Az ATV elnevezésű, a zsidó érdekek kizárólagos képviseletére felesküdött csatornán a minap a hitgyülis Hack Péter ezt az épületes gondolatot ki is fejtette a korábban a pornográfia műfajtalanságával is kacérkodó "jó Bolgár úrnak".

A dolog jogi és nem jogi szakemberek számára is számos súlyos kérdést felvet. Elöljáróban szögezzük le: itt egy történelmi kérdés megítéléséről van szó, ráadásul egy olyan korszak a téma, amelynek szereplői és az akkori események aktív résztvevői közül ma már igen kevesen vannak életben. Bármely történelmi eseménnyel kapcsolatban továbbá bárkinek szíve joga kérdéseket feltenni, kritikát és észrevételeket megfogalmazni, s amennyiben sem tárgyi, sem írott források nem támasztják alá a korábban valós történésnek hitt eseménysort, az esetben egyszerűen kinyilvánítania róla, hogy az nem történt meg.

A külföldi és az itthoni büntetéspártiak közül a túlnyomó többség ráadásul hithű liberálisnak vallja magát, s ez különös pikantériát kölcsönöz az egész kérdéskörnek. Hiszen a liberalizmus egyik legfőbb ideológiai alapvetése, a vérgőzös francia forradalomban fogant Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (1789), s a ráépülő 1791. évi francia alkotmány mint az egyik legszentebb állampolgári jogot, garantálja a szólás, a lelkiismeret, a gondolat és a vallás szabadságát. E jogi útmutatás alapján születtek meg a 19. század további polgári alkotmányai Európa-szerte. Ezen elvi kiindulópont figyelembe vételével egyetlen állampolgár sem lehetne börtönbüntetésre ítélhető az Európai Unió egyetlen tagállamában sem, akármilyen véleményt is formál valamely történelmi kérdésről, beleértve a tévedés, sőt, akár az ostobaság kinyilatkoztatásának jogát is! (Ugyan már, céhbeli történészek is micsoda baromságokat nyilatkoztattak ki már az idők során, gondoljuk csak arra, miket tanítottak, illetve nem tanítottak például a mi generációnknak 1918-1919-ről, a Horthy-korszakról, a két világháborúról, 1956-ról, s esetleg ma épp ugyanazok a személyek nyilatkoznak korábbi nézeteikkel homlokegyenest ellentétesen ugyanazon történelmi eseményekről.)

Másrészről egy történelmi ténynek, netán mítosznak semmiképpen nincsen szüksége az államhatalom által elrendelt büntetőjogi védelemre, s ez teljességgel értelmetlen, valamint a jogalkotó számára önveszélyes és kontraproduktív is. Hiszen az adott szakterületen nem járatos ember számára is azonnal gyanússá válik a dolog, s felteszi magának a kérdést például az ún. holokauszt-kérdéskör vonatkozásában: ez a mai Európa, s benne Magyarország legégetőbb problémája? Miért nem a súlyos demográfiai, gazdasági és kulturális csődhelyzet kezelésére, illetve a szervezett bűnözés elleni harcra fordítják fölös energiáikat az uniós tagállamok ahelyett, hogy a légynek sem ártó revizionista kutatókat és újságírókat juttatják rács mögé? S miért kell egyáltalán egy sziklaszilárd alapokon álló "történelmi igazságot" a büntetőjog eszközeivel körülbástyázni, ahelyett, hogy korunk vallásának teológusai előállnának a megcáfolhatatlan hitelességű bizonyítékokkal? (Nem pedig afféle infantilis ostobaságokat hirdetnének, hogy a holokausztot éppen az bizonyítja, hogy nincs rá bizonyíték. Elnézést a kissé profán hasonlatért, de ez körülbelül olyan "mélységű" filozófia, mint azt vallani, hogy szeretkezni kell a szüzességért). Végül Cion bölcsei tudhatnák mára az egyik fő történelmi tanulságként, hogy mind a természettudományos, mind a társadalomtörténeti igazság előbb-utóbb kiderül, tiltásokkal, kiátkozásokkal, bebörtönzésekkel csak ideig-óráig lehet eredményt elérni. Vagy addig sem. Hiába vették korábbi időszakokban evidenciának példának okáért a Föld lapos korong voltát vagy azt, hogy mozdulatlan bolygóként a világmindenség központja, léteznek boszorkányok, e "tudományos" tézisekről végül kiderült, hogy mind egytől egyig ostobaság, tehát a Kopernikuszoknak, Giordano Brunóknak, a Galileiknek és társaiknak volt igazuk.

No de ne legyünk naivak, s valljuk be, hogy az ellenséges oldal képviselői és mi is tisztában vagyunk azzal, hogy a holotéma nem a múltról, annak megítéléséről, hanem a jelenről, illetve a jövőről szól, miként azt Hack Péter is kijelentette a már említett tv-műsorban. (Melyben nem mellesleg több alkalommal is kiírták, hogy Ausztriában az ún. holokauszttagadást akár húsz év börtönbüntetés kiszabásával is sújthatják.) Ebben kivételesen igaza is volt Hacknak. Ugyanis a ma uralkodó cionista világlobbi hatalmának spirituális alapja a holokauszt-vallás, amely egyúttal csillagászati mértékű anyagi haszonszerzést is biztosít számára. Nem utolsósorban a zsidóság ezáltal rá tudja kényszeríteni a fél világ gój-társadalmaira - főként persze a németekre, magyarokra és legkevésbé sikeresen az olaszokra - a permanens bűntudatot s a szűnni nem akaró meakulpázást. (Szerencsére ez a kör napról napra örvendetesen szűkül, ezért is akarnak Hackék most törvényhozásilag bekeményíteni). Döbbenetesek például a mostani, ún. holokauszt-emléknap kapcsán zajló európai események. Németországban a helyzet rosszabb, mint Magyarországon. A hazánkat is gyarmatosító, felvásárló izraeli államelnököt Berlinben undorítóbb szervilizmussal fogadták, mint nálunk Wieselt vagy Liebermant. Peresz a Bundestagban oktatta ki a német képviselőket az antiszemitizmus ordas eszméjének veszélyeiről, valamint az örökös emlékezés fontosságáról és létjogosultságáról. S persze a német honatyák ájultan hallgatták mindezt, ahelyett, hogy a világtörténelem legnagyobb tengeri katasztrófájának, a Gustloff megtorpedózásának közelgő, január 30-ai évfordulójára vagy a szintén rövidesen aktuálissá váló - valóban százezrekben mérhető, elégő emberi maradványokat maga után hagyó - drezdai, valóságos holokausztra emlékeznének. (Ugyanis a holokauszt szó jelentése elégő áldozat). Maga Hack is utalt a német fiatalság tudatának - szerinte örvendetes - átprogramozottságára, amikor megemlített egy rock-koncertet, melyen a fellépő zenekar a hitleri időszak himnuszának, a "Deutschland über alles"- nek első strófáját kezdte játszani, s a holovallás mákonyával megfertőzött gondolkodású fiatalok kifütyülték a produkciót. Hack egyúttal sejttette, hogy nálunk olyan "szörnyű" a helyzet, miszerint hasonló szituációban valószínűleg fergeteges taps, ováció és euforikus tetszésnyilvánítás törne ki.

A hit gyülekezetes jogász egyúttal - kissé logikátlanul persze, miként arra Perge Ottó is utalt írásában egy olvasói levél kíséretében - tényként közölte, hogy az ún. holokauszttagadás mögött nyílt antiszemitizmus van, amely az áldozatokat úgy tünteti fel, mint akik valami bűnt követtek el. Kristálytiszta okfejtés, akár a következő bölcsesség: "Nehéz dolog sötét szobában egy fekete macskára vadászni, különösen, ha az nincs is ott... S mi mégis megfogjuk azt a macskát!" Hacknak és hasonszőrű társainak a legkínzóbb rögeszméje azonban az, hogy amennyiben a holomítosz trónfosztásával semmissé teszik a zsidóság talmudi-ószövetségi gyökerű hamis kiválasztottságtudatát és szenvedésmonopóliumát, úgy egyfelől bedugulnak az eddigi pénzcsapok, másfelől megismétlődhet - ismét egy logikátlanság - a "történelemben egyszeri és megismételhetetlen" - sosem volt holokauszt. Ezen állítás második része egyszerűen hülyeség. Amennyiben valaki például kétségbe vonná, hogy a spanyol, angol, portugál gyarmatosítók kiirtották 1492 után Amerika indián társadalmainak nagy hányadát, ebből nyilván nem következik az, hogy napjainkban ezen nemzetek fiai vagy bárki más el akarná pusztítani a maradék őslakos kisebbség mai leszármazottait. Miként a saját történelmünkből véve egy újabb példát, az a tény, hogy a mongolok és a törökök valóságos népirtást folytattak Magyarországon, épeszű embert nem jogosít fel arra, hogy azt feltételezze vagy hirdesse, hogy a jelenleg élő mongolok, illetve törökök genocídiumot készülnének nemzetünk ellen végrehajtani. Viszont egyáltalán nem lehetünk arról meggyőződve, hogy másoknak nincsenek efféle szándékaik.

Végszóként annyit mondhatunk, hogy az egész holokauszt-mizéria arról szól, hogy a világ több mint felét gazdaságilag, valamint szellemileg és kulturálisan uraló cionista-globalista körök korlátlan uralmukat fenntarthassák, az alávetett - általuk szolganépségnek s fogyasztói állatoknak - tekintett nemzetekkel elhitessék saját maguk kiválasztottságát, valamint felsőbbrendűségét. Ezért állíthatjuk Peresznek a Bundestagban ma, az emlékezés fontosságára tett utalásával szemben a nagy romantikussal - még ha ő más vonatkozásban is használta e kijelentést -, Byronnal: "Our only hope is to forget", vagyis egyetlen reménységünk a feledés.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info