Június 15-én a Wermacht parancsnokai előtt mondott beszédet, melynek végén nyomatékosan figyelmeztette tábornokait: semmiképpen se becsüljék alá az ellenséget. Miután elhagyta az emelvényt, karon ragadta Hermann Göringet, és közölte vele:

- Ez lesz a legkeményebb küzdelmünk – messze a legkeményebb!

A birodalmi marsall megkérdezte a Führert, miért gondolja így. A válasz így hangzott:

- Mivel most először kell egy ideológiai ellenséggel szembeszállnunk, ráadásul egy fanatikusan szívós ideológiai ellenséggel.

A támadást közvetlenül megelőző napon, 1941. június 21-én Heinrich Himmler SS-vezér Reinhard Heydrichnek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjének írt levelében így fogalmaz: „A Führer nem annyira optimista, mint katonai tanácsadói.”

Ugyanezen a napon, egy röpke kávészünetben, titkárnőivel beszélgetve Hitler megjegyezte: van valami baljóslatú a Szovjetunióban, ami őt a Bolygó hollandi szellemhajójára emlékezteti. (Jól ismert 17. századi tengeri legenda, melyből Richard Wagner írt operát.) „Lehet, hogy csak egy hatalmas szappanbuborék, de akár valami teljesen más is kiderülhet.” Majd hozzátette:

Hogy ez utóbbi megállapítás mennyire igaz, a történelem sok-sok háborúja bizonyítja: kezdve a perzsáktól, akiknek a görögök „megleckéztetésére” irányuló hadjáratából 43 éven át zajló pusztító konfliktussorozat lett (Kr. e. 492 - Kr. e. 449), folytatva a karthágói Hannibállal, aki, amikor Kr. e. 218 őszén, egy nagyszerű (de sok áldozattal járó) hadicsellel az Alpokon keresztül betört Észak-Itáliába, aligha gondolta, hogy a háború még 16 esztendeig tart, és a karthágóiak vereségével fog végződni. De sem a franciák, sem az angolok nem 116 évre tervezték a százéves háborút (1337-1453), mint ahogyan azt sem sejtette senki, hogy miután a cseh protestánsok vezérei három császári tanácsost kihajítottak a prágai vár ablakán, az esemény egy harminc éven át tartó szörnyű öldökléshez vezet (harmincéves háború, 1618-1648). Miképp II. Vilmos német császár is magabiztosan hitt abban (legalábbis kifelé ezt mutatta), hogy „mire a falevelek lehullnak, hazatérnek a katonái”. Mint tudjuk, teljesen másképp történt. A háborúk kiszámíthatatlanságára vonatkozó példák a végtelenségig sorakoztathatók.

A nagy kérdés, ami oly sokakat foglalkoztat manapság: mire számított vajon Vlagyimir Putyin és egyáltalán az orosz politikai-katonai elit, amikor meghozták döntésüket az egyre inkább a NATO előretolt bázisaként szolgáló Ukrajna elleni invázióra vonatkozóan? Nos, az egymásnak ellentmondó információk, illetve propagandahazugságok özönében nem könnyű erre a kérdésre választ megadni.

Azonban az események menetét, a politikusok, katonai vezetők és elemzők megnyilatkozásait figyelve, valamint az elmúlt évtizedek történetére, az orosz elit beidegződéseire is tekintettel, az alábbi megállapításokat bízvást megtehetjük:

1. Az Ukrajna elleni támadás nem valami „ad hoc”, meggondolatlan ötlet következménye volt. Az orosz vezetők évek óta mérlegelik ennek a lépésnek a lehetőségét. Mivel az USA és csatlósai – beleértve az ukrajnai bábkormányt is – semmiféle hajlandóságot nem mutattak sem a minszki megállapodás betartására (az ukrajnai orosz kisebbség jogainak, kiemelten pedig a donbaszi régió autonómiájának biztosítására), sem pedig a kijevi rezsim nyugati katonai szövetségbe történő integrációjának megállítására, a lehetőség szükségszerűséggé vált.

2. 2020/21 folyamán – miközben az egész világ a Covid-járványra figyelt – az orosz elit számára nem lehetett kétséges: az USA vezette birodalom Oroszország teljes meggyengítésére, szétbomlasztására, majd természeti erőforrásainak megszerzésére tör. (Korábban a grúziai felfordulás, majd 2021-ban a gyorsan elfojtott belorussziai és kazahsztáni „narancsos forradalmi kísérlet” is ugyanezt a célt szolgálta.) Oroszország vezetői előtt két lehetőség állt 2022 elején. Az egyik, hogy tétlenül végignézik Ukrajna felfegyverzését (akár atomfegyverekkel), hagyják hazájukat sarokba szorítani, zsarolni, az ukrajnai orosz kisebbséget is sorsára hagyva. Ebből a végzetes helyzetből azonban már nem lett volna lehetséges a szabadulás. Engedni kellett volna minden nyugati követelésnek (visszatértek volna a „régi, szép jelcini idők”, amikor az amerikai és európai globális cégek vadul fosztogatták Oroszországot), de egyáltalán nem zárható ki az sem, hogy Ukrajna területéről katonai csapást hajtott volna végre a „demokratikus Nyugat” a végzetesen meggyengített Oroszország ellen. (Valamiféle látványos, a 2001. szeptember 11-i merényletekhez hasonló eseményt jelölve meg a támadás okaként.) Ezzel szemben a másik lehetőség az volt, amit a moszkvai vezetés meg is valósított: Ukrajna teljes vagy részbeni elfoglalásával, katonai infrastruktúrájának szétzúzásával próbál kiszabadulni szorult helyzetéből, értésére adva ezzel a világhódítóknak, hogy nem hajlandó fejet hajtani előttük. Nincsen igazuk tehát azoknak, akik szerint az „orosz elitek az elmúlt évszázadok legvégzetesebb döntését hozták meg” az Ukrajna elleni invázió megindításával. Ha meg akarták őrizni hazájuk nagyhatalmi szerepét, sőt egyáltalán a létét, mást nem tehettek! Ráadásul a nyugati-globális elit ukrajnai térfoglalása idővel olyan szintet ért el, amely már nem volt lassítható vagy visszafordítható titkosszolgálati eszközökkel, belső aknamunkával, vagy éppen a média fegyvereivel vívott háborúval. (Már csak azért sem, mert a háborúskodásnak ez a fajta „puha” változata” pontosan az, amelyben a Nyugat verhetetlen.) Ami pedig a Covid-járványt illeti: miközben az „összeesküvés-elméletek gyártói” azt találgatták, Kína vagy az USA engedte szabadjára a „gyilkos vírust”, netán a „great reset”, a „totális megfigyelés” kiépítése, vagy a világ népességének a lecsökkentése és a gyógyszergyárak zsebének a megtömködése a cél, egyre inkább úgy tűnik, a „járvány tombolása” közben óriási lendülettel zajlott Ukrajna felfegyverzése. Érdemes lenne alaposan utánajárni, mit is műveltek Ukrajnában a nyugati titkosszolgálatok az elmúlt két esztendő folyamán (miközben a határok elméletileg zárva voltak), miféle NATO-fegyverszállítások zajlottak ebben az időszakban, és milyen egyéb katonai és egyéb támogatást kapott Ukrajna? Erre a kérdésre annál is inkább meg kellene találni a választ, mivel a „járvány tombolása” idején éppen Ukrajnát kiáltották ki az egyik leginkább fertőzött országnak. Az orosz támadással egyidejűleg a „gyilkos vírus” egyszeriben eltűnt, és senki a legcsekélyebb mértékben sem aggódik azon, hogy vajon a sok millió nyugatra távozó ukrán menekült nem fogja-e elterjeszteni vagy akár csak „újra éleszteni” a „szörnyű kórt”. Joggal merül fel tehát a kérdés: nem Ukrajna erőteljes felfegyverzéséről, egy Oroszországot sakkban tartani képes bázis kiépítéséről, sőt az esetleges Oroszország elleni katonai fellépés előkészítéséről kívánták elterelni a figyelmet a „koronavírus-járvánnyal”?

3. Biztosak lehetünk végezetül abban, hogy – mivel „Ukrajna nácitlanításának” ötlete nem hirtelen pattant ki Vlagyimir Putyin fejéből – az orosz politikai és katonai vezetés asztalán többféle forgatókönyv is volt és van. Nem csak Oroszország, de az egész világ szempontjából elkeserítő azonban, amit látunk: nem a villámháborút lehetségesnek tartó, Oroszország számára gyors győzelmet eredményező tervek valósultak meg. Mindebben szerepet játszhatott számos körülmény: a rossz felderítés, az utánpótlás szervezetlensége, Ukrajna nyugati felfegyverzésének alábecsülése. A kijevi bábállam rövid időn belül történő térdre kényszerítését megcélzó tervek valószínűleg nem számoltak a hanyatlás, az erkölcsi züllés és a szellemi leépülés ezernyi jelét felmutató Nyugat meglepően határozott és harcias kiállásával sem. Ugyanakkor – ellentétben többek közt Bogár László véleményével – úgy hiszem, az orosz elit számításba vette az elhúzódó háborút és a Nyugattal történő teljes szakítást fölvázoló forgatókönyveket is.

A nyugati világot egyre durvább eszközökkel irányító „nem létező” globális elit szempontjából nyilvánvalóan kedvező az elhúzódó háború, hiszen Európa és Oroszország meggyengülését is eredményezi, ráadásul végzetesen és hosszabb történelmi időszakra szembeállítja őket egymással. A teljes vagy részleges orosz győzelem (ez utóbbi a donbaszi régió és bizonyos stratégiailag fontos, Fekete-tenger-parti területek szilárd orosz ellenőrzés alá kerülését jelenti) lenne azonban az egyetlen olyan megoldás, amely hosszabb távon biztosíthatná a békét a Földgolyón. Ebben az esetben ugyanis lehetséges lenne a globális Nyugat és Oroszország között egyfajta – akár a rossz emlékű jaltai megegyezéshez hasonló – megállapodás a birodalmak befolyási övezetére vonatkozóan. Sajnos azonban a kompromisszumra kisebb most az esély, mint a második világháború után, amikor is két diadalmas, magát erősnek érző nagyhatalom kötött egymással egyezséget. Most ugyanis az elkeserítő helyzet a következő: Oroszország (és persze Kína) biztonsága csakis az egypólusú világrend feladása révén biztosítható, viszont ha a nyugati birodalom elveszíti kizárólagos vezető szerepét (a világ korlátlan kifosztásának képességét), akkor - legalábbis a globális elit paranoiás világlátása szerint - összeomlása is feltétlenül bekövetkezik. A világháború kockázatát a „nem létezők” bizonyos történelmi tapasztalatokon és beteges beidegződéseken nyugvó alapállása okozza: meg vannak ugyanis győződve arról, hogy ha nem ők uralnak mindent és mindenkit, akkor létükben is fenyegetve vannak.

Az emberiség sorsa függhet attól, elfogadják-e, megértik-e a nyugati világ irányítói, hogy világuralmi álmaik megvalósítása iszonyatos katasztrófához vezethet, és csakis a többpólusú világrend biztosíthatja a békét és az emberiség fejlődését.

(A szerző olvasónk.)

- Jelképzavar egy háborúban (I. rész): nacionalista hobbitok a kommunista orkok ellen?

- Jelképzavar egy háborúban (II. rész): kóser pecsét a horogkereszten, a Z jelent most fasizmust