Trianon egyik fő tanulsága az, hogy egy nemzet sohasem maradhat honvédelem és hadsereg nélkül.(Ma, sajnos, Magyarország e tekintetben éppen az 1918-19-es állapotnak megfelelő tragikus helyzetben van. Alig van katonánk, azok egy része is a sorkatonai szolgálatot sem teljesítő, s hadi dolgokban teljességgel járatlan és illetéktelen – Linder Béla méltó utódjaként politizáló– Szekeres Imre honvédelmi minisztersége idején Irakban(!) teljesít szolgálatot.) Egy felelős nemzeti kormányzat minden időben oly módon alakítja politikáját, hogy, amennyiben a nemzetközi viszonyok megváltozása ezt szükségessé teszi, azonnal megfelelő módon tudjon reagálni, s képes legyen erőt felmutatni az ellenséges hatalmi törekvésekkel szemben.

A Kuruc.infón e témában filantrop szerzői néven megjelentetett írás egy további nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet. A magyarság demográfiai térvesztésére a Kárpát-medencében! Igen, az a legnagyobb nemzeti tragédia, hogy a török hódoltság kora óta mi, magyarok fogyunk, és elveszítjük korábbi életterünknek jelentős részét! Korábbi, e témában megjelentetett írásaimban már utaltam rá, hogy a magyarság részaránya a Kárpát –medencében az 1526 előtti mintegy 80%-ról a török hódoltság kora utáni 18. századi telepítéseknek köszönhetően e század végére kb. 40%-ra esett vissza! Vagyis kisebbségbe kerültünk saját hazánkban! A helyzet azonban nem volt reménytelen. A statisztikailag hitelesnek elfogadható 1910-es, utolsó dualizmuskori népszámlálás adatai szerint a magyarság részaránya a történelmi Magyarországon (a Horvátország nélküli 282 ezer km2-nyi államterületen) 54%-ra nőtt.

Sajnálatos módon az említett 54%-ot azóta nem tudtuk meghaladni, sőt, valószínûleg a jelen pillanatban ez alatt állunk Kárpátia hazánkban. A történelem ítélőszéke azonban a szülőszobákban hozza meg döntését. A Felvidéket, Erdélyt, a Partiumot, a Temesközt (más néven a Bánságot, de semmiképpen nem „Bánátot”, mert az oláh, vagyis román szó!) a Szerémséget elvehették Magyarországtól, idegen állam rabigájába kényszeríthették ott élő nemzettársainkat, de valóban, ha belaknánk a Kárpát-medencét, és minden magyar családban legalább háromszor annyi gyermek születne, mint amennyi születik ma (ezen számtól felfelé eltérő adatok optimizmusomat csak fokoznák), teljesen lényegtelen és közömbös lenne, hogy 1920. június 4-én hol húzták meg az antant főhatalmasságai a trianoni gúnyhatárokat. Csak úgy nyerhetjük vissza egy új honvisszaszerzéssel hazánkat, ha újra belakjuk!

Sajnos, be kell vallanom, e tekintetben vannak kétségeim, s Nyugat- Európa helyzetét is elkeserítőnek, s történelmileg végzetesnek látom az ázsiaiak és afrikaiak „visszagyarmatosítása” miatt. A szebb jövő reményét azonban soha nem adhatjuk fel – különben nem is írnék e honlapra –, s nekünk, magyar írástudóknak erkölcsi kötelességünk, hogy hazánk múltjáról mindent elmondjunk, s valóban, Trianonról ne csupán történelmi emlékünnepségeket tartsunk – amelyek persze nagyon fontosak, s szerencsére évről évre mind több honfitársunk tiszteli meg jelenlétével ezen rendezvényeket –, hanem, mint Eva Maria Barki nemzetközi jogászasszony is nagyon helyesen megfogalmazta, mindent tegyünk meg, hogy ezt a hazánkat keresztre feszítő nemzetközi döntést megváltoztassuk! Helyettünk senki nem fogja ezt kezdeményezni.

Miért kellene lemondanunk örökre történelmi államterületünk csaknem háromnegyed részéről, s 3 millió magyar honfitársunkról? A hivatalos, gyáva, nemzetellenes magyar politika, mióta az eszemet tudom, ezt próbálja velünk elhitetni. (Mármint, hogy le kell mondanunk a történelmi Magyarországról.) Hát, nem! Nem, nem, soha!