Alain Delon a puszta létezésével kihívást intézett a francia nemzet katasztrofális hanyatlásával szemben. Mindennel szemben, ami demokratikus, a létezése ösztönös provokáció volt.

Legalább három biológiai-szociológiai selejtkategória zsigeri gyűlölettel reagált a halálára.

Az arabok („bicots”, az arabok egyik francia csúfneve, legjobban talán szarabnak fordítható – H. T.), a gondolkodást mímelő fehér nők és a szélsőbalos idegbetegek.

Epeömlésük mindannak a sűrítménye, amitől ebben az országban meg kell tisztulni, amit el kell pusztítani és égetni.

Színészként Delon valójában csak 1957 és 1977 között működött, később nem találni tőle egyetlen jelentős filmet sem.

Ez alatt a húsz év alatt jóval túllépett a hírnéven és a sikeren, helye volt százmilliók képzeletében szerte a világon.

Főleg pedig meghódította az időt.

A szépség az istenek adománya. Ideiglenes jelleggel adományozzák, szuverén akaratuk szerint.

Ez az isteni rend legközvetlenebbül felfogható formája az emberek számára.

A szépség isteni rendként fasiszta.

Ez az alapvetően hierarchikus, egyenlőtlen és önkényes rend az, amelyet az elfuseráltak és gyöngék ösztönösen gyűlölnek. Ez az, amit „igazságtalanságnak” neveznek, és amit mi, fasiszták, a természetes rendnek nevezünk.

Ez ugyanaz, ami arra ösztönözi az alsóbbrendű fajokat, hogy „elnyomottnak” mondják magukat a fehér ember által, és egyes nőket, hogy „elnyomottnak” mondják magukat a férfiak által.

A szépség elnyomásnak számít a csúnya emberek számára.

Alain Delon, aki a semmiből indult el, és mindent elért ennek az isteni adománynak köszönhetően, minden demokratikus elv megtestesült tagadása, a megtestesült cáfolata volt.

Nagyon is tisztában volt ezzel a valósággal, és felvállalta ezt egészen odáig, hogy eltaposta a plebejusok érzelmeit, akik közül származott. Delonnak nem volt szüksége arra, hogy csábítson, tehát megtehette, hogy semmibe vesz – ami a nemesurak szabadsága.

Alain Delonnak, mint minden természetfelettien szép férfinak, nem volt szüksége arra, hogy igazolja magát: a szépsége igazolta őt.

Delon lehetett volna szép és idióta, de csak egy kamera elé kellett állnia, hogy működjön az istenek varázslata.

Az idő megakad, egy rendszerint elérhetetlen, örök emberi igazság bukkan fel a képernyőn, és ez az igazság túllép a filmen vagy a korszakon, hogy elérje az időtlent, amely az ember hűlt helyén található.

Alain Delon halott, de a mozgó képe fennmarad hiperrealista emlékként. Egyszerre tudjuk, hogy létezett, élt, jelen volt ezen a földön, és hogy többé már nem létezik, hogy többé már nem létezik az eljövendő évmilliók számára.

Immár a legkisebb kavics is valóságosabb nála.

De a filmszalagon rögzített képe kihívás lesz a halálával szemben évszázadokig, miközben a filmjei, az idő közömbös kegyetlensége által, több életet fognak élni, mint ő maga.

Alain Delon nem egy színész volt, hanem egy olyan férfi, aki a sors akarata folytán érkezett a film világába. Persze, soha semmi sem történik véletlenül, és Delon nem egy baleset, hanem egy üstökös, aki, akárcsak az istenek által választott más emberi lények, megvilágítja egy rövid ideig az emberiség életét, megmutatva neki, hogy mi lehet belőle, és mit alkothat az istenek akaratából.

Epés nyelvek Delon személyiségéről lamentálnak, aki a hanyatlását 40 éves kora után elkezdve harcolt az istenek adta szépségben eleve benne rejlő büntetés, az öregség ellen.

Egy 20 évesen csúnya férfinak semmit sem kell sajnálnia 60 évesen. Nem így egy mitikus férfinak, aki 30 évesen a férfiereje csúcsán van, olyannyira, hogy diktatórikusan nők millióinak válik a fantáziaszeretőjévé.

Egy olyan férfi, akinél a szépség sohasem alszik, akkor sem, ha ő álomba merül.

A szépségnek, ha ingyen adják az istenek, ára van.

Az egyszerű halandóknak nem kell a vállukon hordozniuk egy ilyen adomány árát, sem azt, amit maga után von veszélyekből és kockázatokból annak, aki férfi marad. Nem ismerve meg a dicsőséget, megmenekültek a hanyatlástól.

A görög hősöknek ugyanígy kellett átélniük ezt az isteni fatalitást. Delon a hübrisz áldozata volt, amely végül sterilizálja az elsőrendű adomány lehetőségeit. Lecsap az eredeti mágia brutális vége, és a halandó arcán csak az istenek által visszavett adomány tünékeny álarca marad.

A férfi, egyedül, egy eleve elvesztett, egyenlőtlen harcba kezd.

Fokozatosan csak a természetére hagyva találja magát, és a mítosz súlyának hordozása egyre nehezebbé válik egy kimerülő test számára.

A hős jövője a múltjává válik. Minél dicsőségesebb, annál nehezebb az elvesztett dicsőség, amelyhez ragaszkodunk visszahatásként.

A középszerűség megragadja az önmagának kiszolgáltatott férfit, és az emberiség demokratikus sorsa következik a kimerülésben, majd a halálban.

Nincs arisztokrácia, sem arisztokratikus elv arisztokraták nélkül.

Az 1945-ös demokratikus elítélés után az arisztokraták többé már nem nyilvánulhattak meg a háborúban, a hódításokban vagy a politikában, berobbantak tehát a fogyasztói társadalom központi területére, a látványosságba, amely még tartogatott a biológiai arisztokrácia számára egy olyan teret, ahol kifejezheti kreatív tehetségét, felépítendő birodalmak híján egy képzeletbeli meghódítandó teret.

Mára a demokrácia befejezte a látványosság elfogyasztását, és már ott sem maradt semmi, csak pórias sár.

Ezt az arisztokratikus szünetet az általános hanyatlásban eltemették Alain Delon testével, aki soha többé nem fogja látni a Napot. Ha a férfi a Napra veti a tekintetét, a földalatti istenek rendelkeznek vele, és magukba zárják.

Éppen ezért és paradox módon megmarad a képeken rögzített szépség örökkévalósága az évszázadok és évezredek számára, mint a régi Görögország 25 évszázados szobrai, még káprázatosabban és brutálisabban egy eltűnt valóság pontos visszatükröződése által.

Egy rövid ideig létezett egy ilyen férfi a nyilvánvalóság ellenében, vagyis ama nyilvánvalóság ellenében, ahogyan azt a plebs elképzeli magának.

Ez az, ami ezt a halált ilyen súlyossá teszi: ez egy, az élők ellen kihirdetett ítélet.

Holnap egy másik férfi, más férfiak újra felbukkanhatnak, hogy kihívást intézzenek az emberiség korlátolt logikájával szemben, és megdöntsék a baljós demokratikus normákat.

Így akarják az istenek, hogy emlékeztessék a férfit, hogy minden lehet, vagy semmi, a legfelsőbb akaratuk szerint, hogy megszabja más férfiaknak a világ örök igazságait, amelyeknek kivétel nélkül mindnyájan alá vagyunk vetve.

Alain Delon számára a halál megszabadulás volt. Már korábban meg akart halni, hogy elkerülje ezen az alkonyati korszakon való átkelést, amelybe belevesztünk dicstelenül.

(Ford. H. T. - most is, mint mindig, Google fordítóprogram nélkül)

Kapcsolódó: Jó, akkor fasiszta vagyok, ha akarják, sebaj