Az embernek ritkán van lehetősége arra, hogy valamilyen módon a jövőbe tekintsen, most azonban nagyon valószínűnek tűnik, hogy Magyarországon ugyanúgy akarják felfuttatni a cionista, neoprotestáns irányvonalat, ahogyan Amerikában tették ezt néhány évtizeddel ezelőtt. Az alábbi írást ezért tekintsük figyelmeztető jelnek, illetve egy lehetőségnek, hogy felismerjük a folyamatot, még mielőtt nálunk is a Hit Gyülekezete lenne az első számú és a legmeghatározóbb keresztény egyház az országban.

Szociológiailag az Egyesült Államok egyik legkülönlegesebb aspektusa az evangéliumi vagy újjászületett keresztények örökös meghatározó szerepe. Ez a csoport a Biblia szó szerinti értelmezéséről ismert, az individualizmus támogatásáról mind szellemi, mind gazdasági kérdésekben, valamint a külpolitikai kérdésekben tanúsított fanatikus cionista álláspontjukról, amelyet gyakran világvége-jóslatokkal és a modern kori zsidóság és a zsidó állam érdekei iránti egyirányú elkötelezettséggel indokolnak.

Úgy tűnik, az evangéliumi keresztények fénykora már mögöttük van, de továbbra is ők a legnagyobb keresztény szekta egész Amerikában (24%), csak 2022-ben előzték meg őket azok, akik a “nem vallásos” kategóriát jelölték be. A fő intézmény, ahol befolyásuk megmutatkozik, a Republikánus Párt, ahol fontos választói csoportot alkotnak, és a buzgó aktivisták szerepét töltik be.

A keresztény cionista dominancia és a mai vallásos jobboldal azonban viszonylag új keletű. A második világháború előtt az evangéliumi keresztények egy kis méretű, kevésre tartott szekta volt, amely az amerikai protestantizmus peremén tevékenykedett. Annak ellenére, hogy nem volt a korabeli rivális protestánsok által is elismert teológiájuk, és hogy széles körben nyájas szélhámosoknak tartották őket, az evangéliumi keresztények képesek voltak győzedelmeskedni versenytársaik és kritikusaik felett, hogy az “Amerika egyháza” címért harcba szálljanak.

1952-ben Dwight Eisenhower, a szövetséges erők tábornoka elsöprő győzelmet aratott a demokrata Adlai Stevenson felett azzal az ígérettel, hogy megállítja a Szovjetunió terjeszkedését és eszméinek elterjedését.

A zsidók hagyományosan a Demokrata Párton belül voltak a legbefolyásosabbak, de Ike [Eisenhower keresztnevének rövidítése – a fordító] más volt. Képes volt megkülönböztetni magát a régi, WASP-orientált republikánus előválasztási kihívóktól azáltal, hogy politikailag és pénzügyileg jövedelmező szövetségeket kötött olyan prominens zsidó személyiségekkel, akik később fontos szerepet játszottak mindkét Eisenhower-kormányban, mint például a politikai hatalomközvetítő Jacob Javits, a Standard Oil oligarchája, Jacob Blaustein (ismert demokrata), Maxwell Rabb (Eisenhower legfőbb tanácsadója) és Simon Sobeloff (a főügyész, aki központi szerepet játszott a szegregált iskolák megszüntetésében a Brown kontra Board ügyben, valamint a zsidók védelmében a "vörös riadalom" idején). Ezek a kapcsolatok, amelyek az amerikai zsidóság érdekeinek előmozdításán és a nemrég létrehozott Izrael állam támogatására tett ígéreteken alapultak, Eisenhower számára jelentős előnyt biztosítottak a sajtóvisszhang és a nagyvállalati támogatások tekintetében Stevenson ‘52-es legyőzése során.

Az amerikai nép mozgósítása az új külföldi beavatkozások támogatására (mint például a koreai háború), ilyen röviddel egy hatalmas háború után, az Eisenhower-kormányzat számára kiemelt prioritás volt. A politikai döntéshozóknak akkoriban az volt a problémájuk, hogy Amerikának nem volt olyan meggyőző állami ideológiája, amely képes lett volna fenntartani a tervezett globális demokrácia-hadjáratot. Az Eisenhower-kormány nagyon is tisztában volt ezzel a sebezhetőséggel, mivel az amerikai állam az olyan struktúrákon keresztül, mint a Dickstein-bizottság (később az Amerika-ellenes Tevékenységek Háza) a 20. század első felének nagy részét azzal töltötte, hogy kétségbeesetten próbálta megfékezni az általa belföldi fenyegetésnek tekintett jelenségeket: kommunistákat, szocialistákat, izolacionistákat, nacionalistákat, sőt még egy olyan incidenst is, amikor egy német bevándorló a Harmadik Birodalom stílusában tartott tömeggyűlést a Madison Square Gardenben.

A nagy gazdasági világválság alatt a kommunizmus hivatalos, jól megfogalmazott ellenpólusának hiánya miatt keletkezett vákuumot a zsidó- és rendszerellenes populizmus felemelkedése töltötte be, amely mind a városias, mind a vidéki Amerikában virágzott, köszönhetően olyan személyiségeknek, mint Henry Ford, Gerald LK Smith, az America First mozgalom, Huey Long, Charles C. Coughlin atya, sőt még egy William Dudley Pelley által vezetett kifejezetten fasiszta mozgalomnak is. E figurák közül sokan Mussolinitől és Hitlertől vártak válaszokat, ami elborzasztotta az FDR-kormányzatot [FDR: Franklin Delano Roosevelt], és dühös politikai fellépésre sarkallta őket. Az antikommunista disszidensek és populista tűzfészkek közül többen még vallási nézeteltéréseiket is félretették, hogy támogassák a széles körben világias, szocialista és nacionalista Share Our Wealth mozgalmat (Long, Smith és Coughlin vezetésével), amely aztán kampányba csapott át FDR második világháborúba való belépési terve ellen. Ezek a nagyhatású szónokok és ügyes szervezők sok támogatóra találtak könnyen érthető és intuitív érveikkel, amelyek hangsúlyozták, hogy az amerikaiaknak nem érdekük részt venni egy új európai konfliktusban, miközben azt is hangoztatták, hogy az amerikai kormányzat Szovjetuniónak nyújtott támogatása Németország és Olaszország ellenében azt bizonyítja, hogy Washingtont zsidó-kommunista szimpatizánsok és kémek kompromittálták. A háború előtti antikommunizmus Amerikában tele volt tekintélyelvű, kollektivista, beavatkozásellenes, zsidóellenes és időnként rasszista eszmékkel, amelyeket az olyan személyiségek, mint Eisenhower és Javits nemzetbiztonsági kockázatnak tekintettek.

Eisenhower számára Long, Coughlin, Smith és a többiek értékei és beszédmódja elfogadhatatlanok és Amerika-ellenesek voltak, nem is beszélve arról, hogy zsidó támogatói számára ijesztően hatottak. Eisenhower, a szervezett zsidóság képviselőinek erőteljes közreműködésével, új választ fogalmazott meg a Szovjetunió földi mennyországra vonatkozó ígéretével szemben, amely egy fajilag egalitárius, individualista, katonailag agresszív, és ami a legfontosabb, zsidóbarát, de hangsúlyosan keresztény Egyesült Államok vízióját hirdette meg.

Franklin Delano Roosevelt volt az első elnök, aki Amerikára "zsidó-keresztény" nemzetként hivatkozott, olykor védekező hangnemben, amikor az "antiszemita" kritikákra válaszolt, de ez a furcsa és történelmietlen szóösszetétel csak az Eisenhower-évek alatt vált általánossá.

Egy hónappal a beiktatása előtt, 1952 decemberében Eisenhower felvázolta azt a világnézetet, amelyet Amerika a hidegháborúban képviselne:

"És ők [az alapító atyák] így magyarázták ezeket: "úgy tartjuk, hogy minden embert a Teremtője ruházott fel..." [elidegeníthetetlen jogokkal], nem az, hogy hova születtek, nem a bőrük színe vagy bármi más, hanem "minden embert a Teremtője ruházott fel". Más szóval, a mi államformánknak nincs értelme, hacsak nem egy mélyen átélt vallásos hitre épül, és engem nem érdekel, hogy mi ez. Természetesen ez a zsidó-keresztény felfogás, de olyan vallásnak kell lennie, amelyben minden ember egyenlőnek teremtetett."

E tanítás végrehajtásának legfőbb akadálya az volt, hogy az amerikaiak nem voltak különösebben vallásosak. 1945-ben az amerikaiaknak csak mintegy 65%-a vallotta magát egyházi felekezethez tartozónak, ami alacsonyabb volt, mint a mai vallásosság.

Az 1950-es évek előrehaladtával az amerikai kormány és magánszektorbeli szövetségesei elkezdték az új zsidó-keresztény tanítás propagálását, ideológiai töltetű műsorokkal telítették a rádiót, az "Under God" (Isten alatt) kifejezést beillesztették a hűségeskübe, létrehozták a Nemzeti Imareggelit, és szervezeteket hoztak létre azzal a feladattal, hogy az amerikai polgári életet az egyházak köré szervezzék át. Olyan személyek, mint a konzervatív üzletember és FBI-ügynök J. Howard Pew olyan befolyásos zsidó-keresztény evangélikus kiadványokat finanszíroztak, mint a Christianity Today, ahol J. Edgar Hoover vezércikkeivel etették az amerikaiakat. [Ezeket a folyamatokat látva elgondolkodtató, hogy a Fidesznél a kommunikáció szintjén hangsúlyos kereszténység vajon a hagyományhoz való visszatérésről szól, vagy pedig a fenti “zsidó-keresztény” nemzet kiépítéséről?! – a fordító].

A világháború előtti Amerikából megmaradt a hírességek felépítésére, mint pszichológiai befolyásolásra alapuló marketinglogika. Az elitnek egy zsidó-keresztény szupersztárra volt szüksége.

Ahogyan akkoriban amerikaiak milliói álltak rá a televíziózásra, a közvélemény befolyásolásának lehetőségei óriási mértékben megnőttek. Hirtelen a három nagy műsorszóró társaság – az ABC (Leonard Goldenson), a CBS (William Samuel Palley) és az NBC (David Sarnoff) zsidó tulajdonosai monopolhelyzetbe kerültek az amerikai emberek gondolkodásának befolyásolását illetően.

Ezek az emberek megalkották a zsidó-kereszténység pápáját: Billy Grahamet. Történelmi karrierje végére Graham a világ 20. századi kereszténységére gyakorolt befolyását illetően valóban csak a pápa után volt második.

Mielőtt William Randolph Hearst felfedezte volna, Billy Graham egy ismeretlen prédikátor volt, aki Carolinában tevékenykedett. Hearst, egy kitért katolikus, szemtanúja volt annak, ahogyan Graham 1949-ben Los Angelesben egy cirkuszi sátras istentisztelet során tömegeket vonzott, ahol a fiatal és jóképű déli férfi tüzes prédikációkban kárhoztatta pokolra a kommunistákat, miközben gondosan kerülte a faji vagy zsidóellenes megjegyzéseket.

A médiamogul Hearst megértette, hogyan segítheti Graham Eisenhower elnök küldetését (akinek személyes jóbarátja volt), ezért kedvező tudósításokat biztosított a prédikátornak és felszólította szerkesztőit, hogy "puffogtassák Grahamet!" [tartsák napirenden a médiában – a fordító]. Graham később azt állította, hogy soha nem találkozott Hearsttel, de hamar észrevette, hogy milyen figyelmet szentel neki, és elkezdte politikailag kalibrálni prédikációinak tartalmát, hogy maximalizálja a pozitív sajtót.

Egy évvel később a zsidó irányítású (Adolph Zukor és Barney Balaban) Paramount filmstúdió találkozóra hívta Grahamet és szerepet ajánlott neki “A tízparancsolat” című 1923-as keresztény némafilm zsidóközpontú, cionista újrafeldolgozásában. Graham visszautasította a filmszerepet, de ezen az ebéden győzte meg az ABC zsidó vezetője, Leonard Goldenson, hogy másfajta sztárságra törekedjen.

Így született meg a zsidó ateista Goldenson elméjében a világ első “tévéevangelista” műsora, “A döntés órája”, amelynek Carolina drámai és energikus szülötte volt a főszereplője. A műsort 1951-ben mutatták be az ABC-n, Graham beszédeit, amelyek a zsidó-keresztény megújulás teológiáját és az Eisenhower-párti propagandát egy varietéműsorban ötvözték, amerikaiak millióinak otthonába sugározták.

Graham az 1991-ben megjelent “Beating the Odds: The Untold Story Behind the Rise of ABC” című könyvben (amely egy Goldensonnak szentelt anekdotagyűjtemény) leírta “A döntés órája” születését:

"Röviddel azután, hogy Leonard megvette az ABC-t, megkért, hogy minden vasárnap este 8-kor menjek a televízióba. Két évig csináltam ezt, vagy egy kis vallási jelenetet adtam elő, vagy interjút készítettem fontos vezetőkkel, például szenátorokkal és kongresszusi képviselőkkel. Azt hiszem, mi voltunk az első vallási műsor az országos televízióban."

1954-re az ABC kénytelen volt törölni A döntés óráját a gyenge nézettség miatt, de sem Graham, sem zsidó szponzorai nem adták fel az evangéliumi kereszténység terjesztését. Graham új stratégiája az volt, hogy az élőben közvetített "keresztes hadjáratokat" nagy energiájú, szórakoztató tömeggyűlésekké alakította át, hogy műsorát vonzóvá tegye azáltal, hogy azokat nagy amerikai helyszíneken tartotta, ahol olyan hírességek voltak a vendégek, mint az akkori alelnök Richard Nixon, vagy később a brit popsztár Cliff Richard. Graham stábja képes volt a közönséget mesterségesen felfuttatni és a stadionokat zsúfolásig megtölteni; más felekezetekkel együttműködve a kisvárosi gyülekezetek számára buszokat szerveztek (olyanoknak is, akik közül sokan nem voltak evangélikusok vagy nem voltak érdekeltek a megtérésben), hogy ingyenesen látogathassák meg az olyan nevezetességeket, mint a Hollywood Bowl, a Yankee Stadion és a Madison Square Garden.

Graham “Just As I Am” című önéletrajza szerint az 1954-es televíziós kudarcát ellensúlyozta, hogy a “keresztes hadjáratokba” más keresztény közösségeket is bevontak, és hogy műsorát a rádióhullámokon keresztül országszerte sugározták. A döntés óráját a rádiók ‘54 után is közvetítették Jack Lewis zsidó üzletemberrel való kapcsolatának köszönhetően, aki 1953-ban mutatta be őt David Sarnoffnak, az NBC vezetőjének.

"Az NBC üzletpolitikája tiltotta a műsoridő eladását vallásos közvetítés céljára, de az NBC alapítója és elnöke, David Sarnoff személyes közbenjárása révén kivételt tett.

Amikor 1953 elején a Japánból és Koreából hazatérő hajón voltunk, találkoztunk egy Jack Lewis nevű zsidó üzletemberrel. Meghívott minket a partijára, amelyen egy nő hula-táncot adott elő. [...] Sarnoff és a felesége is ott volt, és utána felajánlották, hogy visszavisznek a szállodába. Útközben az NBC alapítója megkérdezte: "Tehetek valamit Önért?".

"Igen, uram" Láttam rajta, hogy meglepődött a gyors válaszomon. "Szeretnék az NBC-re menni a rádióműsorommal."

“Meglátom, mit tehetek” – mondta.

Szavához híven hamarosan minden vasárnap este az NBC-n voltunk.

Gyakran élőben közvetítettünk különböző helyszínekről, ahol keresztes hadjáratokat tartottunk, a koreai háború alatti frontvonaltól a Hollywood Bowl-ig".

1957-ben Grahamnek végül sikerült áttörést elérnie a Madison Square Gardenben tartott nagy sikerű keresztes hadjáratával, amelynek élő televíziós közvetítésére régi főnöke, az ABC-nél dolgozó Goldenson szerződtette. Egy feltétel volt: a zsidók, akik ezt a hatalmas szereplési lehetőséget felajánlották Grahamnek, azt akarták, hogy Martin Luther King nyissa meg imával az eseményt.

Graham már korábban is egyre jobban magára vonta a déli baptisták és a saját, túlnyomórészt fehér rajongótábora haragját, de ez egy új csúcspontot jelentett. Abban az időben, amikor Graham Kinget a New York-i keresztes hadjáraton Amerika erkölcsi tekintélyeként mutatta be, King éppen a montgomeryi buszbojkottot szervezte, amely faji káoszt szított Alabamában. Ennek a látványosságnak nem az volt a célja, hogy megnyerje a feketéket, ami Grahamnek minden állítása ellenére soha nem sikerült. Az igazi indíték – legalábbis Graham ABC szponzorainak szemszögéből – úgy tűnik, hogy egy konzervatívnak tűnő prédikátor felhasználása volt arra, hogy a televízióban biztosított szereplésen keresztül erkölcsileg aláássák a fehér déliek ellenállását az erőltetett faji integrációs projekttel szemben.

Az 1950-es évek Amerikájában a fehér szülők attól tartottak, hogyha gyermekeiket feketékkel együtt járatják iskolába, az a faji erőszak kockázatának teszi ki őket és csökkenti az oktatás általános színvonalát. Az 1954-ben hozott, mérföldkőnek számító Brown kontra Board ítéletet követően – amely az American Jewish Committee (Amerikai Zsidó Bizottság) által finanszírozott kétes társadalomtudományi eredmények alapján betiltotta a faji alapon elkülönített iskolákat – az Eisenhower-kormány [amely egyébként republikánus volt, vagyis konzervatív - a fordító] úgy látta, hogy a déli iskolák nem integrálódnak elég gyorsan.

Három hónappal Graham televíziós keresztes hadjárata után Eisenhower az arkansasi Little Rockba vezényelte a 101. légideszantos hadosztályt, ahol az amerikai katonák sokkoló felvételek mellett szuronyokkal kényszerítették a fehér tinédzsereket arra, hogy fekete iskolákba járjanak – dühöt és kormányellenes indulatokat kiváltva egész délen.

Graham és King furcsa társak voltak, akik egy kényelmi szövetséget alkottak. Graham aktivista pályafutása során végig támogatta King faji politikáját, és mindketten hevesen Izrael-pártiak voltak, de e felszínes hasonlóságokon kívül a két férfi minden másban szöges ellentétben álló politikai és vallási programokat hirdetett. King teológiájában, a Social Gospelben a keresztény beteljesedést a társadalmi-politikai aktivizmuson keresztül kellett elérni, míg Graham a fehérek számára az egyéni üdvösség elsőbbségét hirdette. Graham a vietnami háború fanatikus támogatója és a nagyvállalatok szövetségese volt, míg King ellenezte a háborút és a baloldali gazdaságpolitikát támogatta. Mindkét személyiség hatalmas ellenállásba ütközött a saját közönségükön belül az együttműködésük miatt, különösen Graham, akinek egyre gyújtogatóbb fehérellenes prédikációi miatt olyan déli kormányzók, mint George Bell Timmerman betiltották a keresztes hadjáratait az egyházat és az államot elválasztó törvények stratégiai alkalmazásával. Az egyetlen dolog, ami a polgárjogi mozgalmat annak teljességében végigvivő Kinget és Grahamet összekapcsolta, az a New York-i zsidó média és pénzügyi háttér volt.

1965-re Graham fokozta a kampányát King projektjének támogatása érdekében, még egy európai turnét is lemondott, hogy Alabamát vegye célba. Ott arról győzködte fehér híveit, hogy fogadják el a polgárjogi törvényt és fogadják kegyesen a faji integrációt. Ez ritkán vezetett ahhoz, hogy Graham hívei formálisan is támogassák a polgárjogi mozgalmat, de erősen meggyengítette az ellenállási szándékukat.

Az 1960-as évek közepére-végére Billy Graham már közismert név volt, mivel hírnevét és az elit támogatását felhasználva átvette a Déli Baptista Konvenció irányítását, és gyakran szerepelt olyan televíziós műsorok vendégeként, mint a Woody Allen show. Szabadalmaztatott keresztes hadjáratait a világ minden részére elvitte a zsidó-keresztény dogma terjesztésének céljából, általában a CIA, Izrael állam és az amerikai szervezett zsidó közösség bőséges pénzügyi és média támogatása mellett. Most már minden kontinensen voltak evangéliumi keresztény misszionáriusok, akik nemcsak az őshonos polgárok megtérítésére törekedtek, hanem az amerikai és izraeli hírszerző szolgálatokat is kiszolgálták, mint titkos kémek és felforgatók, különösen Latin-Amerikában és a Közel-Keleten.

A hazai fronton a toborzás virágzott az új, marketing vezérelt modellnek köszönhetően, ami rajongókból hívőket állított elő. 1965 és 1975 között az evangéliumi keresztények állandóan a televízió és a rádió kínálatában szerepeltek, lehetővé téve a mozgalom számára, hogy követők hullámait gyűjtsék be, és az ország legnagyobb protestáns felekezetévé váljanak.

Ahogy az arab-izraeli háborúk az 1960-as és 70-es években kitörtek, mind az izraeli kormány, mind az amerikai zsidóság nagyban támaszkodott Grahamre, hogy a cionista ügyet népszerűsítse az amerikai keresztények körében. E konfliktusok idején az amerikai protestánsok erősen polarizálódtak a kérdésben, a lelkészek jelentős része szolidaritását fejezte ki az arabokkal – akik között számos hívő keresztény volt –, szemben az őket üldöző ateista zsidókkal.

Fontos keresztény szervezetek, amelyek korábban más politikai projektekben együttműködtek a zsidókkal, mint például az Egyházak Nemzeti Tanácsa, hajthatatlanul elutasították, hogy állást foglaljanak a 67-es háborúval kapcsolatban. Az egyik prominens "vallásközi" koordinátor abban az időben, Balfour Brickner rabbi, még azt is megjegyezte, hogy mennyire "szembetűnő Izrael állam támogatásának teljes hiánya a szükség órájában".

Ekkor jött Billy Graham, hogy letaszítsa a keresztényeket a szikláról. Graham válasza azokra az etikai problémákra, amelyeket sok keresztény az arabok erőszakos elűzésének és az izraeli terjeszkedésnek a támogatásában látott, az volt, hogy figyelmeztette híveit, hogy a Biblia a zsidókat Isten kiválasztott népének tekinti, és így azok, akik kritizálják a cionista projektet, a pokolra vannak kárhoztatva.

Graham 1970-ben bemutatott filmje, “Az Ő földje”, egy cionista propagandamusical, amely a kiöregedett Cliff Richards (akinek lemezkiadója Leonard Goldenson tulajdonában volt) brit popszenzáció izraeli vallási odüsszeiájáról szólt, mérföldkőnek számított a keresztények Izraellel kapcsolatos vonakodásával szemben. Graham és az Amerikai Zsidó Bizottság is támogatta a film vetítését mind az 50 állam imaházaiban egy széles körű multimédiás kampány részeként, amely magában foglalta a cionista Hal Lindsey Izrael-párti világvége bestsellerét, “A késői nagy Föld bolygó” című könyvet (ehhez kapcsolódik, hogy Lindsey tanácsadó cégében izraeli katonai tisztviselők dolgoztak), hogy megváltoztassák az amerikai emberek véleményét arról, hogyan kellene az országnak a Közel-Kelethez viszonyulnia.

A Graham által hirdetett teológia és az őt felügyelő zsidók közötti ellentmondás a '73-as Key-kampányon vezetett összeütközéshez. Graham hétköznapi támogatóit erősen motiválta, hogy nem-keresztényeket menthetnek meg Jézus Krisztus igéje által, különösen a zsidókat, akikről úgy gondolták, hogy meg kell téríteniük őket, hogy meggyorsítsák Krisztus visszatérését. Ez aggasztotta Graham zsidó partnereit, ami oda vezetett, hogy Graham a saját tanításaival teljesen szembemenve rendeletet adott ki elkeseredett és megdöbbent követőinek arról, hogy mostantól szigorúan tilos zsidókat megtéríteni. Grahamnek nyilvánvalóan nem az egyéni lelkek megmentése volt a célja.

Graham egészen 2018-ban bekövetkezett haláláig játszotta a keresztények pásztorának szerepét a zsidó közösség iránymutatásával. Mindezt egész életen át tartó pénzügyi támogatással, kitüntetésekkel, a rossz sajtóval szembeni védelemmel, a demokrata és republikánus elnökökkel való összeköttetéssel hálálták meg, sőt, még egy ízléstelen csillaggal is a hollywoodi hírességek sétányán. Grahamnek később számtalan utánzója lett, akik a hírnevet és a gazdagságot keresték, mint például Jerry Falwell, Pat Robertson és John Hagee tiszteletes.

Mi motiválta a valaha élt egyik legnagyobb zsidóbarát cionista keresztény személyiséget?

Az 1972-es Nixon-felvételeknek köszönhetően olyan bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, amelyek megkérdőjelezik nyilvános személyiségének őszinteségét.

A Billy Graham zsidó- és Izrael-párti aktivizmusának csúcspontján rögzített magánbeszélgetés az Egyesült Államok elnöke és Amerika legbefolyásosabb keresztény vezetője között az ovális irodában két látszólag tehetetlen, megkeseredett és Janus-arcú férfiról árulkodik.

A titokban rögzített beszélgetésben Nixon és Graham egyaránt káros és veszélyes erőként azonosítja az amerikai zsidó közösséget: "Ezt a fojtogató szorítást meg kell törni, különben az egész ország a lefolyóba kerül". Graham az előbbi kijelentését azzal folytatja, hogy a zsidókat egyenesen "A Sátán zsinagógájának" nevezi.

A felvétel egy figyelemre méltó részletében Graham még azt is mondja Nixonnak, hogy bárcsak harcolhatna a zsidók ellen:

"Elmegyek, és barátkozom Rosenthal úrral (A.M. Rosenthal) a New York Timesnál, és a hozzá hasonló emberekkel, tudja. És az összes – úgy értem, nem az összes zsidó, de sok zsidó nagyszerű barátom, körülöttem nyüzsögnek és barátságosak velem, mert tudják, hogy barátságos vagyok Izraellel. De nem tudják, hogy valójában mit érzek azzal kapcsolatban, amit ezzel az országgal művelnek. És nincs hatalmam, nincs módom, hogy szembeszálljak velük, de megfelelő körülmények között kiállnék ellenük".

Ezt az érzést hallva a pánikba esett Nixon így válaszol: "Nem szabad, hogy megtudják!"

 A Nixon-Graham szalagok legzavaróbb aspektusa az, hogy alig egy évvel később, a Jom Kippuri háború idején Nixon bedöntötte az amerikai gazdaságot [lásd az 1973-as olajválságot] és a saját támogatottságát is erodálta, miután egyoldalúan úgy döntött, hogy megszervezi az USA történetének legnagyobb légi szállítását, hogy megmentse az izraeli hadsereget a vereségtől. Mit tett Billy Graham? Azzal töltötte a konfliktust, hogy a Tel-Avivból kapott parancsok alapján lenyugtassa a fehér keresztényeket, akiket feldühített a tény, hogy az Izraelt támogató kormány miatt nem volt üzemanyag a benzinkúton.

A szalagokat illetően csak találgatni tudunk, hogy Graham információkat akart-e begyűjteni régi barátjáról, Nixonról a szervezett zsidóság részére, vagy mélyen gyökerező meggyőződését vallotta be neki.

Akárhogy is, megalapozottan állíthatjuk, hogy az evangéliumi kereszténység alapító atyja egy sikeres és cinikus szociopata volt, akárcsak a később nyomdokaiba lépő keresztény cionista vezetők.

(Fordította: Doktor Faust)