Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
14:24 Az érem másik oldala13:57 Kizuhant egy négyéves kislány egy kőszegi ház második emeleti ablakából 13:50 Vádemelést javasol a rendőrség a szentendrei "palántaültetők" ellen13:23 Ismét ki lehet végezni a szövetségi bíróságok által halálra ítélt gyilkosokat az Egyesült Államokban - az Európai Unió (!) nem győz tiltakozni12:53 Molotov-koktélokat képzeltek a megszállók két sétálgató palesztin kezébe12:31 Az elvtársak sértődékenyek, ha szóba kerül az ujgurelnyomás12:11 Megérkezett a zseniális mini léghűtő a kánikula ellen (x)11:39 Motorbalesetben vesztette életét egy fideszes országgyűlési képviselő11:13 Nem jött be az Alzának a Black Friday Matter10:56 Moszkva: immunitást alakított ki az első klinikailag tesztelt orosz Covid-19-vakcina10:46 Jegybank: maradjon meg a 15 ezer forintos értékhatár a bankkártyás érintős fizetéseknél10:02 Csütörtök este már nem borogattak kukákat Szerbiában09:42 Igazi kincset talált Trump09:16 Meghalt két beteg, hárommal nőtt a fertőzöttek száma Magyarországon08:55 Bolívia ideiglenes elnök asszonya is megfertőződött
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Egy legenda nyomában - Mi történt az 1943-as szárszói konferencián?

Reklám


A magukat népi-nemzetiként, vagy a harmadik út követőiként meghatározó hazai csoportosulások előszeretettel hivatkoznak az 1943-as ún. „szárszói konferenciára”, ahol úgymond lefektették a magyar út követendő irányelveit. Néhányan már odáig mennek, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelentik: „a nyugati világ a második világháború lezárását megelőző esztendőben kegyetlen és lehetetlen választásra kényszerítette a magyarságot. Két totális diktatúra között, mindkettő ellenére kellett volna megtaláljuk a magunk útját, a magyar utat… Mi ezt 1943-ban Balatonszárszón megtaláltuk, de a nagyhatalmak nem engedték, hogy a magunk útját járjuk.”
Vannak, akik szívesen összekeverik a saját óhajaikat a magyarság, vagyis a nemzet óhajaival. Bár a szárszói találkozót a magyarság számos, általunk is elismert jeles képviselője tisztelte meg jelenlétével, nagyon is félrevezető az a kijelentés, hogy itt a magyarság egésze döntött valamiről. Sokkal inkább igaz a megállapítás, hogy néhány hívatlan prókátor próbált itt a magyarság nevében nyilatkozni és dönteni, természetesen a többség megkérdezése nélkül.
És most mindenekelőtt nézzük a tényeket.
A Magyar Élet Könyvbarátainak Tábora címmel több száz fiatalember találkozott 1943 augusztusában Balatonszárszón. Az egy hétig tartó táborozásról, ahol az úgynevezett népi írók sok kiválósága és egy csomó baloldali intellektuel is megjelent egyszerre, a legkülönbözőbb furcsa mendemondák keltek szárnyra, és még napjainkban is mesterséges köd fedi a találkozó valódi mozzanatait. Éppen a legnagyobb légköri nyomás idején, az olasz összeomlás után, Mussolini fogságának és a nyári szovjet offenzíva kibontakozásának napjaiban ült össze ez a konferencia. Hogy mi történt ott s mit tárgyalhattak, azt a nagyközönség a konferencia rendezői által kiadott és az előadások és viták anyagát tartalmazó „Szárszó” című könyvből ismerhette meg annak idején.
Jól tudjuk ma, hogy egy ilyen őszinteségekkel tele hosszú megbeszélés gyorsírói jegyzetei csak erősen megszűrve kerülhetnek a nyilvánosság elé. Sok jellemző felszólalásról kivonatot is alig kaptunk. Sőt, úgy látszik, hogy több, igen jelentős szélsőbaloldali felszólalás teljes egészében hiányzik a könyvből s csak a válaszokból, amelyek minduntalan kitérnek rá, sejtjük, hogy milyen különös dolgok lehettek benne. Mindezek ellenére úgy érezzük, már ez a kétszázharminc oldalnyi, gondosan átszűrt, olykor bizonyára erősen megszelídített gyorsírói jegyzet is hűen adja vissza a megdöbbentő valóságot, hogy min vitatkoztak tulajdonképpen Szárszón.
Már a jegyzőkönyvek első átlapozásánál megállapíthatjuk azonban, hogy a hétnapos megbeszéléseken, ahol legalább negyven-ötven órán át vitáztak a magyarság sok nagy, égető kérdéséről, egyetlen szót sem szóltak, legalábbis a kétszázharminc oldalas jegyzőkönyvben nyoma sincs annak, hogy egyetlen szót szóltak volna:
1. A bolsevista világveszélyről, annak ránk nehezedő roppant nyomásáról. Éppen akkor érződött a legjobban Európa fölött az a hatalmas légköri nyomás, amely az ilyen nagy tatárhordák minden megmozdulását megelőzi. Szövetségeseink és katonáink a nyári offenzíva legválságosabb óráit élték, és a konferencián egy-két egész halvány észrevétel kivételével senki sem kongatta meg a vészharangot, senki sem hirdette a lelkeknek a bolsevizmus elleni nagy mozgósítást. Helyette, amint majd látni fogjuk, egy hangos és erős tábor nyíltan foglalt állást a történelmi materializmusnak egyedül üdvözítő volta mellett. De nem szóltak a konferencia résztvevői egyetlen szót sem erről.
2. A fegyveres honvédelemről, a katonai szellemről, a magyarság harci kiállásáról. Mintha nem egy nagy világháború kellős közepén lettünk volna, ahol minden nép sorsa felett elsősorban a fegyveres erő dönt, mintha katonáink egyáltalán nem hoztak volna a bolsevizmussal szemben hatalmas véráldozatokat, mintha fiaink nem állottak volna kint az orosz mezőkön, mintha egyáltalán nem kéne felkészülnünk keleti határaink fegyveres védelmére, úgy tárgyaltak a konferencia vitázói. Lét vagy nemlét kérdése volt akkor nekünk a honvédelem, az arra való lelki felkészülés minden más eszmei és elvi kérdést megelőz, és egy ilyen hosszú, nagy, átfogó tanácskozás jegyzőkönyveiben egyetlen betűt nem találunk róla.
3. A vak is látta már 1943 augusztusában, hogy az egymilliónyi zsidóság hangja, önérzete mennyire megnőtt Sztálingrád óta. Minden józan ösztönű magyar ember tudta, hogy ez a tőlünk halálosan idegen, rendkívül magas intelligenciájú, kizárólag szellemi munkát végző, minden mimikrire hajlandó egymilliós kisebbség, amely úgy rátelepszik a magyarság ideg- és öntudat-gócpontjaira, mennyire többet jelent, mint egy hét- vagy nyolcszázalékos nemzeti etnikum. Azt is éreznie kellett minden józan, fiatal magyar elmének, hogy egy ilyen kisebbség megtorlásra való készülődése az elszenvedett sérelmek után igazán nem közömbös a nemzet léte és fennmaradása szempontjából. Minden józan magyar elmének tudnia kellett, mit jelent egy ilyen, ha kell, a gazdanépek katasztrófáján át is csak a saját megmaradásáért dolgozó kisebbség új megmozdulása. És a szárszói konferencián mégis szinte hőstettszámba ment, amikor Németh László, Féja Géza, Gombos Gyula és talán még ketten vagy hárman, csak egy vagy két fejezetben őszintébben merték érinteni ezt a kérdést. A felszólalók kilencven százaléka egyszerűen úgy kezelte a zsidóproblémát, mint a középosztály egyik elfogult magánügyét, tudomást sem akarván venni arról, hogy a nagy élethalálharc, amelyben a mi sorsunk is eldől, egyben a világzsidóság fennmaradásának és hegemóniájának egyik legfélelmetesebb történelmi erőfeszítése.
A konferenciát tulajdonképpen Kodolányi János bevezető előadása nyitotta meg. A beszédben, amely költőhöz méltó módon a nagy szavak csődjéről szólt, egy kis keserű kétkedésen túl semmiféle politikai hang nem csendült fel. Annál megdöbbentőbb Erdei Ferenc másnap reggel tartott előadása a „magyar társadalomról”. Erdei – és tulajdonképpen ez volt a konferencia első nyílt politikai hitvallása – mindjárt bevezetőben hitet tett a történelmi materializmus mellett. Hangoztatta, hogy ez a szemlélet sikeresen tulajdonképpen nem támadható meg. Marxista alapon vizsgálta aztán a modern magyar társadalom fejlődését a rendi idők óta.
Furcsa és megdöbbentő az, amit a gyorsírási jegyzetek szerint Erdei az 1918-as októberi forradalomról és az egész Károlyi-féle országgyalázatról elmond. Erdeinek tulajdonképpen csak az a kifogása ez ellen a gyalázat ellen, hogy „arra pedig a legkevesebb volt az ereje, hogy a háború előtti történeti örökséget, szóval a nemzeti társadalom szerkezetét gyökeresen felszámolhatta volna.” Elvont és szigorúan elméleti megállapításokkal, de a legszélsőségesebb marxista szellem mellett foglal ő állást. Nyíltan kimondja, hogy a munkásság, parasztság, értelmiség összefogása jelszóval meghirdetett mozgalomban nem a parasztság, de a marxizmus képviselné a legnagyobb erőt.
Erdei szól először a konferencia felszólalói közül fölényes hangon a Németh László és az úgynevezett népi írók politikai irányáról, a jobboldallal és baloldallal szemben kialakult „harmadik oldal”-ról. Óvatosan tompított hangját viszontválaszában egészen felerősíti feléjük, amikor kategorikusan jelenti ki:
„Miután előadásom szemlélete a történelmi materializmust képviseli, merjük-e vállalni ezt a gondolkozási irányt és az ebből következő politikai következményeket. Ha e kérdésre egy szóval kell felelnem, akkor az a válaszom, hogy: igen.”
És itt mindjárt keményen odamond Németh Lászlóéknak, akik nem hajlandók ezzel a marxista baloldallal tartani:
„Vagy haladnak helyes politikai alakulással, vagy ellene fordulnak, számukra harmadik út nincs.” Az értelmiség nem lehet más, mint ezzel a baloldallal való együtt haladás, hiszen az átalakulás akkor is bekövetkezik, ha ők nincsenek benne. Legfeljebb rosszabb lesz, mert kimaradnak belőle „mindazok az emberi, népi, helyi szempontok, amelyeket az értelmiség olyan szorongással félt”.
Erdei előadása után valóságos hőstettnek látszik a másnapi megbeszélés főelőadójának, Németh Lászlónak remek, irodalmi formába öntött fejtegetése. Legérdekesebb és legbátrabb előadásának az a része volt, amelyben a szüntelen a szabadságról szónoklók felé hangoztatta, hogy a szabadság csak valóban a magyarság felszabadulása lehet. Itt riasztásul mindjárt felidézte egy olyan szocialista állam visszataszító képét, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelik, a kisiparosságnak nagy, közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség is a legszorosabb felügyelet alá kerül, „s ebben az államban az ellenőrzöttek a magyarok és az ellenőrzők busmanok vagy tibetiek.” Jobb-e egy ilyen állam a legsötétebb jobbágyságnál, ha formailag szocialista is? Ő az első, aki a konferenciát a zsidókérdés eshetőségeire figyelmezteti. Azt mondta, ő négy év óta csaknem teljesen hallgatott erről a kérdésről, de nagyon rossz füle van annak, aki nem hallja, hogy a szemérmes és kultúratisztelő zsidóság mellett az utóbbi négy-öt évben megerősödött egy nagyon önhitt, kritikátlan indulatoktól fűtött zsidóréteg és „Shylocknak éppen a szív kell.”
Természetes aztán, hogy Németh László előadását Nagy István – miközben felmagasztalja Erdei fejtegetéseit – egyszerűen vigasztalannak nevezi. Veres Péter válaszának pontosan az a végkövetkeztetése, ami Erdeinek, hogy aki nincs velük, az ellenük van. A „harmadik oldalhoz” való tartozás egyszerű félreállás a történelmi fejlődéssel szemben.
Marosy református teológus szembe is száll aztán ezzel a marxista radikalizmussal. Nem lehet Németh Lászlót elintézni azzal, hogy fasiszta – kiáltja. Miért szégyenletesebb dolog az, amit Németh Lászlóék csinálnak, annál, amit Kovács Imre csinál, aki a zsidó nagyipar és a legitimista Szegfű társaságában harcol a magyar munkásságért? Felszólalók egész sora ismétli azt, hogy a magyarság és szocializmus elválaszthatatlanul egyet jelent. Sokat beszélnek egy bizonyos magyar szocializmusról. Csak az a baj, hogy míg ez a magyar szocializmus a különböző felszólalóknál mind más és más színt és értelmet kap, addig a marxisták mindig ugyanazokat a zárt dogmákat ismétlik.
Jellemző az egész konferenciára, amit Szabédi László felpanaszol: „Ha két egymással homlokegyenest ellenkező nézeteket valló előadó vagy hozzászóló egyforma ügyességgel és formásan adta elő a mondanivalóját, a konferencia résztvevői ugyanazzal az élénk tetszéssel fogadták mind a kettőnek szavait.” Ő leplezi le aztán teljes nyíltsággal: „A szociológus előadókról kiderült, hogy a történelmi materialista módszer hívei, bár természetesen vannak más módszerű szociológiai iskolák is. A történelmi materializmussal viszont szorosan eljegyezte magát az európai szocialista mozgalmak egyike, a marxizmus, és nálunk szocializmuson főleg, sőt, majdnem kizárólag marxizmus értendő.”
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a felszólalók többsége marxista volt. Ha az olyan igazán szakszerű előadásokat figyelembe vesszük, aminő például László Gyulának a honfoglaló magyarság életéről szóló régészeti tanulmánya, vagy Kiss Istvánnak az állam életéről szóló nagyszabású társadalomtudománya, papírforma szerint a többség nem tartozott a baloldali radikalizmus táborába. Az ilyen konferenciáknak azonban a végső irányát és hatását mégiscsak az az erős, zárt kisebbség szokta megadni, amelyik hajszálnyira ugyanazokat a dogmákat ismétli, és legjobban tudja, mit akar. Gombos Gyula, Bözödi György, de főleg Féja Géza éles intelmekkel tele felszólalásából érezzük legjobban, hogy milyen veszélyeket jelentett a vége felé már Németh Lászlóék lelkes csoportjával szemben ennek a zárt, szervezett kisebbségnek a visszhangja.
Féja a legélesebben emeli fel a hangját: „Ezért ítélem el ismételten azt a törpe kisebbséget, amely itt is a szellemi terrorizmus és hatalmaskodás útján látszólag nemes emberi célokat kívánt szolgálni, de valójában szégyenteljes visszaélést követett el az igazi, a történelmi mélységű magyar demokrácia gondolata ellen.” Ugyancsak tőle hallottuk: „Figyelmeztetem a konferenciát arra, hogy jöhet olyan történelmi helyzet, midőn demokratikus és más efféle jelszavak cégére alatt majd a zsidóság kezd új harcot a magyar értelmiség ellen, hogy a szellemi vezető szerepet ismét a kezébe kaparintsa.”
Vannak természetesen a közzétett jegyzőkönyvekben rejtélyek is. Így például minduntalan olvasunk Kovács Imrének egy bizonyos, a nacionalista résztvevőkben sok vihart támasztott felszólalásáról, viszont a kötet egyetlen betűt nem közöl belőle, hová tűnt el? Miért nem bírta el a nyomdafestéket?
De olvasunk éppen Szabédi László felszólalásában egy ifjúmunkásról, aki húsz pontból álló szocialista nyilatkozatot terjesztett a konferencia elé, kijelentvén, hogy ő szocialista, és ha a konferencia is komolyan szocialista, akkor írja alá! Jó lett volna ezt a nyilatkozatot szintén közzétenni, hogy teljesebb legyen a képünk azokról az eszmei eltévelyedésekről, amely a honi zsidóságnak és kapcsolt részeinek nagy örömére úgy uralkodott ezen a konferencián.
A rendezők megbocsájthatatlanul nagy bűne, hogy a szólásszabadság címén engedték, hogy amikor a nemzet élethalálharcban állt a bolsevizmussal, éppen a szélső marxista kisebbség mételyezze a fiatal lelkeket.
Eddig a tények ismertetése.
És most megkérdeznénk a „népi-nemzeti”, harmadikutas nagyokosoktól: árulják már el végre, hogy ki és milyen magyar utat talált meg ezen a konferencián, amelyet ma olyan vehemenciával reklámoznak, és mint egyetlen követendő példát említenek?
Honnan veszik a bátorságot ahhoz a kijelentéshez, hogy itt a magyarság döntött további sorsáról? Annak ellenére, hogy Németh Lászlóékat mi sem vesszük egy kalap alá az Erdei-féle, nyíltan hazaáruló bandával, tény, hogy ezen a konferencián az akkori magyar értelmiségnek csak egy kis töredéke vett részt. A nagyobbik része mással volt elfoglalva: a Haza védelmével! És a történelem vajon kit igazolt? Sajnos meg kell állapítani, hogy legnagyobb sajnálatunkra a radikális marxistákat képviselő Erdei Ferencnek lett igaza: akkor és ott nem létezhetett semmiféle harmadik út. A Németh László képviselte becsületes, de a reálpolitikai helyzetet dilettánsan megítélő langyos ábrándozásnak ugyanaz lett a sorsa, mint azoknak, akik, felismerve az igazi veszélyt, a jobboldalon tömörülve küzdöttek az utolsó töltényig, de legalább tudták, hogy miért. Vannak történelmi helyzetek, amikor csak két út lehetséges, és választani kell, még ha ez a választás élet és halál között történik is. A se ide, se oda jelszavú lavírozók népes táborát jól ismerjük. Ez a felfogás még soha nem hozott igazi gyümölcsöt a magyarság számára: csak a mindenkori gyávák találták ki saját bujkálásuk igazolására.
Dobszay Károly – Szittyakürt, 2006
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready