Nyilvánvaló, hogy a filozófusnő a személyéhez (is) kapcsolódó pénzügyi botrány és a hatósági vizsgálat okán indította el a demokrácia fő védelmezőjének álságos szerepében Európa-szerte a Magyarország ellen irányuló lejáratókampányt. A mintegy félmilliárd forintnyi állami támogatásból csaknem 54 millió jutott Hellernek. A baloldali média egybehangzó véleménye szerint ez neki – úgymond – ab ovo jár, s az egész ügyben nincs helye nem egy esetleges büntetőjogi vizsgálatnak, egyáltalán, még kérdésfeltevésnek sem. Heller pedig az egyik televíziós csatorna hírműsorában úgy nyilatkozott a neki juttatott pályázati pénzek vonatkozásában, hogy erről nincs mondanivalója, mert a nézők az egész ügyből úgysem értenének semmit, és nem is rájuk tartozik az. Nyilván a szellemi agyalágyultság és retardáltság állapotában leledznek – egészíthetnénk ki a kifinomultan cizellált gondolatot. E megnyilvánulás mindenesetre különös és elgondolkodtató. Heller ugyanis a Kőbányai János által vele készített a Bicikliző majom című interjúregényében, amely első ízben, folytatásokban a Kortárs című irodalmi folyóiratban jelent meg 1997-98-ban, a következőket mondja az evilági javak gyűjtéséről: „Pénz nem kell, a gazdagok nem kellenek. Mindig élt bennem a plebejusgőg. Nem szerettem a gazdagokat, ma már ezt nagyon szégyellem. Utáltam a feketézőket, a ’stefivel’ – így hívták jasszul a dollárt – kereskedőket, a harácsolókat. De jó lesz, én mindig a szegényekkel akarok lenni! Én, őrült kakadu, beléptem a kommunista pártba, hogy a szegényekkel legyek együtt”. Majd ehhez az alapgondolathoz még hozzáfűzi, hogy cionista korszakában, az 1945-öt követő néhány évben, a holokauszt okozta megrázkódtatáson túl azért is akart alijázni, Palesztinába kivándorolni, mert vonzotta a kibuc-létforma: „A cionista dalok a szívemhez nőttek, s a kibuc eszméjétől el voltam ájulva. A kibuc: közösség. Nincs benne pénz, mindenki együtt él, a gyerekeket közösen nevelik. Maga a megváltás. Az ember a pokolból jön, s egyszer csak megmutatják, hogy magát és a világot is megválthatja”. Végül az értelmiségi létformát választván mégis Budapesten maradt (1947-et írunk), szociális érzékenységét és puritán aszketizmusát azonban megőrizte : „Íme, a kommunizmus, álmaim katalizátora. Közösséget akarok, szegénységet, egyszerűséget, nem pénzt, nem gazdagságot, és tanulni akarok, egyetemre akarok járni!” Hiába, no, az idő múlásával alaposan átértékelődhetnek élettapasztalataink okán bizonyos fogalmak, és megváltozhat az ember értékítélete, valamint az evilági javakhoz történő viszonyulása is.

Miként fentebb már utaltam rá, Heller Ágnest módfelett kínosan érintette az MSZMP Központi Bizottságának címzett 1959. évi levelének a Magyar Hírlap 2011. április 21-ei számában való közlése. Mi tagadás, nem dagaszthatja büszkeség a keblét tőle, s e sorok írásának időpontjáig (2011. április 23. délelőttje) már számos helleri interpretáció született az iromány genezisét illetően. Jól ismert, hogy a filozófusnő az akkori főhóhér elvtársakat tömörítő grémiumnak – egyebek között – arról tesz töredelmes vallomást, miszerint „az ellenforradalmat is egy ideig helytelenül értékeltem”, és „március (1957 márciusa – KL.) lett, mire eljutottam odáig, hogy lássam, a párt lényegében helyes politikát folytat és a pártban van a helyem”. Ezt követően Heller hangsúlyozza: „Politikai hibáim közé tartozik, hogy vak voltam ellenforradalmárokká vált volt barátaimmal szemben”. Vagyis lényegében megtagadja és elárulja őket, közöttük Mészáros István írót, s ideológiai atyamesterét, patrónusát és karrierje útjának legfőbb egyengetőjét: Lukács Györgyöt. Aki a Kőbányainak adott interjúregényében mondottak szerint „fénypont” volt az életében. A levélben gyakorlatilag üdvözli az „ellenforradalom” leverését, hiszen arról elmélkedik, hogy azt „leverése után részben lakkirozni kezdtem”, ám ezt az álláspontját 1959-re már mélységesen megbánta és felülvizsgálta, vagyis logikailag ebből csak az következhet, hogy helyeselte a szovjet intervenciót, majd az ezt követő borzalmas megtorlást és kivégzéseket. Hellernek ez az okfejtése két okból is figyelemre méltó. Egyrészt maga soha nem tett említést – teljesen érthető módon – e levél létezéséről, másrészt a Bicikliző majom című műben 1956-ról úgy nyilatkozik, hogy azt mindig is forradalomnak és pozitív történelmi eseménynek tartotta, s a kádári restaurációt, ami utána következett, a „sötét alagút” metaforikus képpel festette meg: „Személyes sorsomat veremnek éreztem, az alagút azonban az egész országot nyelte el (…) S az egész ország zakatolt befelé a sötét alagútba. Az alagútnak egyszer vége lesz, csak azt én nem fogom megérni. Hosszú ideig is tartott, nagyon hosszú ideig, ’ 89-ig. És sokan nem is értek ki a világosságra. (Például azok az ezrek, akiket az ominózus, 1959-es levél írásakor az elvtársak már felakasztottak, agyonvertek, halálra kínoztak, egy életre testileg -lelkileg megrokkantottak – KL.) Egy rossz verset szavaltam a török hódoltságról, amire csak töredékeiben emlékeztem (…) ’Éjszaka jön, százötven éves éj, és aki éjben születik, az mit csináljon, dolgozzon, imádkozzon, tűrjön, várjon, míg… könnyből fakadt kenyerét megette, mert változnak a csillagok felette’. Igen, igen, alagútlakóként fejezem be ezt az életet”. A közöltekhez képest aztán Hellernek abszolút kivételezett helyzet jutott egy neonfényesen kivilágított vagon belsejében e sötét alagút kellős közepén.

A filozófusnő teljességgel zavaros és egymásnak ellentmondó magyarázatokat adott a levél keletkezéstörténetével kapcsolatban. Először még a puszta gondolatát is értelmetlennek tartotta annak, hogy egy „ilyen” írásról szót ejtsen. Aztán előállt azzal a verzióval, miszerint valóban küldött egy levelet a pártközpontba, de azt meghamisították. Védekezése szerint első férje, a jelenleg már negyedszázada halott Hermann Slomo – aki később Hermann István néven vált ismertté – hatására fogalmazta meg a levelet, de mindössze két és fél bekezdésnyi az ő írása – azok a sorok, melyekben elismeri, hogy hajlandó önkritikát gyakorolni –, a hamis részeket utólag gépelték az ő szövege elé. S mindezt azért, hogy akkori férje karrierjét ne törje derékba. Különös magyarázat. Hiszen ő maga juttatta el az MSZMP-központba a saját levelét, másrészt ha magunk elé tesszük az írást, azt látjuk, hogy az szerkezetileg, szövegtanilag és logikailag egyaránt szerves, koherens egységet képez, nem is szólva arról a nem elhanyagolható körülményről, miszerint a számítógépek megjelenése előtti időszakban, a hagyományos írógépekkel nem lehetett egy bizonyos szövegrészlet elé egy másikat beiktatni. Van azonban itt egy nyomatékosabb körülmény is. Nevezetesen arról van szó, hogy nem túlságosan etikus eljárás egy olyan ember által elkövetett cselekedetre hivatkozni, aki azt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudja, nem lévén már az élők sorában. Ugyanakkor ismét vegyük kézbe a Bicikliző majom című interjúregényt, melyben Heller részletesen vall a Hermannal való viszonyáról is. Nos, ebből megtudhatjuk, hogy kapcsolatuk kezdetekor – az 1940-es évek második felében – a nálánál négy évvel idősebb férfi egyfajta mestere is volt Hellernek: „Tanítani akart, mint egy felnőtt férfi, aki magának neveli az intelligens lányt. A mi későbbi konfliktusunk a helyzet megváltozásától robbant ki. A kapcsolatunk felhőtlenül épült, amíg ki nem derült, hogy egyes tanárok engem többre tartanak, mint őt, és ő ezt nem tudta elviselni”. Vagyis később az emancipált nő már nem tűrt meg maga fölött semmiféle gyámkodást. Sőt, „abban a pillanatban, hogy Hermann elkezdett olyan cikkeket írni, amelyek a rendszer tetszésére pályáztak, magyarul: a rendszer seggét nyalta, elveszítette minden vonzerejét, idegen emberré vált”. Nos, ezen állítások tükrében meglehetősen életszerűtlen és lélektanilag hiteltelen Heller védekezése, miszerint Hermann bármilyen módon is befolyást gyakorolhatott volna a szervilis hangvételű iromány megszületésére. Az ez idő szerinti legfrissebb magyarázat tanúsága szerint Heller Ágnes szégyelli magát, hogy lelkiismereti meggyőződése ellenére, pusztán azért, hogy Hermann életét és tudósi pályafutását ne tegye tönkre, írta meg e gyalázatos apológiát.

A magunk részéről úgy véljük, a valóságos ok ennél jóval prózaibb. Az ún. baloldali szellemi elit genetikai sajátossága, hogy minden rezsimben és mindenáron uralmi pozícióban akar maradni, hogy a hatalmat kiszolgálhassa, s ezáltal kivételezett, privilegizált helyzetet biztosítson magának. Voltaképpen a „jeles filozófusnő” közönséges politikai prostituált, akinek semmiféle morális alapja nincsen ahhoz, hogy akár külföldön, akár itthon közéleti, tudományos, kulturális ügyekben bármiféle észrevételt, illetve kritikát fogalmazzon meg bármely politikai, vagy szellemi erővel, párttal kapcsolatosan. Kiváltképp azt követően, miután Brüsszelben azt hazudta, hogy Magyarországon 2006 őszén senkinek nem esett bántódása. („No one was shot, no one was tortured”.) Ennyi erővel azt is kijelenthette volna, hogy a nap éjjel kel és reggel nyugszik. Nyilván ezzel az ordenáré hazugsággal is hitelteleníti minden kommentárját, melyet a vállalhatatlan, gyalázatos és a gyilkos hatalom előtt idomított ölebként megalázkodó csúszómászóként írott levelének keletkezésével, s az abban foglaltak interpretációjával kapcsolatban tesz. Amúgy is értelmetlen és haszontalan bármiféle magyarázkodás: a szöveg önmagáért beszél, s minősíti alkotóját. Heller és társai a Paul Johnson angol történész által „értelmiségieknek” nevezett modern entellektüel kasztjának jellegzetes képviselői. Magasztos, humánus eszméket hirdetnek, saját életvitelükkel pedig épp ezt a fennköltséget tagadják, s teszik pokollá a környezetükben élők, családtagok, hozzátartozók, barátok életét. Mert végül is egoista hedonizmusuk és exhibicionizmusuk okán egyetlen életelv vezérli őket: minden körülmények között ők legyenek felül, s ők legyenek a nyilvánosság színpadának főszereplői. Köszönjük szépen, nem kérünk a fajtájukból.

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: A zsidók erőszak-monopóliumáról és a kurvák erénycsőszködéséről (I. rész)