2020. április 4., szombat, Izidor napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:22 A koronavíruson is bőszen nyerészkedő csalón mutatta be a rendőrség legújabb jogvédő eljárását10:58 Vájárok haltak meg sújtólégrobbanás következtében egy kolumbiai bányában10:43 Orbán annyi munkahely létrehozását ígéri, amennyit a vírus elpusztít10:26 Egy venezuelai hadihajó tüzet nyitott egy német óceánjáróra, majd nekiment - és szépen elsüllyedt10:04 Holmi járvány nem lankasztja a bűnözők erőszakosságát Mexikóban sem - a boltokat is csoportosan fosztogatják09:49 A legtöbb vizsgált fertőtlenítű hatásúként árult termék használ, de akad köztük átverés is 09:17 Több ezer koronavírus miatt elhunyttal számol a svéd miniszterelnök09:01 Bódi Guszti Facebook-oldalán kottyantotta el egy "felelősségteljes" főnővér, hogy koronavírusos08:48 Trump: ajánlott, de nem kötelező szájmaszkot hordani - az elnök valószínűleg nem is él vele08:29 Különböző emberfajok létére találtak bizonyítékot Dél-Afrikában08:14 Szóváltás és vita a 28-as villamoson: az egyik Cicero halálra késelt egy utast07:56 Már 678 a hazai fertőzöttek száma, az elhunytaké 3207:38 New York állam nem bírja se kórházi ágyakkal, se lélegeztetőgépekkel07:20 A Hold és a Mars továbbra is a NASA célkeresztjében06:48 Trump és Macron az ENSZ BT-ben győzné le a koronavírust
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Dobszay Károly: Marschalkó Lajos sírjánál

Reklám


Dobszay Károly Marschalkó sírjánál
A müncheni Nord Friedhof (Északi temető) egyik csendes, gondozott parcellájában a kissé már megkopott, de még mindig méltóságteljes márványlap immár 42 éve hirdeti, hogy itt nyugszik „az utolsó magyar óriások egyike“. Idegen földben alussza örök álmát, mert a száműzetéséből már nem térhetett haza. Pedig úgy szeretett volna hazamenni, ahogy azt Könyörgés akácvirágért c. költeményében megénekelte.


1968. május 20-án hullott ki kezéből a toll. A síremléket egy évvel halála után, 1969-ben közadakozásból emeltették „a nemzet hű fiai“, amint ezt a kőbe vésett felirat is megörökítette. Egy kései tisztelőjének köszönhetően mindig friss virág jelzi, hogy még van, ki önfeláldozó harcát nem felejti.
Hogy ki volt Marschalkó Lajos, amíg élt, és ki lesz továbbra is, hogy most már a Magyar Parnasszuson pihen? E kérdésre nem könnyű válaszolni. Fizikai élete után pontot tehetett a halál, de szelleme még évtizedek múlva is kísérteni fogja azokat, akiket e klasszikussá vált kifejezéssel bélyegzett meg: Világhódítók.
És persze kísérteni fogja a mi nemzeti oldalunk azon gyászvitézeit is, akik nevének hallatára még ma is összerezzennek, vagy lekicsinylően legyintenek, hogy saját gyávaságukat és tehetségtelenségüket palástolják.
Sokan voltak, akik – míg élt – a kenyerétől a becsületéig mindent el akartak venni, mert egyet nem tudtak soha: a talentumát.
Gyűlölték és irigyelték, mert ő volt az első – megelőzve a COMMON SENSE és a THE CROSS AND THE FLAG cikkíróit – aki meg merte írni, hogy Dachauban senkit sem gázosítottak el, legfeljebb arzénes kenyérrel mérgeztek meg 1045 német katonát – a háború után...
Álljon itt örök figyelmeztetésül, harcostársának és barátjának, Fiala Ferencnek róla írt nekrológja, ami annak idején a Hídfő 1968. június 10. számában jelent meg:
Elment – nincs többé
Mécs László ebben foglalta össze költői hivatását: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld“. Sík Sándor pedig ebbe: „A testvéreknek, akik az éjben járnak, az Isten küldött szentjánosbogárnak“. Amikor Prohászka Ottokár a ravatalán feküdt, akkor Bangha Béla ezt írta a Nemzeti Újságba:
„Lobogó láng, utolsót lobbantál!
Tűz – ki melegítettél,
Fény – ki világoskodtál,
Segítő Kar – mely lehajoltál hozzánk,
Égbe nyúló Mutatóujj,
Világító tornya a tébolygó lelkeknek,
Isten nagy papja, aki prófétája voltál nemzetednek,
Mózese a sivatagba tévedt modern világnak!
Könnybe vész előttünk a világ, amikor e szót leírjuk: Prohászka Ottokár nincs többé! Elment! A test elesett, a lélek kiszabadult! Kiszabadult s minket itt hagyott. Csak azt tudjuk a gyász bénító fájdalmában, hogy borzasztó, amit vesztettünk. Szegényebbek lettünk, végtelenül szegényebbek, mint aminők tegnap voltunk.
Elment a nagy igehirdető!
Elment a nagy vigasztaló!
Elment a nagy életrekeltő!
Elment s az űrt, melyet visszahagyott, nem fogja pótolni tán száz évig senki. Tegnap még a miénk volt, s mint minden megszokottat, őt is úgy vettük, mint ami van, s nem is lehetne, hogy ne legyen. Ma érezzük csak, mennyivel szürkébb lett a magyar glóbusz nélküle. Tegnap ismét hatalmas darabbal lett kisebb Magyarország. Nem területet vesztettünk, hanem lelki nagyságot. Termete ma már a ravatalon fekszik, de a nagy halott lelke a halálban is zúgó szélvészként beszél.”
Szóról szóra elmondhatjuk, leírhatjuk mindezt Marschalkó Lajos ravatalánál is. Ő nemcsak rózsákat oltogatott vadócba, ő nemcsak csendes nyári esték virágillatos mézdús világának szentjánosbogárnyi fénye volt, hanem lobogó láng, egeket átszelő üstökös, fergeteges fekete éjszakákat mennydörgéssel átvilágító villámlás. Sínai puszták kietlenségében bolyongók eligazító fényoszlopa.
Amikor az olajtengereket s gázóceánokat rejtő föld mélye szétrepeszti a felette ívelő, leszorító földkéreg millió és millió mázsás mennyezetét s őserővel tör fel ez a belső feszültség, ez az energiagazdagság, akkor csap fel az egekig oly elementáris tűzoszlop, mely bevilágítja a kitörés környékét, tíz-húsz-száz kilométeres körzetben. Ez volt Marschalkó Lajos, az író, a zsurnaliszta, a költő; a keresztény magyar nemzeti érzés energiaóceánját hordozta szívében, eszében, s e belső energia feszülése robbant ki egekig felcsapó lángokban - az írásaiban. S most ez a lobogó láng is ellobbant, kialudt.
S ahol a fáklya kialszik, ott mindig sötétség marad vissza. Ez a fény törvénye: utána csak árny marad. Reméljük, hogy lesznek Marschalkó Lajos után is világító fényeink, vezető csillagaink, de ilyen fényóriás nem támad egyhamar a nemzeti magyar táborban.
Nem tudom, hogy véletlenség-e az, vagy végzés, hogy éppen egy akácfa tövébe került sírja. Ez az akácfa pár nap múlva édes, bódító, fehér virágözönbe fog öltözködni. Én csak arra kérem ezt az akácfapompát, hogy vigye el, küldje el a szelek szárnyán a hajdúsági, a debreceni, a szatmári, a kunsági, a Duna-Tisza közi magyar akácoknak a síró üzenetet, hogy Marschalkó Lajost ne várják már élve haza, itt szakadt meg a szíve a bajor akácok alatt, itt szórják le rá a bajor akácok édes-mézes illatukat, itt fogják akácvirághullás idején fehér szirom leplükkel betakarni.
Marschalkó Lajos szíve testvéri kitárulással ölelte magához mindazt, aki és ami magyar volt. A nagy próféta-elődje, a poeta laureatus, Ady Endre megírta keserű perceiben „Az undor óráiban“ című vádló versét:
Gőgös undorral volna jó
Nézni, hogyan kerül zátonyra
Kalózok kezén martalékul
egy gyönge, bordás, rossz hajó.

Itt voltunk: voltak vészjelek!
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek!!!
Marschalkó Lajos nem vádolt, csak világított, lobogott, gyújtott, ihletett, utat mutatott. Ady Endre megírta a „Rég halottak pusztája“ és a „Haláltó fölött“ című verseit is:
Napverte pusztán, lila ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta.


Ez a puszta a rég-halottaké,
S készek a hűs ravatalok.
Jaj annak, jaj, – aki megtudja,
Hogy halott! Hogy már rég halott,
Hogy már rég halott, rég halott...

A haláltó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.

Hiába minden, mind elveszünk,
Húz a haláltó: elveszünk.
Hiába lelkünk, … lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk,
Erőt mi rajta nem veszünk.
Marschalkó Lajos is látta a magyar lelkek kiégett pusztáját, látta az élve is már halott magyar szíveket, de ő e homokba lobogó lelke ki nem apadó gazdagságának magvait szórta, az élve is halott magyar szívekbe pedig a pátriárka reménytelenség ellenében is reménykedő lelki erejével záporozta a halott-támasztás tűzesőjét. Őrzök egy postai levelezőlapot, amelyen egy magyar írástudó sok keserű csalódása után azt írta, hogy ezt az emigrációt szemen kell köpni. Marschalkó Lajos erősebb volt: látta ő is az emberi hibákat, aljasságokat, harcolt is ellenük, vagdalkozott is, de azért nem köpködött.
Egy másik vátesz elborult dühében toporzékolva mondogatta, hogy hazamegyek, s a Kossuth Rádióban fogom leleplezni ezt az emigrációt. Marschalkó Lajos erre csendben csak azt mondotta: ezt nem lett volna szabad még kísértéseid óráiban sem az ajkadra venni. S amikor egy magyar vátesz felriasztotta a hipnotizáló kígyó elszendergő áldozatait, ezt a szerencsétlen nyugati világot, hogy vigyázzatok, mert nálatok is bebádogoznak minden ablakot, akkor Marschalkó Lajos már tíz éve síró dühvel, prófétai lángolással, a tíz körmével rohant ablaktól ablakig, hogy letépje, leszaggassa e sátáni börtönrácsot a szabad világ lelkének ablakairól.
S most, lobogó láng, utolsót lobbantál. Száguldó magyar üstökös, elnyelt a világűr mérhetetlen mélysége. Mennydörgő villámunk, kiapadt az Élet Urától feltöltött battériád. Sziporkázó, suhogó, dübörgő őskutak fényoszlopai visszazuhantak a minden energia ősforrásába, az Istenbe.
Marschalkó Lajos, a Mindenható, aki téged a magyarságnak ajándékozott és küldött, örök végzéseként visszahívott 65-ik évedben magához, az anyagi lét ősformájához, az ős-energiába. Hajdúsági fehér akácok poétája, ledűltél az akácméz fehér lombja alá. A kiégett, napverte puszták homokjába, az élve is haláltavakká vált magyar szívekbe 25 évig fáradhatatlanul szórtad a magyar honszeretetet termő magvait. Pihenj békében, míg mi is meg nem térünk melléd. Krisztus Urunk szent szívére.“
Azóta, hogy az utolsó óriások egyike végső pihenőre tért, sok víz lefolyt a Dunán. Már régen megtértek mellé a többiek is, míg végül oda jutottunk, hogy szinte csak törpék lakják a világot. Ők ripacskodnak a rádiókból és tévékből, az ő „műveiktől“ roskadoznak a könyvespolcok, ők mondják meg, hogy mi a jó és mi a rossz, és nincs senki, aki végre újra az asztalra csapjon: eddig, és ne tovább!
Marschalkó Lajos előre látott sok mindent, de most, lenézve a messzeségből korunk Magyarországára, biztosan elcsodálkozna. Nemzetünk legkitűnőbb fiait gyávaságból még mindig, szinte naponta megtagadjuk, sőt gyalázzuk a hazánkat rágó hiénákkal vállvetve. Halottainkat még hatvanöt év után sem mertük eltemetni. Röhögve szemünkbe vágják, hogy „kihaló faj vagytok!“, és milyen igazuk van. Az óriásaink sorra kihaltak, és a törpék uralják a világot.
Marschalkó Lajosra is érvényesek egy másik elfelejtett vátesz, Sértő Kálmán szintén felejtésre ítélt költeményének sorai:
„Ha feltámadna, ma már nyilván,
Szemügyre venné, sokat, őket,
Dörögne, zúgna, villámolna,
Túl zengne seregnyi költőket.

Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak nekimenne
A magyarért a magyarral...“
Dobszay Károly – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready