2019. szeptember 19., csütörtök, Vilhelmina, Szabolcs napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
08:41 A jobbikosok még azzal sincsenek tisztában, támogatják-e Karácsonyt egyáltalán08:04 21 milliárdos forgalmat bonyolított a mobilfizetési rendszer07:30 85-88 éves magyarokat fosztott ki a dagadt cigány - ránézésre jól bírná az életfogytig tartó kényszermunkát is06:54 Japáné a legtöbb amerikai állampapír21:55 Netanjahu idén nem mer elmenni az ENSZ közgyűlésére, hogy a karnyújtásnyira lévő iráni atomról beszéljen21:31 Rend és virágzás - 1966 éve született Traianus római császár21:04 Trump kinevezte a legújabb nemzetbiztonsági tanácsadóját20:45 A székházbevétel évfordulójára: mégsem kell börtönbe vonulnia egy tüntetőnek20:21 Új cigány zsarolási forma ütötte fel a fejét, magyar vállalkozásokat tehetnek így tönkre20:07 Hét és félezer polgármesterjelölt indul októberben, négyötödük függetlenként19:42 Snowden azt állítja, az oroszok megpróbálták beszervezni19:18 Fegyveres cigány rabolt ki kábítószerárus "fiatalt" - nehéz bárkit is sajnálni ebben a történetben18:45 Megint tanú: már fel is bontották a burkolatot a fideszes képviselő által ünnepélyesen átadott parkolóban18:12 Bódult nőt erőszakoltak meg Miskolcon17:51 A székházostromtól a székházi paródiáig
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Trianon-vita: Lipusz Zsolt válasza az eddigi kritikákra

Reklám


Olvasói hozzászólások Lipusz Zsolt, „A Habsburgok és a magyar Golgota: Volt-e köze birodalmi tagságunknak Trianonhoz (I. rész) c. tanulmányához. Sorrendben az utolsóként beérkezett hozzászólás tekinthető meg legelsőként.
Az eddig beérkezett kritikákra és véleményekre válaszol Lipusz Zsolt, cikke alább:
Viszontválasz a Habsburgok és Trianon kapcsolatáról szóló írásomra kritikusaimnak
A hírportálunkon megjelent A Habsburgok és a magyar Golgota: Vajon volt-e összefüggés birodalmi tagságunk és Trianon között című írásomnak a jelek szerint meglehetősen nagy visszhangja támadt. Pró és kontra egyaránt illették a tanulmányt, illetve a szerző személyét kritikával, amelyekre – a második rész közzététele előtt –  ez úton kívánok reagálni.
 
Mindenekelőtt: rövid történelmi áttekintésem elsődleges célja a nagyhatalmi politika természetrajzának, vastörvényeinek bemutatása volt. Természetesen a legnagyobb szamárságnak tartom a "merjünk kicsik lenni" ostoba, nemzetünket tartósan frusztrált lelkiállapotban tartó ideológiáját, ugyanakor az öncélú, terméketlen, önveszélyes kérkedést – vagy akár mondhatunk hőzöngést – sem tudom elfogadni. Tetszik, nem tetszik, a 16-17. században hazánk gazdasági, demográfiai és katonai tekintetben egyaránt képtelen volt arra, hogy külső segítség nélkül megvédje magát az oszmán-török inváziótól. Ha erre képes lett volna, a rendek nem választanak Habsburg uralkodót, s nem küldenek rendszeresen követséget a német birodalmi gyűlésekre a Türkenhilfe, azaz a török elleni segély kieszközölése végett.
 
Ugyanez áll a kiegyezésre is: amennyiben Magyarország stabil európai középhatalomként meg tudott volna állni saját lábán, az akkori elit nem egyezik ki Ausztriával, hanem elszakad tőle, és detronizálja a Habsburgokat, ez azonban kollektív nemzeti öngyilkosság lett volna, mert Ausztria még az olasz–francia koalíciótól elszenvedett 1859. évi solferinói, valamint a német egységért folyó harc során a poroszok által 1866-ban Königgratznél  rá mért katonai vereség után is európai nagyhatalom maradt, olyan jelentős hadsereggel, amely egy esetleges magyarországi felkelést vérbe tudott volna folytani.
 
Mindezek ellenére köszönettel tartozom kritikusaimnak, akik  tanulmányommal kapcsolatban építő szándékú és jóindulatú észrevételeiket, kiegészítéseiket megfogalmazták.
 
 
Bősz Ferenc, pécsi olvasónk véleménye szerint eleve reálpolitikai tévedés volt a Habsburgok trónra ültetése, hiszen világhatalmi politikát folytatva érdektelen volt számukra a Kárpát-medence sorsa és jövője. Csakhogy mindezt 1526-ban még nem lehetett előre látni. Az akkori világ leghatalmasabb ura, V.Károly (1519-1556), német-római császár (spanyol királyként I. Károly) több alkalommal is határozott ígéretet tett a magyar rendeknek, hogy amennyiben a nyugati hadi és diplomáciai viszonyok rendeződnek, azonnal katonai segítséget nyújt testvéröccsének, I.Ferdinánd (1526-1564) magyar és cseh királynak, osztrák főhercegnek, hogy a törököt elűzhesse Magyarország határairól.
 
Ami a Hunyadiakat illeti, kétségtelen tény, hogy mind a nándorfehérvári diadal (1456) hőse, mind Mátyás (1458-1490) király jelentős hadi sikereket ért el az oszmánokkal szemben, ám arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a török haderőt ekkoriban elsődlegesen az afrikai és közel-keleti hódítások, valamint a Perzsiával való konfliktus kötötte le, s éppen a mondott területi gyarapodások (Egyiptom, Mezopotámia, Rodosz stb.) erősítették meg oly mértékben mind katonailag, mind gazdaságilag (a levantei kereskedelem kézre kerítése) a Török Birodalmat, hogy a 16. század 20-as éveitől hazánknak már esélye sem volt, hogy egymaga szálljon szembe e világhatalommal.
 
Bősz Ferencek kétségkívül igaza van abban – s talán e vonatkozásban nem fogalmaztam egyértelműen –, hogy Szulejmán 1526-ban nem szállta meg  Magyarországot, és a hódoltatás majd csak 1541-ben, Buda csellel történő elfoglalásával kezdődik, az azonban megcáfolhatatlan tény, hogy a Szapolyai-házból származó I.János (1526-1540) király a megválasztása utáni évben a törökök vazallusává vált, a szultántól kapta vissza a Szent Koronát, egyes források (pl. Szerémi György) szerint a mohácsi mezőn kezet is csókolt 1529-ben Szulejmánnak, egyszóval hazánk már 1527-től török protektorátus alatt állott.
 
A török kiűzése (ami azért mégis csak a Habsburgok nevéhez kötődik), majd a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) katonai veresége után a történelem az osztrák örökösödési háború idején(1741-1748) látszólag tálcán kínálta a lehetőséget a Habsburgok trónfosztására, illetve elűzésére. Csakhogy Ausztria ellenfele, a porosz I.Nagy Frigyes (1740-1786) sem számolt egy önálló Magyarországgal, minthogy az egész Habsburg Birodalomra tartott igényt Hohenzollern uralom alatt, nem ismerve el Mária Terézia (1740-1780) uralkodását, illetve a nőági örökösödést (is) deklaráló Pragmatica Sanctiót.
 
Ami az 1867. évi kiegyezést illeti, teljes mértékben egyetértek kritikusom véleményével, miszerint Ferenc József (1848-1916) nem azért egyezett ki a magyarokkal, mert megbocsátott  vagy időközben bölcsebbé lett volna, hanem kőkemény európai külpolitikai, illetve birodalmi, belpolitikai realitások kényszerítették erre. A dualizmus kori Magyarország etnikai arányainak leírásában azonban téved Bősz Ferenc, illetve talán kissé figyelmetlenül olvasta írásom e kérdéshez kapcsolódó sorait. Ugyanis a valós helyzet – sajnálatos módon – valóban a következő volt: 1867-ben  Magyarország ( Horvátország nélkül értendő!) népességének csupán 45%-a volt magyar. Az egyébként a magyar Szent Korona uralma alá tartozó, de autonómiával rendelkező Horvátország népességének beszámításával az arány a magyarságra nézve értelemszerűen még rosszabb. Az 1910. évi, utolsó dualizmus kori népszámlálás adatai szerint Magyarország (ismét csak Horvátország nélküli) összlakosságának 54%-a volt magyar. Ez valóban jelentős gyarapodás, de sajnos még ekkor is hazánk lakosságának csaknem a fele nem magyar nemzetiségű. S ez az etnikai-demográfiai katasztrófa – miként egy két évvel ezelőtti írásomban már kifejtettem – alapvetően a török kor pusztításának, majd a 18. századi telepítéseknek-betelepüléseknek a  hozadéka, amit nemzetünk a mai napig nem tudott kiheverni. S itt azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a Habsburgok  svábokat telepítettek az országba, a későbbiekben oly sok gondot okozó rácok és oláhok pedig spontán módon, jöttek önkéntesen-önkényesen, igaz sok esetben a földesurak is hívták őket, egy szempont lévén lényeges számukra: legyen a birtokaikon jobbágy, aki a földet megműveli.   
 
Labanc néven író olvasóm az előbbiekkel szemben éppen ellentétes előjelű észrevételeit fogalmazza meg írásommal kapcsolatban. A Habsburg-dinasztia – minthogy tagadhatatlanul, leányágon Árpád-házi örökös volt – történelmi jogon jutott a magyar trónra, s amennyiben a magyar nemesség nem választja meg Szapolyai Jánost ellenkirálynak, s a magyarországi nemesi társadalom egésze a kezdetektől lojális marad Ferdinándhoz, úgy a Habsburgok magyarrá lettek volna, birodalmuk központjává pedig Buda váik ez esetben. Való igaz, tetszetősen hangzik ez a feltételezés, de sajnálatos módon semmivel sem bizonyítható, az viszont igen, hogy az Anjou-házbeli Károly Róbert( 1308-1342),és fia, Nagy Lajos (1342-1382), valamint a német eredetű Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) valóban magyarokká váltak.
 
Abban egyetértek kritikusommal, hogy Mátyás királynak éppen Zsigmond lévén a példaképe, a cseh királyság és a német-római császári cím megszerzésére törekedett, ám ha nagyszabású koncepciója valóra válik, jelentősen erősödtek volna Magyarország katonai esélyei a Török Birodalommal szemben.
 
Ami II. Rákóczi Ferenc lázadó mivoltát illeti, e kérdésben nem tudok egyetérteni olvasómmal, ugyanis az 1222. évi aranybulla 31. cikkelye, az ún. ellenállási záradék kimondja, hogy a nemességnek jogában áll az ország alkotmányát, törvényeit és ősi szokásjogait megszegő uralkodóval szemben akár fegyveres ellenállást is tanúsítani. Igaz, az 1687. évi országgyűlés kényszer hatására ezt az ősi törvényt hatályon kívül helyezte, ám ettől azt a magyar nemesség az élő jog részének tekintette. S valljuk be: I.Lipót (1657-1705) kormányzata bőségesen szolgáltatott okot a ius resistendi alkalmazására.
 
Végül Labanc néven író olvasóm kérésére néhány szövegrészletet idézek Széchenyi 1857-ben írott Szatírájából, amelyből iderül, hogy bizony – finoman szólva – nem kedvelte a Habsburgokat, kivált Ferenc Józsefet.A császári-királyi pár 1857. évi magyarországi látogatása kapcsán – amely Arany Jánost A walesi bárdok című balladájának a megírására ösztönözte – például így gúnyolódik: a császárnak magyarországi útja alkalmából hordozható árnyékszékeket,Leibsthulokat csináltattak mindenfelé,hiszen nem volna illő "az apostoli császárt (...) valami bokor mögött vagy pláne nyílt mezőn csücsülni látni". S mint régészeti leletek alapján a népvándorlás elfeledett útvonalait,úgy lehet majd e különös szerszámok előfordulásából a császár magyarországi útirányát rekonstruálni".
 
Ám sokkal durvább kritikát is megfogalmaz ugyanebben a művében a legnagyobb magyar az ekkor még meg sem koronázott uralkodóval szemben: a császári komédiás közutálat tárgya,hiszen az ilyen "embervérszagtól büdös egyént keblének mélyében mindenki megvet, és nincs dicséret, nincs ceremónia, nincs parádé, nincs ünnep,nincs megvásárlott vagy kényszerített enthusiasmus, mely elég parfümmel bírna a vérrel saturált dögnek a bűzét elnyomni". " A rothadt szívű császár" a közönséges bűnözők," mérgezők, rablók és gyilkosok iránt oly kitűnő sympathiával viseltetik",de annál könyörtelenebb a magyar szabadságharc szerencsétlen honvédeivel szemben. Mindezért ő az, akit " nem szenvedhet senki", és ha ma elvinné őt az ördög, " bizonyosan egyetlenegy emberi teremtés sem bánná, tán keserű édesanyján kívül – és még ez is kérdés".
 
 
Úgy gondolom, hogy a mai rendkívül nehéz időkben, egy súlyosan roncsolódott nemzettudatú nép esetében kardinális jelentősége van annak, hogy múltjának minden egyes mozzanatával tisztában legyen, reálisan értékelje önmagát és történelmi múltját, tehát a felesleges és értelmetlen érzelmi vulkánkitörésektől óvakodjon, hiszen ezzel csak önmagát csapja be. E nélkül is büszkék lehetünk múltunkra és történelmi nagyságainkra.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
Tisztelt Szerkesztőség!

Lipusz tanár úr dolgozatait, elemzéseit mindig élvezet olvasni, ezért ért nagyon váratlanul a legutóbbi, a Habsburgok és Trianon közötti (szerinte nem létező) összefüggésekről megírt legutóbbi tanulmánya. Amelyben ráadásul a Habsburgok magyarországi tetteiről (én inkább csak bűnöknek nevezném őket) vajmi keveset írt, annál inkább mentegeti viszont az akkori hazai politikai elitnek (a főnemesség nagy része) a Habsburgokhoz való dörgölőzését. Ezért megpróbálok minél rövidebben reagálni az állításaira.
Lipusz tanár úr azzal kezdi tanulmányát, hogy az 1526-os csatavesztés után Magyarországnak nem maradt más lehetősége, mint egy Habsburgot meghívni a magyar trónra, amely állítását azzal indokolta, hogy az országnak egyedül nem volt megfelelő ereje a török birodalommal szembeni harcokhoz. Majd, nem sokkal később, hosszasan, három pontban elemzi, hogy miért nem volt a Habsburgoknak sem erejük, sem pedig igazán érdekük Magyarország török uralom alóli felszabadítása. De akkor hadd kérdezzem meg, hogy mi értelme volt végül is a Habsburgok trónra ültetésének? Nem volt ez sokkal inkább egy hatalmas reálpolitikai tévedés az akkori főnemesek részéről? Azt gondolták, hogy az ő áldozatvállalásuk helyett majd inkább Habsburg segítséggel/ áldozatvállalással vesszük fel a harcot a törökökkel, és, lássuk be, hogy ez igen csak nagy tévhitnek bizonyult.
Ráadásul Lipusz tanár úr azonban néhány tényt nem vesz vagy nem akar figyelembe venni ezzel kapcsolatban. Például azt, hogy ez a lesajnált (merjünk kicsik lenni) Magyarország, amikor megfelelő emberek irányítása alatt állt, akkor igenis egyedül is eredményesen vette fel a küzdelmet a török birodalommal szemben. Ennek kicsúcsosodása a Hunyadiak kora, amikor először megtanulták félni a törökök Magyarország nevét, majd Hunyadi Mátyás uralkodása alatt tisztelni is. Viszont amikor külső segítségre várt az ország, akkor abban mindig csalatkoznunk kellett. Nem elhanyagolható tény továbbá az sem, hogy 1526-ban a törökök egyáltalán nem szállták meg, foglalták el hazánkat (az majd csak 1541-től kezdődik meg) néhány valóban fontos délvidéki végvár kivételével, így azt akkoriban nem felszabadítani, "csak" megvédeni kellett volna, ami azért nagy különbség. Ugyanakkor, bár minderre nem futotta a "nemes" császárok ereiből, arra azért mégis, hogy a császári zsoldos seregek időnként végigdúlják, rabolják, pusztítsák az országot, vagy éppen a havasalföldi vlach hordákat uszítsák hazánkra.
Ezen kívül Lipusz tanár úr pár sorban kitér az elvesztett Rákóczi-szabadságharcra, de nem említi, hogy 1740-ben az Isten kezünkbe adta az esélyt, amellyel élni nem tudtunk. Hiszen 1740-ben kihalt a Habsburg-ház, és nem sokra rá Mária Terézia (a poroszokkal szembeni sorozatos katonai vereségek következtében) Pozsonyban könyörgött a magyar rendeknek a karon ülő csecsemőjével, hogy mentsük meg a birodalmat. És mi természetesen életünket és vérünket ajánlottuk, nem gondolván arra, hogy a Habsburgok majd szó szerint a szavunkon fognak majd. "Hálából" az a karon ülő csecsemő megkoronáztatni sem volt hajlandó magát. Csak játszunk el a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a magyar rendek fölajánlkozás helyett lefogatják Máriát és gyermekét és kivégzik őket! Habsburgok nélkül nem nagyon lett volna elképzelhető Habsburg-birodalom sem.
De a legszembetűnőbb a kiegyezés szükségszerűségének kritka nélküli elfogadása, megmagyarázása. 1849-ben elvesztettük a szabadságharcot, ez tény. Mind ahogy az is, hogy sem azelőtt, de azóta még kevésbé tartották a magyarokat a birodalom megbízható alattvalóinak, ezért a megtorlás és a terror évei következtek. 1867-ben nem azért egyezett ki Ferenc József a magyar rendekkel, mert megbocsájtott vagy bölcsebb lett volna. Minden erről szóló legendával ellentétben még csak Sissinek is vajmi kevés kevés köze volt mindehhez. Ahogy Lipusz tanár úr mondaná, ennek kőkemény reálpolitikai okai voltak, ugyanis 1849-hez képest megváltoztak a külpolitikai körülmények. Például Poroszország döntő ütközetben legyőzte a Habsburg-birodalmat a német népek egyesítéséért folytatott háborúban. Hogy ekkor ne lett volna nemzetközi támogatottsága a független, a birodalomtól elszakadó Magyarországnak? A Habsburgok ezt nagyon nem így gondolták, valós veszélynek látták Magyarország függetlenné válását. Főleg azok után, hogy ezt a poroszok akkor támogatták volna (ne felejtsük el, hogy akkoriban még Anglia és Oroszország is gyakorlatilag szövetségesei voltak a poroszoknak az uralkodóházaik közötti szoros rokoni kapcsolatok miatt) legalább papíron, történt erre próbálkozás is például a Klapka-légióval. De nálunk ez nem talált kedvező táptalajra, mi inkább kiegyeztünk. Az olaszok nem, ők 1871 után függetlenné válhattak és egyesülhettek Habsburg területek rovására (is). Az út előttünk is nyitva állt, nem biztos, hogy sikerült volna, de az igazság az, hogy meg sem próbáltuk. Ennek következményeiről azért, remélem, még lesz lehetőség vitatkozni.
További néhány félreértés tisztázása. Lipusz tanár úr említi, hogy a 19. században Magyarország lakosságának csak 46%-a volt magyar ajkú. Csak azt nem említi, hogy ez Horvátországgal együtt értendő, amely ország viszont soha nem volt része a Szent-Koronának, minthogy önálló perszonáluniót alkotott Magyarországgal jogi értelemben. Ha ezt a torzító tényezőt kivesszük, akkor viszont az 1911-es népszámlálási adatok alapján (amikorra már erősen módosultak a nemzetiségi arányok még az 50-100 évvel azelőttihez képest) is Magyarországon abszolút többséget alkotott a magyar nemzet (55%). Az orosz birodalmi politikában pedig a pánszlávizmus nem cél volt, hanem csupán eszköz. Olyan eszköz, amellyel pont a Habsburgok balkáni befolyásának növekedését kívánták gátolni, ellensúlyozni. Amennyiben Magyarország garanciát adott volna Oroszország számára (nem lett volna nehéz), hogy érdektelen a balkán-félsziget tekintetében, úgy valószínűleg az oroszok is ejtették volna a pánszlávizmus eszméjét, de semmiképpen sem erősítették volna azt a Romániát Erdély odaítélésével, amely nekik is útban volt egyébként a Fekete-tengeri terjeszkedéseikhez.
Lipusz tanár úr tanulmányának eddigi első részében egyébként vajmi kevés szó esett arról, hogy a Habsburgok tettei okolhatóak-e Trianon bekövetkeztéért. Sokkal inkább csak azt próbálta alátámasztani, hogy Magyarország számára nem volt más lehetőség, mint a Habsburg-birodalomhoz való tartozás. Én viszont nem hiszek a dolgok eleve elrendeltetésében. Annyiban igaza van a tanár úrnak, hogy a függetlenségért és szabadságért gyakran küzdeni és talán sokszor harcolni is kellett volna. De miért érdemes mindezt vállalni, ha nem ezekért a magasztos elvekért? A történelem során soha semmi nem volt ingyen, nem röpült be a sült galamb egyetlen nép száján sem. Mindenki döntse el maga, hogy mennyiben elfogadható az az indok, hogy nem akart valaki harcolni a hazájáért, amikor pedig arra nagy szüksége lett volna a hazának.

Amennyiben a tisztelt szerkesztőség érdemesnek tartja írásom megjelentetését, úgy nem csak hozzájárulok ehhez, hanem kérem is azt!

Üdvözlettel:
Bősz Ferenc
Pécs
Labanc egy teljesen más szemszögből közelíti meg a kérdést:
Habsburgok és Trianon 
Örömmel olvastam történész kollégám, Lipusz Zsolt eszmefuttatását birodalmi tagságunk és Trianon összefüggéséről! Bár magam sokkal messzebb helyezkedem el a kérdés megítélésében az uralkodó nézettől, de üdítő volt, hogy ilyen nagy nyilvánosság előtt helyet kaphat olyan vélemény, mely nem simul bele a balnacionalista-Habsburg-gyűlölő áramlatba. Röviden reflektálni szeretnék az olvasottakra!
Eddig nem hallottam róla, hogy Széchenyi rühellte volna a Habsburgokat. Kíváncsi lennék a forrásra! Biztos azonban, hogy lojális volt dinasztiánkhoz, akár csak az arisztokrácia többsége. A nemzetközi megállapodásoknál is fontosabb a Habsburg-trónigény tekintetében, hogy Árpád fejedelem nőági leszármazottairól van szó. A vérszerződés értelmében ugyan is csak ilyen dinasztiák tagjai közül választhat a nemesség uralkodót. Egyébként a származás elve a Világ legtöbb monarchiáját jellemezte-jellemzi. Semmiképpen sem nevezném kényszerhelyzetnek, hogy a Habsburg Birodalom védszárnyai alá kerültünk, hiszen ezzel a földrész legsikeresebb dinasztiáját sikerült „megszereznünk”.
Nem illeszteném a perszonáluniós kísérletek sorozatába Mátyás hadjáratait, hiszen itt nem arról volt szó, hogy szerződés / házasság  útján szerzett magának országokat, ahogy a Habsburgok tették, hanem arról, hogy ezért keresztény vért ontott. Végső célja a római császári cím megszerzése volt, amire alacsony származása miatt semmi esélye sem volt. A Közép-Európai birodalom „magyar” dinasztia uralma alatt jött létre, hiszen a Habsburgok magyar királyok is voltak. Itt érdemes rávilágítani egy általános félreértésére. Az uralkodót identitása nem nemzethez, hanem dinasztiához kötődik. Így Szent István pl. nem magyar volt, hanem Árpád-házi (Turul). I. Ferdinánd pedig – anyanyelve ellenére – nem spanyol, hanem Habsburg. Ha a nemesség egy része nem próbálkozik Szapolyai trónra ültetésével, hanem mindannyian, egy emberként Ferdinánd mögé állnak, esélyünk lett volna arra, hogy Buda legyen a Birodalom középpontja, a dinasztia nyelve pedig – elhagyva a spanyolt – német helyett a magyar. Erős túlzás, hogy a protestánsokat ki akarták volna irtani a Habsburgok. Ugyan olyan túlzás, mint amit egy másik, huszadik századi témával kapcsolatban szoktak hirdetni. Miért lett volna megoldás átengedni a törököt? Elveszíteni függetlenségünket önként? Hogy néznénk a tükörbe, ha a pogány mellé álltunk volna a kereszténységgel szemben? Ez épp olyan árulás lett volna, mint Horthyé 1944-ben. Miért lett volna „ár”, hogy Magyarország Bécs uralma alá került? Bécsben székelt a magyar király, így a magyar király jogara alá tért vissza az ország. Rákóczi nem szabadságharcos volt, hanem lázadó. Törvényes uralkodója ellen senki sem tud „szabadságharcot” vívni, hiszen a király nem rabtartója, hanem ura a nemzetnek. Érdekes módon Luxemburgi Zsigmond, az Anjouk és Jagellók esetében senki sem szokott „idegen hatalomról” beszélni…
1849-ben sem beszélhetünk „szabadságharcól”, csak belháborúról reguláris császári-királyi és irreguláris lázadó csapatok között.   Axiómának szokás tekinteni, hogy Magyarországnak el kellett volna szakadni Ausztriától, de sosem indokolják meg, hogy mégis miért? (Akár csak az uniós csatlakozás: „így jobb lesz és kész”.). Egyébként törvényesen ezt meg sem tehette volna, hiszen ezzel felrúgja a Pragmatica Sanctiot. Esetleg arra lett volna mód, hogy az országgyűlés új tárgyalásokba kezd a dinasztiával az esetleges elválásról, de ez messzire vezetne. Üdvözlendő, hogy Lipusz tanár úr megállapítja, hogy egy független Magyarországot nem lehetett volna egyben tartani a nemzetiségek törekvéseivel szemben. Kossuth azt hitte, hogy „csak” egy dinasztia tartja össze a Birodalmat, de milyen nagyot tévedett! Ha tanulmányozta volna a történelmet – elég ha a magyart – látta volna, hogy ennél erősebb kapocs sosem volt egy többnemzetiségű állam fölött, épp a nemzetek feletti jellege miatt! Van rá esély persze, hogy egy nemzet együtt vérzik el dinasztiájával. De miért kéne ezt elkerülni? Erre inkább büszkének kell lenni! Meghalni Krisztus földi helytartójáért! A szélsőbaloldali (függetlenségi) és jobboldali (Deák-párt) mellett érdemes lett volna megemlíteni a jobbszél tábort, akik kimondottan üdvözölték a kiegyezést, illetve a szélsőjobboldalt, akik pedig a 47-es állapotokat szerették volna visszaállítani.
Biztosra vehetjük, hogy Kossuth ábrándjainak nem volt alapja. A fő kérdés azonban inkább az, hogy felrúgva érdekeinket (középhatalmi tényező lehetünk, gazdasági előnyök, stb.) és törvényeinket, kellett volna-e erre törekednünk? Véleményem szerint: nem. Az 1848-49-es forradalmakat ugyanaz a szabadkőművesség robbantotta ki, mint korábban a „nagy” francia forradalmat és később a két világháborút. Ha megvizsgáljuk a főbűnösök hátterét, ha megtekintjük a szabadkőművesség céljait, ha figyelembe vesszük, hogy ezt félig-meddig már büszkén vállalják (annyira kimosták az emberek fejét, hogy megtehetik), világosan áll előttünk. Ahogy 1848-49-ben, úgy 1914-18-ban is az volt a céljuk, hogy lerombolják a trónokat és az oltárokat. De a Gondviselésnek, és kegyeltjének, I. Ferenc József királyunknak hála, a szabadkőműves-liberális köztársaságra 69 évet várniuk kellett országunk sírásóinak.
Labanc
Lipusz Zsolt válasza Tarnóczy Szabolcsnak
Kedves Szabolcs!
Személyes ismeretségünkre, sőt baráti viszonyunkra tekintettel kérlek nézd el nekem a tegező formulát.
Mindenekelőtt köszönöm építő és jó szándékú kritikádat írásommal kapcsolatban, de talán Te is félreértettél néhány dolgot művemmel kapcsolatban.
A magam részéről tragédiának tartom, hogy a közép-európai államszövetség nem egy magyar királyi dinasztia (pl. a Hunyadiak) uralma alatt jött létre, hiszen ez esetben a külpolitikában a Duna-völgy kapott volna prioritást, s az elsődleges katonapolitikai cél az oszmán-török hódítók kiszorítása lett volna hazánk földjéről. Sajnos, a történelem nem ezt a verziót igazolta, hanem egy idegen dinasztia, a Habsburgok kezébe adta a helyzet megoldásának kulcsát.A magam részéről azonban továbbra sem hiszem, hogy a Habsburgok részéről már a 16-17. században valamiféle tudatos, magyarellenes , nemzetünk megritkítására, netán kiirtására irányuló szándék érvényesült volna, ebből a szempontból nagyon tanulságos a korabeli források tanulmányozása, hiszen a cseh és német rendek éppen azt vágták I. Ferdinánd(1526-1564) fejéhez, hogy velük ellentétben éppen a magyaroknak kedvez, rovásukra őket támogatja.
Egyszerűen arról van szó, hogy a Habsburgok világpolitikát folytattak, és hazánk e perspektívából alárendelt szerepet játszott, bármennyire is fájdalmas ez nekünk. Ezért is állítom, hogy nemzeti tragédia, hogy egy közép-európai birodalom nem magyar vezetéssel jött létre.
Azzal az állításoddal határozottan vitatkoznom kell, hogy a nagyhatalmak részéről már 1867-ben eldöntött tény volt a Monarchia szétverése, hiszen amerikai-angol politikai körök még 1917-ben is ezen államalakulat fennmaradásával számoltak, igaz föderalizálni kívánták, s a legjelentősebb nemzeteinek (cseh, román) ugyanolyan politikai-nemzeti jogokat kívántak biztosítani, mint az osztrákoknak és a magyaroknak. S végül a Galíciából történő zsidó beáramlásnak a kiegyezéshez és a Habsburgokhoz semmi köze nem volt.Egyrészt ez az exodus már megindult a reformkorban, bár jelentős méreteket kétség kívül 1867 után öltött, másrészt ezt a magyar kormány megakadályozhatta volna, hiszen kizárólag Budapest kompetenciája volt, beengedi-e őket, illetve szab valamilyen kvótát avagy sem, ebbe sem Bécs, sem a Habsburgok nem szólhattak, nem is szóltak bele. Magyarán: például a szabadelvű Tisza Kálmán egy teljesen szuverén ország kormányfőjeként is engedélyezte volna a galíciánerek beözönlését, ha a Monarchia magyar felének miniszterelnökeként engedélyezte, ugyanis - ismétlem - e kérdésben csak és kizárólag ő, illetve a budapesti kormányzat volt illetékes.
Építő és jó szándékú kritikádat köszönve:
Lipusz Zsolt
Tarnóczy Szabolcs hozzászólása:
Lipusz tanár úr mélyreható tanulmánya történelmi tragédiánkat kevéssé ismert, új szempontok alapján elemzi, melyből mindenképp rendkívül sokat tanulhatunk. Bizonyos megállapításai mégis arra késztetik a magamfajta laikus történelemkedvelőt, hogy opponens véleményem megosszam a honlap olvasóival.
Nyilvánvalóan téves és igazságtalan lenne a teljes Habsburg uralkodóház minden alakját és birodalmi politikáját általában magyarellenességgel, vagy nemzeti tragédiáink egyedüli és fő okozóiként vádolni. A kollektív felelősség tanának ószövetségi eredetű, démoni tana ez esetben sem lehet igaz.
Néhány esetben mégis szerecsenmosdatásnak tűnik felmentésük a felelősség alól. Figyelembe kell vennünk, hogy a történelem felelős döntéshozóinak egy-egy húzása – akárcsak a sakkjáték esetében – több cél elérésének szándéka is motiválhatja, mint ahogy az is előfordulhat, hogy egyetlen cél egyidejűleg több húzásra is készteti őket.
Az a tény tehát, hogy a Habsburgokat nyugaton lekötötte az új világ gyarmatosítása, és a protestánssokkal szembeni felekezeti háborúk, még nem jelenti feltétlenül, hogy Magyarország cserbenhagyása a törökkel szemben ne lehetett volna tudatosan tervezett, szándékos mulasztás részükről! (Gondoljunk csak példaként az USA viselkedésére az I. és a II. világháború, vagy a balkáni háború idején: Mindig az utolsó fázisban léptek hadba, mikor a szemben álló felek már teljesen kimerültek és felmorzsolódtak a harcokban. Így a győzelem, s annak búsás haszna szinte ingyen hullott az ölükbe.) Nos, a Habsburgok számára is elsősorban a politikai akarat hiánya lehetett, hogy Magyarország felszabadítását nem korábban (Mondjuk Bécs első ostroma idején) kísérelték meg. Nyilván tisztában voltak azzal, hogy minél jobban belerokkan Magyarország (és az Oszmán birodalom) a küzdelmekbe, annál könnyebb lesz neki később uralma alá hajtani a rebellis természetű magyarokat. (Mint ahogy a magyar végvári hősök érdemeit sem csökkenti, hogy az Oszmán birodalom haderejének jelentős részét lekötötték a birodalom keleti határainál újra be-betörő mongolok.)
Egyáltalán nem tűnik irreálisnak az a feltételezés, hogy a Habsburgok e kiváró politikája mögött megbújt ama hátsó szándék is, hogy a törökök által kipusztított magyarok helyére a birodalom más részeiből telepítsen be majd más nemzetiségűeket, hiszen egy inhomogén etnikumú országban sokkal könnyebb a hatalmat birtokolni, az „oszd meg és uralkodj” elve alapján! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hírhedt „rácjárások” ténye: Az Oszmán hódoltság alatt a törökök rác janicsárokat képeztek ki a magyarok télidei irtására, akik azután a kellő időben átállva a Habsburgok oldalára, folytatták ugyanezen tevékenységet.
Ám Lipusz tanár úr tanulmányának egyes kitételei a kiegyezés értékelése tekintetében még kérdésesebbnek tűnnek. Történelemtanárként nyilván jól tudja, hogy a történészeket veszélyeztető egyik leggyakoribb csapda a „mi lett volna, ha…” érvelése. Hiszen maga is írja, hogy ’67-ben a „jövő még számos variációs lehetőséget hordozott méhében”.  De ha ez igaz a kiegyezésre, mért ne lehetne igaz a Duna-menti népek egyesítésének Kossuth-i tervére?!
Lehet, hogy a Kossuth-Deák vita nem minden egyes kérdésében volt Kossuthnak igaza. Fogadjuk el a tézist, hogy e Duna-menti összeborulás – ha egyáltalán megvalósítható lett volna – kedvezőtlenebb jövőt hoz országunknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kiegyezés kérdésében ne lehetett volna Kossuthnak igaza! A Kasszandra-levélben ugyanis olyasmit jósol Kossuth, amit igenis, akkori ésszel is el lehetett képzelni! Kossuth az emigrációban világpolitikai tapasztalatokat is szerzett, némileg még a szabadkőművesek lapjaiba is belelátott, tehát világos volt számára, hogy a történelem igazi irányítói számára a Habsburg birodalom szétverése eldöntött tény, csupán idő és mód kérdése. Viszont nem volt mindegy, hogy mikor ez megvalósul, Magyarországnak milyen státusza lesz. Kossuth is pontosan a közös minisztériumok létében látja a veszélyt (hadügy, külügy, pénzügy), hiszen ez háború esetén közös felelősséget is jelent. A rövidlátó politikusok általános és visszatérő hibája, hogy a holnapért beáldozzák a holnap után-t. Ez volt Deák „vétke”. Kossuth viszont ekkor már rég nem elsősorban szabadságharcban gondolkodik, hanem a passzív rezisztencia erejében.
Mivel nem vagyok szakember, én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy „mi lett volna, ha” módra fogalmazzak. Még ha Kossuth csak homályosan sejtette volna is Trianont, mi már biztosak lehetünk valamiben. Ha a” ki nem egyezés” nem is akadályozta volna meg ország csonkító tragédiánkat, az csak számunkra jóval kedvezőbb feltételekkel jöhetett volna létre! Például a valós etnikai határok figyelembe vételével. Valahogy úgy, mint később, a két Bécsi Döntés idején. (De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy épp a kiegyezés teremtette meg szellemi-gazdasági feltételeit a szomszédos nemzetiségek, sőt a galíciai zsidóság felgyorsult ütemben történő bevándorlásának. Még ha ezt Kossuth nem is látta előre…)
Tarnóczy Szabolcs
Olvasónk a zsidó vonalról:
Üdvözletem a Kurucoknak és minden kedves történelmet kedvelő olvasónak és egyszerű kíváncsiskodóknak.
Szeretnék én is hozzáfűzni némi kiegészítést a dolgozathoz. Igazándiból a kinek az okán? Kinek az érdekében(?) jutottunk Trianon tragédiájának taglalását szeretném kiszélesíteni, vagy inkább kiegészíteni néhány információval.
Nekünk az ELTE budai tanítóképzőjén a történelem oktatást egy magas tudású (nevét direkt nem említem) tanár a következő "anekdotával" kezdte. Nem szó szerint, nagyon leegyszerűsítve, távirati stílusban: Lipót hadban állt a franciákkal, de ahhoz pénz, pénz és pénz kell. Nem derogált elfogadni a zsidó tőkét! Viszont kiapadt a kincstár és Oppenheimer meg várta vissza a kölcsönkapott jussát. Lipót tétlenségében csak annyit tudott felelni, vagy valami hasonlót, hogy: "..de hiszen Oppenheimer, te zsidóóóó vaaagy...!" Oppenheimer addig pattogott, míg ha jól emlékszem a sztorira, börtönbe záratta a császár. A furmányos zsidó kiterjedt, működő kapcsolatainak köszönhetően, informálta a budai illetékeseket Lipót helyzetéről. Ennak fényében török offenzíva került kilátásba, amitől a császár berezelt. Tehetetlenségében újra Oppenheimerhez fordult, majd beindult a gépezet és a történelemben egy kísértetiesen előforduló helyzet alakult ki. Zsidók által (is) pénzelt tőkéből indulhattak Budának. A másik oldalon meg hűséges zsidók védték Buda (Ofen) városát. A "balhé" elültével a zsidóság egy része a törökökkel együtt elhagyták a várost. Ugyanakkor egyes családok maradhattak, sőt ettől kezdve nyugatról az ország területére megindult szépen a zsidóság beáramlása.
T. G.
(Kuruc.info)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready