Bár a szövetségesek a háború végén mintegy 3000 tonnányi hivatalos német dokumentumot foglaltak le (ezek egy része még ma is titkosított, vajon miért?), mégsincs az 1933-tól 1945-ig terjedő időből egy sem, amely a zsidóság kiirtásáról vagy olyan gázkamrák építéséről rendelkezne, amelyek különböznek a ruhák és egyéb használati eszközök fertőtlenítésére szolgáló kamráktól.


Az igazság megáll egyenesen a saját erejéből – I. rész

(Lars Adelskogh Egy üres zsák nem áll meg magában c. könyvének ismertetése)

A címadó mondat Thomas Jefferson amerikai elnöktől származik, míg a svéd szerző művének címét a másik amerikai „alapító atya”, Benjamin Franklin ihlette. Adelskogh azonban nem az amerikai történelem valamely epizódjának illusztrálására választotta egyfajta gondolati iránytűül a két idézetet, hanem a modern kori történelem legérzékenyebb, legtöbb indulatot és érzelmet kiváltó fejezetéről, Auschwitzról adja a vezető revizionista történészek kutatási eredményeinek összegzését. Revizionistákon azokat a kutatókat szokás érteni, akik az ún. holokauszt hivatalos, kanonizált álláspontjától eltérő nézeteket vallanak.

A szerző – akárcsak minden más revizionista – hangsúlyozza: nem vonja kétségbe azt, hogy a második világháború során a zsidóságot, akárcsak más nemzetek fiait, súlyos megaláztatások és gyötrelmek érték, rengetegen haltak meg embertelen körülmények között, ám azt is vallja, hogy a Hitler vezette Németországnak nem volt célja az európai zsidók likvidálása, államilag szervezett megsemmisítése, továbbá nem léteztek emberirtó gázkamrák, és szerencsére az áldozatok összlétszáma messze elmarad a 6 milliótól.

A svéd szerző könyvének első felében történeti áttekintést ad arról, hogy a „holokauszt” éppen aktuális dogmája miként változott az idők során, míg elnyerte mai, hivatalos formáját. Először 1945. február elején a szovjet pártlap, a Pravda tudósított arról, hogy az auschwitzi táborkomplexum keleti részében, Monowitzban működtek gázkamrák. (Az Auschwitznak nevezett koncentrációs tábor valójában három részből tevődött össze: a központi tábor, mely a legismertebb a mai turisták előtt, volt Auschwitz-I., az ettől nyugatra, Birkenauban elterülő lágert szokás Auschwitz-II. néven emlegetni, míg a központi tábortól keletre, Monowitzban lévő egységet nevezik Auschwitz-III-nak.) Ez az egyetlen dokumentálható állítás arról, hogy Monowitzban gázkamrák működtek, hiszen azóta nem állította ezt senki sem.

A Pravda-cikk azt is megemlíti, hogy ugyanitt a németek olyan futószalagrendszert működtettek, melyen elektromos árammal öltek meg embereket. Ezt a megsemmisítés-változatot sem hangoztatja azóta sem senki, hangsúlyozza Adelskogh. Az 1960-as évek elejéig mind a történelmi szakirodalomban, mind a publicisztikában meglehetős fogalmi zűrzavar uralkodott a lágerek funkcióját illetően. A legkorábbi verzió szerint a Harmadik Birodalom minden koncentrációs tábora gázkamrákkal volt felszerelve, eszerint valamennyi koncentrációs tábor egyben megsemmisítő tábor is volt.

Később, az 1960-as évek elejétől már különbséget tettek koncentrációs tábor és megsemmisítő tábor között, s ezt földrajzilag is jól körülírhatóvá tették. A fordulatot Martin Broszatnak, a neves müncheni történésznek a Die Zeit-ban 1960-ban közölt levele hozta. Az újabb felfogás alapján a voltaképpeni Németország területén csupán munkavégzésre szolgáló koncentrációs lágerek létesültek, a megsemmisítő- vagy haláltáborokat pedig a megszállt lengyelországi területeken hozták létre. Így fordult az érdeklődés hat lengyelországi helység felé, ahol a hivatalos állítások szerint zsidók millióit pusztították el. Ezek a következők: Sobibor, Treblinka, Chelmno, Belzec, Majdanek, s a leghírhedtebbé, a népirtás szimbólumává vált Auschwitz. Lényegében ez a kategorizálás és felfogás a mai napig a „holokauszttal” kapcsolatos hivatalos álláspont.

A továbbiakban a szerző megállapítja azt, hogy amennyiben 6 millió ember tervszerű, ipari módszerekkel való meggyilkolása, minden idők emberiség elleni legsúlyosabb bűntette bekövetkezett 1941 és 1945 között, ez esetben rendkívül fontos lenne, illetve lett volna közvetlenül a tragikus események után minden idők legalaposabb bűnügyi kivizsgálását is elvégezni, azért, hogy ennek a szörnyű bűntettnek valamennyi bizonyítéka a nyilvánosság elé kerüljön, és azok a lehető legtudományosabb módszerekkel kiértékelhetők legyenek. Sajnálatos módon azonban ezzel a mai napig adós a történettudomány.

Ellenben a holokauszt rekonstruálása a leggyengébb bizonyítékfajta, a tanúvallomások alapján történt meg. Mint közismert, a jog területén háromfajta bizonyíték van, melyet egy bűncselekmény feltárásakor az igazságszolgáltatási szerveknek figyelembe kell venniük:

1.) A tárgyi vagy technikai bizonyítékok, melyek a legnagyobb bizonyító erővel bírnak;

2.) A kisebb bizonyságtételt jelentő dokumentumok vagy írott bizonyítékok;

3.) A tanúbizonyságok, melyek a leggyengébb bizonyító erejűek egy büntetőeljárás során.

Mégis a zsidóság második világháborús tragédiájával kapcsolatban csupán a harmadik bizonyítéktípust használják fel az események rekonstruálására a kutatók, mutat rá Adelskogh.

A szerző őszinte csodálkozásának és döbbenetének ad kifejezést amiatt, hogy a szövetségesek rögtön a háború befejezése után nem végeztek alapos kriminalisztikai analízist a bűntettek színhelyein, nem történt meg az állítólagos gázkamrák mérnök és vegyész szakemberek által történő vizsgálata, és nem boncolták fel egyetlen áldozat holttestét sem.

Hangsúlyozza, hogy az állítólagos gázkamrák első ízben történő vegyi-technikai vizsgálatát 1987-ben az amerikai Frederick A. Leuchter végezte el a híres torontói per idején a revizionisták megbízásából. (A per egy kanadai német revizionista, Ernst Zündel ellen zajlott 1985-ben és 1988-ban, ellentmondva a nyugati polgári demokráciák alkotmányaiban garantált szólás-, sajtó-, és lelkiismereti szabadság alapelvének, hiszen Zündelt azért állították bíróság elé, mert kiadta a névtelenül megjelentetett Valóban hatmillió halt meg? c. röpiratot.)

Adelskogh a dokumentatív jellegű bizonyítékokat is vizsgálata tárgyává teszi. Bár a szövetségesek a háború végén mintegy 3000 tonnányi hivatalos német dokumentumot foglaltak le (ezek egy része még ma is titkosított, vajon miért?), mégsincs az 1933-tól 1945-ig terjedő időből egy sem, amely a zsidóság kiirtásáról vagy olyan gázkamrák építéséről rendelkezne, amelyek különböznek a ruhák és egyéb használati eszközök fertőtlenítésére szolgáló – a revizionisták által sem vitatott – kamráktól. (A hivatalos állítás szerint a németek a kompromittáló iratokat megsemmisítették – a szerző ezen álláspont képtelenségét a későbbiekben részletesen taglalja.) A svéd szerző több hivatalos szaktekintélyt is idéz munkájában, mint például Léon Poljakovot, aki A gyűlölet breviáriuma (1986) c. könyvében maga is elismeri, hogy „mind koncepcióját tekintve, mind sok más ponton is csak a zsidók kiirtását takarja továbbra is homály”. Poljakov szerint sok részlet örökre ismeretlen marad, hiszen „egyetlen dokumentum sem maradt meg – talán nem is létezett soha.”

A másik jeles hivatkozott „holokauszt-szaktekintély” Raul Hilberg, akit Adeskogh a „szokatlanul szórakozott” megjelöléssel illet. Ennek az az oka, hogy az említett professzor különböző műveiben homlokegyenest ellentétes kijelentéseket tesz a „holokauszttal” kapcsolatos írott források meglétéről, illetve hiányáról. Hilberg 1961-ben jelentette meg Az európai zsidók megsemmisítése c. könyvét, melynek bevezetőjében az olvasható, hogy ő tekinthető a tettesektől származó források legjobb ismerőjének, s ilyen bizonyítékokat – fejléccel és szolgálati bélyegzővel – százezerszámra hagytak hátra a Harmadik Birodalom hivatali tisztségviselői. Adelskogh némi iróniával jegyzi meg könyvében, hogy Hilberg 1308 oldalas könyvében mindössze húsz oldal szól a „megsemmisítő műveletekről”, s az ezeket alátámasztó írott forrásokról, vagyis magának a műnek a tárgyáról, ám e húsz oldalon Hilberg professzor – nyilván megfeledkezve az előszóban tett ígéretéről – egyetlen az SS vagy a német államigazgatási szervek által hitelesített dokumentumról sem tesz említést. Ehelyett csupán bírósági ítéleteket, tanúvallomásokat, tettesek beismeréseit közli. Azt persze nem tudhatjuk, legfeljebb jó okkal gyaníthatjuk, hogy e vallomásokat kínvallatással csikarták ki az érintettekből. Hilberg kedvenc tanúi közé tartozik például a francia hadifogságban teljesen hiteltelen vallomást hátrahagyó Kurt Gerstein volt SS-tiszt, aki szerint kollégái 700-800 embert gyömöszöltek egy 25m2-es gázkamrába, vagyis 28-32 embert négyzetméterenként. Más megközelítésben: olyan ez, mintha egy nagyobb iskola diákközösségét próbálnánk egy minigarzonban egyszerre elszállásolni.

Utóbb meglehetősen zavaros visszaemlékezéseiben Gerstein elmondja, hogy a gázkamrába bezárt embereknek 2 óra 49 percet kellett várniuk arra, hogy beindítsák a halálos kipufogógázt termelő dízelmotort. Adelskogh ezzel kapcsolatban rámutat arra a fontos tényre, hogy egyfelől 2 óra 49 perc után már teljesen felesleges lett volna a motorokat beindítani, hiszen ennyi idő elteltével már mindenki rég megfulladt volna a fellépő oxigénhiány következtében, másfelől dízelmotor kipufogógázával – ellentétben a benzinesével – nem lehet gyilkolni, alacsony szénmonoxid-tartalma (1 ezrelék alatti érték!) és magas oxigéntartalma (18%) következtében. Végül Gerstein – nyilván külső sugallatra született – vallomásában azt is állítja, hogy a Harmadik Birodalomban 25 millió embert gázosítottak el.

A svéd szerző felhívja olvasói figyelmét arra az ellentmondásra Hilberg munkásságával kapcsolatosan, miszerint a professzor már említett könyve 1961-es kiadásának bevezetőjében azt állította, hogy ő a megsemmisítés százezer írásos dokumentumával rendelkezik, ezzel szemben 1982-ben egy befolyásos francia lap (Le Nouvel Observateur) vele készített interjújában beismerte, hogy nem léteznek olyan írott források, amelyek igazán bizonyítják az európai zsidók megsemmisítését és a gázkamrák létezését. Adelskogh kommentárja ezen állításhoz: „A százezertől a nulláig való lépést hiba nagynak nevezni, matematikailag ez végtelen.” Az interjú egy a „holokauszt” témájával foglalkozó 1982-es zárt ajtók mögött tartott konferencia kapcsán jelent meg, melynek fő szervezői a franciaországi történettudomány két meghatározó egyénisége, Raymond Aron és Francois Furet voltak. Ők maguk jelentették be a konferencia utáni sajtótájékoztatójukon a következőket: a legtudományosabb kutatás ellenére sem sikerült találni olyan Hitlertől származó parancsot, amely elrendeli a zsidók kiirtását. Azt is beismerték, hogy a revizionisták bíróság elé állítása olyan, mintha boszorkányvadászatot rendeznének. A gázkamrákra vonatkozólag viszont egyetlen kijelentés sem hangzott el a sajtótájékoztatón.

Adelskogh Hilberggel és a „holokauszt” historiográfiai alakulásával kapcsolatban végezetül megállapítja: egy 1983-as New York-i előadásán Hilberg kifejtette új hipotézisét arról, hogy miképpen mehetett végbe milliók megsemmisítése bármilyen parancs nélkül. Szerinte gondolatolvasással. A történettudomány illetékességén túlra, az okkultizmus területére vezető Hilberg-tézis ekképpen hangzik: „De az, ami 1941-ben elkezdődött, egy olyan megsemmisítési folyamat volt, amelyet nem terveztek meg előre(sic!), nem szervezett meg központilag valamely hatóság. A megsemmisítési intézkedéseknek semmilyen írott terve vagy költségvetése nem volt (sic!!). Ezeket lépésről lépésre foganatosították, egy-egy lépést alkalmanként. Ily módon nem annyira egy terv valósult meg, mint inkább az elméknek egy hihetetlen találkozása, egy közös látásmód-egy szerteágazó bürokrácia gondolatolvasása.” (???)

A szerző ezt követően a szemtanúk vallomásait veszi vizsgálat alá és von le belőlük következtetéseket. Okfejtését az alábbi mondatokkal vezeti be: „Egy mítosz a mítoszon belül, hogy a megsemmisítés a világ legjobban dokumentált eseményei közé tartozna, és oly sok tanú volna rá. A valóság, amint az olvasó bizonyára már kezdi sejteni, ezzel homlokegyenest ellenkező…”