Napjainkban ugyanis nem csupán Európa elrablása zajlik (a lelkét ugyan már rég elrabolták), hanem kivéreztetése, feláldozása, sőt megsemmisítése, mégpedig az idiotizmus minden jegyét magán viselő európai „elitek” lelkes közreműködése mellett. Néhány éven belül beteljesedik az a folyamat, amely több mint száz esztendővel ezelőtt kezdődött meg, amikor is az egykor a világ legfejlettebb régiójának számító, a Földgolyó jelentős része felett uralkodó „vén kontinens” civilizációja a hanyatlás fázisába lépett. (Vagy, ahogyan Oswald Spengler megfogalmazta: kultúrából civilizációvá torzult.) Hasonló átrendeződés nem egy esetben történt a múltban: az ókorban az egykor virágzó Mezopotámia, majd később Egyiptom is elvesztette korábbi rangját, és különböző birodalmak uralma alá kerültek. Egyik régió sem nyerte vissza régi fényét az elmúlt kétezer esztendő folyamán sem. Európára is hasonló sors vár?

Minden jel szerint igen. Az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy vajon természetes, „spontán” történelmi folyamatok eredményeképpen következik be a látványos széthullás, avagy bizonyos „háttérerők” szorgos munkája nyomán züllik szét az egykor hatalmas és nagyszerű Európa, nemzetállamaival, jólétet biztosító gazdasági felépítményével és csodálatos kultúrájával (valamint a kultúráját egykoron éltető vallásával) egyetemben. Nos, mivel a történelmet nagyhatalmú emberek egyes csoportjai (nagyobb államok, birodalmak vezetői) irányítják, ezért nem könnyű pontosan meghatározni, mi számít a történelemben „spontán”, illetve „tervezett” folyamatnak. A természetesség abban a jelenségben nyilvánul meg, amelyről a már említett Oswald Spengler írt a Nyugat alkonya című kiváló művében: minden civilizációnak van gyermekkora, ifjúkora, majd ereje teljébe lép, végül pedig lehanyatlik, „civilizációvá válik”, és elpusztul. Létezik egyfajta „történelmi fáradtság”: az európai fehér ember – a görög-római alapokra építve – létrehozta lenyűgöző keresztény civilizációját, majd, kevésbé „lenyűgöző módon” ugyan, de a Földgolyó meghódításába kezdett, és jelentős mértékben sikerrel is járt. De ez a hatalmas történelmi teljesítmény végzetesen kimerítette, és részben a kemény munkája, okossága, bátorsága, részben pedig a meghódított népek kirablása nyomán fölhalmozott anyagi javak élvezetére összpontosítva elkorcsosult, ellustult, olyannyira, hogy immár saját utódainak fölnevelésére is képtelen. Sorsa tehát – hacsak valami csoda nem történik – megpecsételődött.

Ugyanakkor a „spontán folyamatokat” nagyhatalmú érdekcsoportok a saját céljaik érdekében jelentősen képesek befolyásolni. Európa ugyan a 19. század végén ereje teljében ragyogott, és nagy birodalmai uralkodtak a világ nem csekély része felett (második ipari forradalom, „boldog békeidők”, Afrika felosztása az európai hatalmak között, Kína teljes alávetése, hihetetlen technikai találmányok tömkelege), ezzel egyidejűleg azonban a lelkekben zajló folyamatok iránt fogékony művészek körében teret nyert a „dekadencia” érzése. A „világfájdalommal” telített költők, írók, festők és nem utolsó sorban a végtelenül pesszimista filozófusok (Schopenhauer, a Nyugat hanyatlását érzékelő Nietzsche, Spengler stb.) mintegy előre jelezték a 20. század földrengésszerű változásait, melyek nyomán a nyugati kultúra látványosan megrendült, a nyugati birodalmak szétestek, és a „vén kontinens” fokozatosan elveszítette vezető szerepét a világban.

A művészek szavát a politikusokat megelőzően, a már jó ideje kiépült, és egyre befolyásosabb pénzhatalom is meghallotta: korántsem véletlen, hogy az első világháborút megelőző években a nyugati világot uraló bankárelit az USA-ban rendezte be főhadiszállását, 1913-ban pedig létre is hozták a világ pénzügyeinek irányítása céljából a Federal Reserve elnevezésű magánbankot. A két világháborúban Európa népei végzetesen elgyengültek, az Európát irányító birodalmak összeomlottak, és felemelkedett a két Európán kívüli szuperhatalom: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Az egykor a világ középpontjának és urának számító kontinens nyugati felét az amerikai, keleti felét pedig a szovjet katonák csizmái tiporták. 1945-ben a szebb napokat látott „vén kontinens” elvesztette függetlenségét.

Immár kimondhatjuk: véglegesen elveszítette. A hidegháború éveiben történtek ugyan őszinte kísérletek az európai egység valamilyen formájának megteremtése révén a kontinens újbóli megerősítésére, világhatalmi szerepének visszaállítására. Csakhogy a kép kezdettől fogva csalóka volt: a gyarmatbirodalmát elvesztő Nagy-Britannia és Franciaország jó ideig – atomerejüknek is köszönhetően – nagyhatalomként pózolt, Németország pedig – a németek szorgalmának és fegyelmének is köszönhetően – látványos gazdasági fejlődésbe kezdett, sőt az európai gazdaság igazi „motorjává” vált. A hidegháború idején az európai jólét és szabadság, a világhatalmat játszó két egykori gyarmattartó, valamint a gazdaságilag erős Németország létezése elfedte a mélyebb valóságot, melyet csak kevesek érzékeltek: azt a tényt ugyanis, hogy Európának nem csak a keleti, de a nyugati fele is idegen megszállás alatt áll, és sorsukról Washingtonban (vagy inkább talán New Yorkban) és Moszkvában döntenek. Mindennek tetejében pedig a „bűnös” Németországban teljes erővel, másutt lassabban, de mindenütt zajlott a keresztény, nemzeti identitás meggyengítésének, és ezzel együtt az európai kultúra és a nemzetállamok szétbomlasztásának folyamata. A „kifáradt”, jólétében és viszonylagos szabadságában elkényelmesedett fehér nemzetek képtelenek voltak ellenállást tanúsítani, sőt a tökélyre fejlesztett médiaagymosás hatására fel sem ismerték a veszedelmeket. Az évtizedek óta zajló migráció 2015-től kezdődően hihetetlen mértékben felgyorsult, melynek nyomán az európai fehér nemzetek gyors ütemben veszítik el – vallásuk, kultúrájuk, hagyományaik, nemzeti önazonosságuk elveszítése után törvényszerűen – életterüket is.

Az „európai egységtörekvések” néven ismert jelenség is ámítás és csalás, mivel sohasem volt az, mint aminek látszott. Mert naiv lelkek persze gondolhatták, hogy az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió célja az európai identitás megerősítése és a kontinens népeinek egységbe kovácsolása révén egy önálló európai nagyhatalom létrehozása. A valóságban azonban az „egységes Európa” – legyen szó csupán gazdasági együttműködésről, a „nemzetállamok Európájáról” vagy az „Európai Egyesült Államokról” –, az államok feletti pénzhatalom birodalmának egy kevert fajú etnikumokból álló tartománya lesz. Amelynek lakóit sem nemzeti eszmék, sem keresztény vallási érzelmek nem fűtik többé, engedelmes fogyasztó és „munkaerő-állatok” (már ameddig szükség van rájuk), „identitás nélküli robotok”, akiknek lázongásától többé nem kell tartani. Annál is kevésbé, mivel a mindenható média révén egy olyan virtuális valóságban vannak bezárva, ahol képtelenek felismerni, mi történik ténylegesen a világban, és így saját és családjaik, halálra ítélt népeik érdekeit sem érzékelik.

A függetlenségétől megfosztott nemzetek végzete akkor következik be, amikor a fölöttük uralkodó birodalom úgy ítéli meg, hogy feláldozhatók valamely nagyobb cél érdekében. Pontosan ebben a képtelen helyzetben vagyunk: a nyugati birodalmat uraló pénzhatalmi világerő nem csupán ellehetetleníti az eurázsiai együttműködés rendszerét, de felhasználja Európa erőforrásait, keresztény és nemzeti önazonosságától megfosztott, hamis propagandával elbódított népeit Oroszország, majd pedig a Kína elleni háborújában. Ha az ár Európa teljes megsemmisülése lesz, azt is hajlandó lesz megfizetni a teljes világuralom (az „egypólusú világrend”) fenntartása érdekében.

Gergely Bence - Kuruc.info