván, állig gombolkozottan – valahogy, mint akik kívánatos árucikkre felügyelnek, de hozzá már nemigen nyúlhatnak, s gondoltam, bizonyára egy őnáluk is magasabb hatóság: a németek miatt.” A főhős, Köves György, miután a németek megóvják a magyar csendőröktől, Auschwitzba érkezik, és az ott látott SS-ekről így vall: „Kijelenthetem, cseppet sem találtam őket veszedelmeseknek: kényelmesen föl s alá jártak, cirkáltak az oszlopok egész hosszában, kérdésekre válaszoltak, bólogattak, némelyőnket szívélyesen háton vagy vállon is veregettek.” Az érkezetteket munkára, illetve gázkamrába válogató orvoshoz is mindjárt bizalmat érzett, mivel annak igen jó megjelenése és jóságos tekintetű szeme volt. A tartalom és a stílus ferde viszonyáról, valamint a főhős finoman szólva különös erkölcsi lényéről tanúskodik a következő mondata: „Közben – hallom – végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi őket körül, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget meg ágyások közt fekszik: ezért is keltette mindez végül némiképp bizonyos tréfák, valahogy affajta diákcsíny érzését bennem.” Erre nemigen tudunk mást mondani, mint hogy ez nem egy normális érzésű ember megfogalmazása.
   
1945 tavaszán Buchenwald felszabadul, s a főszereplő hazamegy Budapestre. Nem jut eszébe megköszönni Istennek a szabadulást, a betegséget sem, ami miatt hónapokig nem kell dolgoznia, a kórházban fekszik, ahol olyan emberekre (rabokra) talál, akik segítségére vannak a szinte csoda számba menő életben maradásban, inkább gyűlöletet érez mindenki iránt, és igazságtalanul vádaskodik azokkal a zsidó ismerőseivel, akiket nem hurcoltak lágerbe. Végigolvasva minden könyvét, még ha tagadná is az egyezéseket, biztosak lehetünk abban, hogy Kertész Imre önarcképe ez.
   
Tulajdonképpen minden írását a szeretetlenség hatja át, mintha a szeretet érzése ismeretlen lenne számára. Szemében az emberek olyanok, mint a tárgyak, legtöbbször terhesek számára, legjobb esetben valamilyen szempontból hasznosaknak tartja őket. Egész életművében egyetlen szereplő van, akit némi melegséggel ábrázol: az első felesége (Az angol lobogó), akiről egy interjúban kiderül, hogy képzeletbeli személy.
   
A kudarc című könyvébe beiktatta a Magvető Kiadónak a Sorstalanság megjelentetését visszautasító levelét. (Remélhetőleg hiteles a szöveg; tartalma ezt nagymértékben valószínűsíti.) Érdemes idézni:
   
„Kéziratát kiadónk lektorai elolvasták, egybehangzó véleményük alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk.
   
Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik. Azt még érthetőnek találjuk, hogy kamasz hőse nem fogja fel azonnal, mi is történik körülötte (a munkaszolgálatosok behívása, a sárga csillag kötelező viselete stb.), de azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációstáborba érve miért látja »gyanúsnak«, a kopaszra nyírt foglyokat. A rosszízű mondatok tovább folytatódnak: »az arcuk sem volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előre meredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden tekintetben.«
   
Elhihetetlen az is, hogy a krematóriumok látványa »bizonyos tréfák«, »egyfajta diákcsíny érzését« keltik benne, hiszen tudja, hogy megsemmisítő táborban van, pusztán zsidó volta elég ahhoz, hogy meggyilkolják. Magatartása, visszás megjegyzései taszítják és sértik az olvasót, s bosszankodva olvassa a regény befejezését is, hiszen a regény főhősének eddigi magatartása, részvétlensége nem ad alapot arra, hogy erkölcsileg ítélkezzen, felelősségre vonjon (pl. a házukban lakó zsidó családnak tett szemrehányásai). Szólnunk kell még a stílusról is. Mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott, sajnos gyakoriak az ilyenfajta fordulatok: »…nagyjában-egészében valóban…«; »igen természetesen, s kissé emellett…«
    Kéziratát ezért visszajuttatjuk Önnek.
    Üdvözlettel.”
   
A levél tartalma teljes mértékben helytálló, és ma is érvényes. Ebből a regényből hiányzik a holokauszthoz való érzelmi viszonyulás, de a vele kapcsolatos erkölcsi állásfoglalás is. Ettől persze még kiadhatták volna, hiszen hány silány stílusú lélektelen könyv van manapság a világirodalom sikerlistáin. De hogy a Sorstalanság mitől lett ennyire felkapott, ez a kérdés még megválaszolásra vár.
   
Egyébként a könyv címe félremagyarázáson alapul, és valószínűleg csak a meghökkentés vágya hozta létre. Néhány nyelv értelmező szótárában megnéztem a sors szó jelentését. Egyöntetűen kétféle értelmet tulajdonítanak neki: vagy valaki életének szükségszerű, tehát gyakorlatilag nem befolyásolható, legtöbbször kedvezőtlen alakulása, vagy pedig az a hatalom, amely életünket irányítja. Következésképp teljesen téves Kertész felfogása, amely szerint a sors a döntési „szabadságunkból következő szükségszerűség”, a sorstalanság pedig az, amikor „a ránk kirótt determinációkat éljük végig valóságként” (Gályanapló). Ha a sors szóhoz ragaszkodik, akkor a balsors címet vagy ennek valamely változatát kellett volna könyvének adnia.
   
A később írt művei több vonatkozásban különböznek a Sorstalanságtól. Így az addig igen merev stílus lazábbá, változóbbá, egyenetlenebbé válik. A legszembetűnőbb újdonság, hogy a szerző érzelmileg is a középpontba helyezi magát. Ez kapcsolatban lehet azzal, amit A kudarcban magáról mond: „a regényem befejezése után valamiféle változás zajlott le bennem; (…) sorsomat már-már egy író sorsaként kezdtem mérlegelni.” A többi embert továbbra is jelzésszerűen, érzelemmentesen, szinte tárgyként ábrázolja. Talán ennek igazolására született az a különös elmélete, hogy „a regénynek el kell tekintenie a jellemektől”, valamint az, amely szerint az irodalom régebben a többi emberrel foglalkozott, „ma már azonban az író kizárólag csak önmagáról beszélhet: hogy ő hogyan él (próbál élni), hogy ő hogyan tanácstalan és menthetetlen” (mindkét idézet a Gályanaplóból). A saját életét viszont (mint aki a Sorstalanság írása közben már rászokott) folyamatosan nyomasztó kiszolgáltatottságként jeleníti meg, de immár nem távolságtartással, hanem az önmagával való, némileg visszafogni igyekezett, de őszinte együttérzéssel.
   
Néha eléggé fárasztó olvasni Kertész írásait. Helyenként előszeretettel és ismételten pontosít lényegtelen vonatkozásokat (pl.: „Egy ilyen őszi reggelen, nem, inkább már délelőttön…” – Az angol lobogó), mintha azt gondolná róluk, hogy ezek így tetszetős stílusdíszítmények. Másutt valamely dolgot többszörösen és kissé üresben körbejáró, az intellektuális élménynyújtás látszatával szolgáló kacskaringós eszmefuttatásokkal teszi próbára az olvasó idegeit (például A kudarc első részében). Írásai gondolattartalmát egyrészt olvasmányaiból, neves szerzőktől vett idézetekkel gazdagítja (különösen a Gályanaplóban), másrészt maga is igyekszik hozzáadni a magáét. Az olvasónak nem egyszer az előbbiekkel sincs miért egyetértenie, a Kertész saját termése viszont nagyon gyakran megkérdőjelezhető, legtöbbször hamis vagy félig se átgondolt gondolatok töredékeiből áll, gyakran csak álbölcsesség, közhely, esetleg olcsó szójáték vagy élcszerű próbálkozás. Csak néhány példa a röviden idézhetőkből: szójáték: „…életünk tarthatatlansága vezet felismeréseinkhez, melyek fényében felismerjük, hogy életünk tarthatatlan…” (Kaddis…); erőltetett élc: „Ha meghalt az Isten, ki nevet majd a végén?” (Gályanapló); tartalmat nélkülöző mondat: „Tudom már, mi a szabadság: a szabadság az, ami nincs.” (Gályanapló); istengyűlölő nagyképű szellemeskedés: „Az ember Isten rossz lelkiismerete.” (Gályanapló); torz erkölcsiségre utaló képtelen képzettársítás: „A túldíszített templomban van valami ízléstelen ámítás, ami egyenesen megbocsáthatatlan. Olyan, akár a felpántlikázott hóhérbárd.” (Valaki más)
   
A leginkább azokkal a gondolataival lehet egyetérteni, amelyek vitatják, hogy a mai európai világ valóban a legjobb lehetséges lenne; amelyek megállapítják, hogy „a legalitását a tömeggel igazolni kívánó hatalom abba a helyzetbe került, hogy elpusztíthat minden magasabb rendű létformát.” Sajnos csak az alapdiagnózist mondja ki, a mélyebb vizsgálódás hiányzik nála, és nem von le semmilyen következtetést.
   
A Sorstalanság (1975) után íródott könyvekről is ejtsünk néhány szót a megjelenés sorrendjében. A nyomkereső két furcsa, detektívregény-szerű történetet tartalmaz.
   
A kudarc (1988) alapgondolata abból az élményből fakadt, hogy a Magvető 1973-ban visszautasította a Sorstalanság kéziratát (közben két év múlva kiadta a Szépirodalmi Könyvkiadó). Egy hosszú, az „öreg” író hétköznapjait és gondolatait tartalmazó bevezető rész után kafkai ihletettségű valódi regény következik, amelyben van egy adag Déri Tibor G. A. úr X-ben című könyvének légköréből is. Mint Kafka könyvei, ez is a meghatározhatatlan forrású kiszolgáltatottság regénye.
   
A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) nem az, mint aminek a címe sugallja. A kaddis elhunytért mondott arám nyelvű imát jelent, de itt a gyermek csak a sok kemény Nem! formájában van jelen, amit a gyermekvállalás gondolatának felvetésére mond a főhős. Az egész írás ez utóbbiról szól, és a befejezés, amelyik az egyedüli imának tekinthető rész, ugyancsak reá vonatkozik, ahol önsajnálattal telve mondja: „Utolsó, nagy összeszedettségemben felmutattam még esendő, makacs életemet – felmutattam, hogy azután magasra emelt két kezemben ennek az életnek a batyujával elinduljak és, akár sötét folyam sodró fekete vizében,/ elmerüljek, /Uramisten! /hadd merüljek el/ mindörökké, / Ámen.”
   
Az angol lobogó (1991) egy 56-os pillanatkép hosszú lére eresztett bekeretezése által létrejött írás.
   
A Gályanapló (1992) harminc esztendő (1961-1991) feljegyzéseiből készült. Mind címe, mind tartalma azt sugallja, hogy szerzője ebben a periódusban gályarabként élte az életét Magyarországon.
 
A Jegyzőkönyvben (1993; egy kötetben jelent meg Esterházy Péter Élet és irodalom című művével) azt a kudarcos élményét mondja el, amikor 1991-ben a magyar vámosok visszaküldték Budapestre az osztrák határról, mivel nagyobb összegű valutát találtak nála, aminek a kivitelére előzőleg elmulasztott engedélyt kérni, és amit kérdésre letagadott.

 A Valaki más: a változás krónikája (1997) Kertész életmódja, nézetei módosulásának, a magyarokkal szembeni növekvő indulatainak a vázlatos képe. Pedig nem lett valóban más ember, mint ahogy azt a könyv címe sugallja.

 A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998) cím kissé hatásvadászó és némi (megjátszott?) üldözési mániáról tanúskodik. Ebben a kötetben, valamint A száműzött nyelv /2001) címűben is főleg külföldön elmondott beszédei, cikkei, valamint a vele készült interjúk vannak; nagy részük át van itatva leplezetlen magyarellenességgel.

TKA: Nobelesdi 2. rész

(Megjelent: Új Kéve. X. évfolyam, 4. szám, Stockholm, 2002. december; Havi Magyar Fórum. Budapest, 2003/3.)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready