Véleményem szerint ez a rendeletmódosítás Magyarország törvényhozási történetének legaranyosabb momentuma, a szó legnemesebb értelmében, amely kissé komikus, hogy pont Pintér Sándor nevéhez kötődik. De hát az élet már csak ilyen tréfamester.

De miért is gondolom úgy, hogy az eredetileg Dúró Dóra nevéhez köthető „szívhangtörvény” egy nemes gesztus, egy jobbító szándék a magyarság felé? Mert pontosan annak veszi ki az élét, amellyel kedves liberálisaink állandóan dobálóznak. A módosítás nem betiltja az abortuszt, nem „elnyomja a nőt”, vagy Isten tudja, miket találnak még ki, hanem az ember (jelen esetben a nő) szabad akaratára bízza, hogy dönt, döntésének súlyát neki kell elbírnia, az állam csupán lehetőséget teremt a tájékozódásra. Ha azok, akik most hápognak, a szó klasszikus értelmében lennének liberálisak, pont ők örülnének a legjobban, hogy mindenféle kényszer helyett körültekinthetően dönthet az érintett a saját maga és egy általa hordozott élet sorsáról. Az emberi szabad akarat – már ha van rá lehetőségünk – az egyik legnagyobb ajándék, s egyben felelősség, amit a sorstól kaphatunk, ezért a folyamatos ajvékolás eredőjét én nem is itt, konkrétan az abortusz kérdéskörénél keresném, hanem egészen másutt.

Nem inkább arról van szó, hogy akik a rendelet ellen vannak, nem akarják vállalni a teljes körű felelősséget a saját tetteikért? Nem inkább az zavarja őket, hogy mostantól bonyolódik a helyzet, és nem lesz olyan „egyszerű” túltenni magukat rajta, mint eddig? A modern emberek jelentős része – nem boomerbe óhajtok átmenni, kortól és nemtől független értem, amit most leírok – sok esetben egyszerűen képtelenek felelős döntést hozni, teljes képet még csak nem is akarnak kapni egy fontos kérdésről, mert az „bonyolult, azzal csak a baj van”, meg amúgy is „egy rohanó világban nincs idő mérlegelni”. Ismerős akár a személyes kapcsolatainkon is, ugye? A csetablakok, az online tér személytelen világába menekülünk, ahol, ha valami (vagy valaki) kellemetlen, kiikszeljük, letiltjuk a fenébe, aztán le van a gond. Ez hosszútávon óriási mértékű személyiségtorzuláshoz vezethet az elkövető és az áldozat oldalán egyaránt, és sokan már azt is elfelejtik, hogy az offline térben (ami a való világot jelenti) az élet nem így működik. Egészen pontosan nagyon sokan szeretnék, hogy így működjön, ennek köszönhetően – a látszólag leegyszerűsített megoldások ellenére – egyre mélyebbre süllyednek a mocsárban. Félünk érzelmeket kimutatni, normális emberi kapcsolatokat ápolni, sőt, sokan már az alapvető kommunikációs normákra sem képesek. Ömlik ránk a mocsok, miszerint, ha „érzelmeid vannak, akkor gyenge vagy”, így hát „legyél minél érzelemmentesebb”, és úgy általában az a trendi, ha mindent félvállról veszel, „kinek kell a galiba meg a balhé”, hiszen „mindenki és minden pótolható”. Nos, ebbe a szánalmas miliőbe szállt bele páros lábbal a szívhangrendelet és ez az igazi „probléma” vele, nem a cél, ami miatt létrejött, hiszen még egyszer: nem állami kényszerről beszélünk, mint például Lengyelország esetében.

Hosszasan bele lehetne menni, hogy abortusz és abortusz között is van különbség, ami igaz is, de egyáltalán nem szeretném, hogy ebbe az irányba terelődjön az okfejtésem. Számomra a magyar, illetőleg a saját civilizációnkhoz tartozó életek fontosak, Isten bocsássa meg, de marhára nem érdekel, hogy Afrikában hány abortuszt hajtanak végre egy nap, de a dolgok jelen állása szerint vélhetően nem sokat.

Egyszerűbben fogalmazva a szó klasszikus értelmében nem vagyok „internacionalista, univerzális” életvédő, a sajátjaim fontosak, ami nyilván nem egyenlő azzal, hogy pezsgőt bontok minden fekete nőn elvégzett abortusz miatt. Megfordítva, az abortuszt viszont lelkesen támogató erők „valahogy” mindig fehér nőkkel illusztrálják a rontásaikat, a harmadik világbeli, vagy éppen a hazai cigányság túlszaporulata egyáltalán nem foglalkoztatja őket. Micsoda „váratlan fordulat”. Azok, akik most a rendeletmódosítás miatt ajvékolnak, ők etetik és üdvözlik lelkesen a migránsokat, vagy emlékeznek meg minden évben krokodilkönnyekkel a cigánygyilkosságok évfordulójára. Minden fontos nekik, csak a magyar élet nem.

Ezzel együtt úgy gondolom, hogy akik tudatosan rombolnak, egy elképesztően kis létszámú, ám annál elszántabb fekély a nemzet testén, a többiek, akik azt sem tudják, miről van szó, abba a halmazba tartoznak, amit a korszellem ostorozásánál fentebb kifejtettem. Ez így volt kétszáz, vagy száz évvel ezelőtt is, mégsem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy kollektíven felismerjük, pedig Lenin a „hasznos hülyék” kifejezéssel még az arcunkba is vágta az igazságot.

Végül pedig muszáj pragmatikusnak lennünk és belpolitikai szempontból értékelni a módosítást. Noha maga az aktus Pintér Sándor nevéhez fűződik, köztudomású, hogy az igazi győzelem Dúró Dóráé, illetve a Mi Hazánk Mozgalomé, hiszen egy olyan ügy végére került most pont, amelyet a jobboldali radikális párt, azon belül is Dúró tűzött a zászlajára. S ami külön öröm, hogy ebben az esetben még a fideszes tolvajlás sem működött. Noha hatodrangú kormánypárti influencerek Pintért, illetve a Fideszt méltatják, a kezdeményezés olyan szinten forrt már össze Dúró nevével, amin ezen influencerekbe ölt millió forintok sem változtathatnak meg. Ez pedig egyértelműen emeli a Mi Hazánk Mozgalom reputációját is.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info