De miért volt képes vajon a globális pénzhatalom a 20. század elejére a Brit, a Francia Birodalmat és az Egyesült Államokat uralma alá vonni, és miért nem sikerült akkor még Németország és Oroszország alávetése? Nos, teljességgel logikus, hogy a „világelit” először a gyarmatosításban élen járó nagyhatalmak és Amerika fölé terjesztette ki uralmát, hiszen a Földgolyó egyéb térségeinek ellenőrzése, illetve ezzel összefüggésben hihetetlen profitokat termelő kirablása csakis ily módon volt biztosítható. A hivatalosan 1871-ban színre lépő egységes Németország, valamint a 19. század folyamán nagyhatalommá váló Oroszország meghódítása a nemzetközi pénzkartell „atlanti birodalmának” létrehozása után következett volna. 1870-ben Franciaország meg akarta akadályozni az egységes Német Birodalom megteremtését – sikertelenül. Oroszország meggyengítését első ízben az úgynevezett krími háború során (1853-1856) kísérelte meg a globális pénzhatalom. Majd 1904-ben – a nemzetközi pénzkartell ösztönzésére, a nyugati hatalmak támogatása mellett – Japán megtámadta Oroszországot, és diadalt is aratott felette. Az orosz vereség is közrejátszott az 1905-ös forradalom kitörésében, amely tovább gyengítette a cári rendszert. Egyértelmű bizonyítékok támasztják alá azt a tényt, hogy a Rotschild Bankház – az USA-ban székelő képviselője, a nagyhatalmú Jakob Schiff révén – jelentős összegekkel támogatta a bolsevik hatalomátvételt Oroszországban. A terv részben sikerült: a cárizmus rendszere megbukott. A cél persze alighanem olyan anarchikus állapotok előidézése volt, amelyek lehetővé tették volna a nyugati pénzoligarchia számára Oroszország összeroppantását, és ennek következtében az orosz természeti és ásványkincsek megkaparintását. A bolsevik rendszer megszilárdítása azonban keresztülhúzta a nemzetközi pénzoligarchia számításait.

Trockij egészen szürreális, jégcsákánnyal történő kivégzése szimbolikusan fejezte ki a „birodalmi” („nemzetinek” ugyanis csak okkal-móddal nevezhető) bolsevizmus győzelmét a „permanens forradalom” anarchiáját hirdető „internacionalista” trockizmus fölött.

Napjaink eseményeit szemlélve megállapíthatjuk: Otto von Bismarcknak német, orosz, de európai nézőpontból tekintve is igaza volt, amikor Németország és Oroszország szövetségének megteremtésére törekedett. És noha a későbbiekben is voltak kísérletek az együttműködés kialakítására a két ország között, azok inkább taktikai jellegűeknek tekinthetők. Más kérdés persze, hogy amennyiben Sztálin nem lép fel oly követelőzően és mohón európai területi igényeit illetően a Molotov-Ribbentrop-paktum megkötését követően, és nem keresi Nagy-Britannia szövetségét, akkor nem került volna sor a Szovjetunió elleni német támadásra. (Hitler egy ideig abban reménykedett, Sztálin déli irányba, Ázsia felé terjeszkedik, de nem így történt.) Másfelől a szovjetek is némi joggal tápláltak bizalmatlanságot Németország irányába az „élettérre” vonatkozó elképzelések, de főként a nyugati fronton elért gyors német sikerek, valamint a közép-európai és balkáni német hegemónia megteremtése láttán. A háttérben persze a nyugati pénzoligarchia is minden eszközzel igyekezett a két nagyhatalmat szembefordítani egymással: Sztálint arra ösztönözték, hogy erőteljes területi igényekkel lépjen fel a Német Birodalommal szemben. Molotov szovjet külügyminiszter 1940. november 12-i és 13-i németországi látogatásán egészen elképesztette a német vezetőket a követeléseivel: mint mondta, a Szovjetunió Finnország egészének elfoglalását tervezi, továbbá megnemtámadási szerződést kötne Bulgáriával, ahol is, a tengerszorosok közelében, katonai bázist kíván létrehozni. Mi több, Molotov Ribbentrop német külügyminiszterrel (egy brit bombatámadás miatt az óvóhelyen) négyszemközt közölte, Moszkva a Balti-tenger nyugati részén, dán területen is támaszpontokat akar! (Hitler a következőképpen emlékezett vissza élete utolsó hetében Molotov végzetes berlini látogatására: Molotov „máris megkockáztatta, hogy igényt tart ezekre”. „Konstantinápolyt, Romániát, Bulgáriát és Finnországot követelte – és még mi lennénk a győztesek!”) A német fél ezzel szemben azt javasolta a szovjeteknek, hogy az Indiai-óceán felé terjeszkedjenek. Molotov látogatása után néhány héttel Hitler parancsot adott a Szovjetunió elleni támadás terveinek – az úgynevezett Barbarossa-tervnek – a kidolgozására.

Nem pusztán arról van szó tehát, hogy Sztálin nagyobb fenyegetést látott a nemzetiszocialista Németországban, mint a „kapitalista nyugati világban”. (Bár a háború kirobbanása előtt, majd utána is egy ideig abban reménykedett, hogy a két fél kivérezteti egymást, ő pedig „nevető harmadikként” diadalmaskodik.) A Nyugat nem Jaltában, hanem már évekkel korábban megígérte a vörös cárnak: megkapja egész Kelet-Európát, sőt Németország keleti részét is, amennyiben szembefordul Németországgal! Ami Adolf Hitlert illeti, ő eléggé világosan látta a nemzetközi pénzoligarchia – amit ő egyértelműen a zsidósággal azonosított – irányítása alatt álló nyugati birodalom létrejöttét, melyet Németországra létére nézve végzetes fenyegetésnek gondolt. (Utólag visszatekintve feltehetjük a kérdést: teljesen indokolatlanul?) Egy ideig abban bízott, hogy Nagy-Britannia erről az impériumról leválasztható, és kialakítható a brit-német együttműködés. Azonban tévedett. (Pedig mit nyert Németország a második világháborúban aratott győzelmével? Németország mint rivális eltűnt ugyan, de a rövidesen a Brit Birodalom is összeomlott!) Ami pedig a Szovjetuniót illeti, Hitler úgy vélte, a zsidóságnak a bolsevik vezető réteg körében élvezett befolyása miatt a vörös rezsim szükségképpen az ugyancsak a zsidó pénzoligarchia vezette nyugati szövetségesek oldalára áll. Ezért is tartotta elkerülhetetlennek a bolsevizmus és a nemzeti szocializmus közötti összeütközést. Azonban Hitlernek a második világháború vége felé tett egyes megnyilvánulásai arra utalnak, maga is rájött: miután Sztálin a véres leszámolások során számos bolsevik zsidó vezetőt is eltávolított az útjából, korántsem volt annyira kiszolgáltatva a nemzetközi pénzoligarchia akaratának, mint azt ő gondolta. Ettől függetlenül a Kelet-Európa megszerzésének nyugati ígéretével Németország ellen fordított, a britekkel szövetkezni kívánó vörös birodalommal aligha kerülhette el az összecsapást. Ezért aztán nem csoda, ha Adolf Hitler soha, még a végső vereség szakadékának mélyén sem bánta meg a Szovjetunió megtámadására vonatkozó döntését.

A hidegháborúban aratott amerikai győzelmet követően egy rövid ideig úgy tűnt, elérkezett a várva várt pillanat a Nyugat részéről Oroszország végleges meghódítására. A „demokrácia”, az „emberi jogok” és a „piacgazdaság” szólamaival félrevezetett Szovjetunió élére állított Mihail Gorbacsov, majd a birodalom széthullása után az Oroszországot vezető Borisz Jelcin és az idegen zsoldba szegődött „orosz elitek” készségesen kiszolgálták a nyugati pénzoligarchiát, amely ekkor ténylegesen a teljes világuralom megvalósításának kapujában állt.

Oroszország brutális kifosztása az 1990-es években zavartalanul zajlott. Ez az időszak lett volna ugyebár az oroszországi „demokrácia”, „liberalizmus” és „piacgazdaság” „aranykora”. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése jelentette a fordulópontot 1999-ben, illetve 2000-ben (1999-ben kormányfő lett, 2000-ben államfővé választották): megkezdődött az állam és a gazdaság újjászervezése, a hatalom megerősítése, az idegen érdekek szolgálatában álló oroszországi oligarchák megrendszabályozása. Nem csoda hát, ha Oroszország egyszeriben „diktatúrává” változott a képmutató és hazug Nyugat szemében, ahol „nem tartják tiszteletben az emberi jogokat”. A NATO határainak kiterjesztése mindeközben lendületesen zajlott, majd a 2014-es, az USA titkosszolgálatainak és a globális pénzoligarchia hálózatainak vezényletével sikerre vitt puccs után hihetetlen ütemben fölgyorsult Ukrajna felfegyverzése, és kezdetét vette az oroszellenes provokációk sorozata. Ha a 2022. február 24-én megindult orosz offenzíva sikerrel jár, akkor elmondhatjuk: Vlagyimir Putyin immár másodszor menti meg Oroszországot a Nyugat behatolásától.

Félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni: egyetlen birodalom, így természetesen az orosz vagy a kínai birodalom sem tekinthető a legkevésbé sem ártatlannak. Hiszen Oroszország is népek sokaságát hajtotta uralma alá a Kaukázus térségében, Közép-Ázsiában, majd a Szovjetunió Kelet-Európában. Hasonlóképpen Kína is teljesen jogtalanul birtokolja az ujgurok földjét, illetve Tibetet. Azonban nagy különbség van az „egypólusú világrendet” minden eszközzel fenntartani kívánó nyugati birodalom, illetve a „többpólusú világrend” megteremtését zászlajára tűző Oroszország és Kína között.

A nyugati világot irányító cionista államok feletti pénzhatalomnak azonban ezúttal szembesülnie kell egy számára roppant kellemetlen ténnyel: a migránsok milliói ugyan a részben éppen az ő eredeti hazájuk kifosztása révén meggazdagodott nyugati világban kívánnak letelepedni, a Földgolyó népeinek nagyobbik része nem kér többé a Nyugat gyámkodásából, annak kifosztásra alapozott, a nemzeti-vallási hagyományokat és értékeket elpusztító, a szabadságot semmibe vevő rendszeréből.

(A szerző olvasónk.)