 |
Biszku Béla nem volt akárki: kommunista belügyminiszterként bűnrészes volt több száz ártatlan ember kivégzésében. Ezért is volt megdöbbentő a fideszes L. Simon László szereplése, akiben ez az egész ügy szánalmat és némi együttérzést váltott ki. „Ezzel együtt az ember nem tudja megtagadni a szüleit, és bizony a kegyetlen, rossz és igazságtalan embereket is szeretik. Ezt méltányolni kell, hogy a saját emberségünket megőrizzük.” Valóban? De hol a határ? A háborús bűnösök, gyilkosok legtöbbjének volt szerető családja. A koncentrációs táborok véreskezű kápói hétvégeken átszellemült arccal gyönyörködtek csemetéik iskolai előadásain. A Nürnbergben ítélkezők egyike sem volt tekintettel a vádlottak családjára. Nem tudom L. Simon tudja-e, hogy ez „szánalmat ébresztő” alak az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. december 10-i ülésén így nyilatkozott: „… a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet, és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma…” (Magyar Nemzet, 1992. október 15.) Azzal aligha őrizzük meg a saját emberségünket, ha nem nézünk szembe a tényekkel. Vagy Biszku Béla csak azért érdemel különleges bánásmódot, mert sikeresen élt túl mindent és mindenkit? Közállapotainkra jellemző, hogy a balliberális Vásárhelyi Mária napjainkban a „hazugságok hálójáról” értekezve hiányolja a történelmi igazságtételt, miközben a magát eurokommunistának nevező apja - az azóta elhunyt Vásárhelyi Miklós - már 1991-ben kijelentette: „Egyébként sem óhajtunk 60-70 éves embereket bíróság elé állítani, börtönre ítélni. Ennek már semmi értelmét nem látjuk.” (168 Óra 1991. március 12.)
De miért nem? A kommunista gyilkosok sem mutatnak rosszabbul a bíróság előtt, mint azok az egykori 80-90 éves nácik, akiket mostanában mozgó kórházi ágyakon tolnak be a bírósági tárgyalókba. Őket nem szánja senki. A kommunista gyilkosok miért estek és esnek más elbírálás alá? Vajon Krausz Tamás - az egykori MSZMP tagja -, a posztkommunista baloldal egyik meghatározó alakja miért mentegethette jogi és erkölcsi következmények nélkül a tömeggyilkos Sztálint? „Úgy látom, mára Sztálin a hatalmi elitek önigazoló ideológiájának része lett. Egyúttal a piacgazdaság olyan árucikke, amely bírja mindazokat a tulajdonságokat, amelyekre a nyárspolgárnak szüksége van. Ő a múltból, a túlvilágról visszatérő szellem, az ázsiai tömeggyilkos, akitől rettegni illik. Szóval a posztmodern Frankenstein. (…) Én olyan politikust látok benne, aki a külső, és belső kényszerek hatására mindig gyakorlatiasan cselekszik, majd utólag ruházza fel cselekedeteit ideológiai mázzal.” (A posztmodern Frankenstein, Interjú, Népszabadság, 1995. december 28.)
Ez a „gyakorlatiasság” emberek millióinak a meggyilkolásához vezetett. Ennek ellenére Krausz később is rendkívül együtt érzően beszélt az emberiség egyik legnagyobb tömeggyilkosáról. „Szerintem nem az az igazi kérdés, hogy valamiféle elszabadult gonosztevő, hanem hogy döntéseire olyan nagy dolgok voltak hatással, amelyekre sokáig nem gondolt senki. (…) Sztálin mindig becsapottnak érezte magát a Nyugattal szemben. Egyetlen adalék, a Marshall-terv: a generalisszimusz arra számított, hogy nyugati segítséggel építheti újjá a Szovjetuniót, ehelyett kizárták őket a segélycsomagból. Nem csoda, hogy igazolva látta a fóbiáját: izolálja a világ. És amikor megcsalatva érezte magát, akkor mindig „rátett egy lapáttal” (Lindner András-Horváth Zoltán: Interjú Krausz Tamással, HVG, 1996. január 20.).
Néhány évvel később, 1999-ben rendezték a Gulag - mítosz és valóság című történészkonferenciát Budapesten. Ezen egy Vlagyimir Buldakov nevű történészprofesszor azt állította, hogy a hétmillió áldozatot követelő ukrán éhínség - a holodomor - idején az otthon maradottaknak a táborokban lakó rokonaik küldtek élelmiszert! Szilágyi Ákos azon meditált, hogy ki ültethető a vádlottak padjára. Sztálin? A kommunizmus? Az NKVD? A baloldal? Oroszország? Volt, aki azt feszegette: vajon lehetett-e Oroszországban más alternatívja a kapitalizmusnak, mint a gulagszocializmus? Egy másik „történész” szerint nagy hiba lenne egyenlőségjelet tenni Kolima és Auschwitz közé, mert Kolimán nem azért pusztultak az emberek, mert a rendszer úgy akarta, mindössze a körülmények voltak rosszak… Krausz Tamás itt sem fogta vissza magát: szerinte a békeidőben szokatlan tömeggyilkosság nem minősül népirtásnak. Ellenben „A közel hatmillió zsidó elpusztításának kivételessége abban is megmutatkozik, hogy annak semmiféle „értelme” nem volt. Minden más népirtásnak volt valamiféle „gazdasági racionalitása.” (Népszabadság, 1999. november 29.) Ha ez igaz, akkor mi magyarázza a vallásháborúkat, népek, kultúrák és etnikai csoportok eltüntetését, az emberiség történelmének megannyi szörnyű vérengzését? A végtelenül primitív marxisták valószínűleg beérik ezzel a nem túl bonyolult magyarázattal. Azon persze joggal csodálkozhat bárki, hogy a kommunista tömeggyilkosságok tagadóit vagy relativizálóit miért nem közösítette ki soraiból sem a történész szakma, sem az egyetemi világ. Miféle erkölcsi világrend érvényesül ott, ahol a Krausz-félék ilyen átlátszó „tudományossággal” mentegethetik politikai-szellemi elődeik tevékenységét?
Fentiek alapján nyugodtan állíthatjuk: a baloldali történettudomány egyik legsikeresebb területe a kommunisták által elkövetett tömeggyilkosságok mentegetése és körülírása.
Ma már nyilvánvaló, hogy az 1990-es évek elején az antikommunisták lejáratására irányuló kampányok legfőbb célja a múlt meghamisítása és a bűnösök felelősségre vonásának megakadályozása volt. Az utódpárt MSZP és az egykori ellenzéki SZDSZ gyors kiegyezése után baloldali és liberális körökben szalonképtelenné nyilvánították az antikommunizmus minden formáját: boszorkányüldözésről, leszámolásról, az emberi szabadságjogok megsértéséről beszéltek. A kényes erkölcsű megmondó emberek egy része korábban maga is kommunista volt. De akadtak szép számmal olyanok is, akik a családtagjaikat védve érveltek a történelmi igazságszolgáltatás ellen, vagy éppen besúgói múltjukat próbálták meg nem történtté tenni.
A korra jellemző, hogy egy szép lelkű esztéta ezt vetette papírra 1991-ben: „A hóhérnál nem jobb az antihóhér. Tehát a mai antikommunisták voltaképpen visszájára fordított kommunisták.” (168 Óra, 1991. február 12.) Mai tudásunk szerint hóhér vagy gyilkos az, aki embereket öl. Az antihóhér viszont nem öl. Vajon a kérdésfeltevő szerint miért nem az a szalonképes, aki nem öl? Valószínűleg csak azért, hogy az antikommunistákat egy szintre lehessen hozni a kommunistákkal. Csakhogy ezek szerint ebben a mondatban sincs kivetnivaló: a nácinál nem jobb az antináci; a mai antinácik voltaképpen visszájára fordított nácik. Érdekes, posztmodern gondolatmenet. Kor- és kórdokumentum.
Ebben a légkörben a humoristák egy jó poénért a kegyeletsértéstől sem óvakodtak: „A pénzügyi tárca szerint az igazságtételi törvényt hazánk pillanatnyi gazdasági helyzetében úgy lehetne értelmesen alkalmazni, ha a lefolytatott perek végén a teljes vagyonelkobzást nem csupán azokra rónák ki, akik a tömegbe lőttek, hanem azokra is, akik benne voltak a tömegben.” (Magyar Hírlap, 1993. november 20.) Itt érhetjük tetten ismét a gyilkos és az áldozat közötti különbség eltüntetésére irányuló áttételes és utólagos szándékot. E viccnek szánt gondolatmenet zárójelbe teszi, azt a tényt, hogy az emberek a kommunista diktatúra elleni tiltakozásul mentek ki az utcára. A tömeg tehát a későbbi áldozatokból, az áldozatok hozzátartozóiból és a tüntetőkből állt. A nem kommunista történetírás szerint ezek az emberek bátor civilek és tiszteletre méltó polgárok voltak, akik méltán számíthatnak az utókór megbecsülésére és hálájára. Még akkor is, ha baloldali és liberális értelmiségi körökben még ma is másként értékelik a történteket. Volt olyan szocialista vezető, aki a jogállamot féltette a történelmi igazságtételtől, és arról beszélt, hogy az egész kérdéskör napirenden tartása nem más, mint egyszerű figyelemelterelés: így senki sem figyel a jelen - azaz az Antall-kormány - bűneire…
Sajnos, a rendszerváltozás utáni perekben a bíróság - háborús és emberiség elleni bűncselekmények helyett - emberölésnek és emberölési kísérletnek minősítette a kommunisták által elkövetett gyilkosságokat, amiknek az elévülési ideje 10-15 év, következésképpen nem volt miről tárgyalni. Az Országgyűlés kétszer is törvényt fogadott el a történelmi igazságtételről. Az elsőt Göncz Árpád akkori köztársasági elnök nem írta alá, a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság pedig 1993. október 12-én megsemmisítette a rendelkezést. A második jogszabályt 1996. szeptember 3-án ugyancsak Sólyom László elnöksége idején semmisítették meg. Az erkölcsileg elfogadhatatlan és jogilag is erősen vitatható döntés ellenére Sólyom László később köztársasági elnök lett. Eközben a cseh parlament 1993-ban elítélte a kommunista rendszert, és törvényben mondta ki, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) vezetése és tagsága felelős a kommunista kormányzási gyakorlatért. A jogszabály a CSKP-t és az annak ideológiájára épülő többi szervezetet „bűnösnek, törvénytelennek és megvetendőnek” minősítette. Vaclav Havel akkori köztársasági elnök kijelentette: a törvény nem ellentétes sem az alkotmánnyal, sem az emberi jogokkal.
Miközben más országokban igyekeztek szembe nézni a múlttal, és bíróság elé állítani a bűnösöket, addig nálunk a korabeli baloldali politikusok és liberális értelmiségiek az egykori áldozatok, és a történelmi igazságtételt követelők lejáratásába kezdtek. Sajnos célt értek.
Húsz évvel a rendszerváltozás után talán változik végre valami. Szomorú, hogy az erkölcsi alapú történelemszemlélet érvényesítéséhez új alkotmányozási folyamatra, és új Alkotmányra van szükség.
(Magyar Nemzet)
Kapcsolódó:
